A Városmajori Plébánia Társulata a tavalyi nagy sikerű Webber-klasszikus, a Jézus Krisztus szupersztár színpadra állítása után ismét nagy fába vágta a fejszéjét: ezúttal Radványi Géza Valahol Európában című filmjének Dés László és Nemes István által megálmodott musicalváltozatát dolgozták fel. Az eredményt látva november 6-án, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy érdemes volt.
Az előadásoknak a budai MOM Kulturális Központ (MOMkult) színházterme ad otthont, a tervezett négy előadás közül kettő október 30-án és november 6-án már teltházzal lement, a további kettő pedig november 27-én és 28-án lesz látható 19 órai kezdettel. (Jegyvásárlás ITT.)
Mielőtt részletesebben is felelevenítjük a második előadáson, november 6-án a színpadon történteket, néhány szó erejéig érdemes felidézni, hogyan is alakult hazánkban az amatőr színjátszás története. A hivatalos keretek kialakulása előtt – ami hazánkban az 1700-as évek végétől a reformkorig tartott – a színjátszás helye főleg az iskola volt, illetve nemesi műkedvelő társaságok is szponzoráltak egy-egy előadásra összeállt, amatőr „társulatokat”, amelyek szintén legtöbb esetben végzős diákokból, frissen végzettekből álltak. A színjátszást a református és a katolikus egyház által működtetett iskolákban egyaránt fontosnak tartották (1719-ben például a budapesti piaristák által fenntartott és működtetett intézményben külön termet alakítottak ki dobozszínpaddal a színjátékra), s később az első hivatásos színészek közül is sokan az iskolai színjátszók közül kerültek ki. S hogy miért fontos ez? Mert az iskola és az egyház a kezdeteknél is jelen volt, s szorosan össze is fonódott, így ennek fényében a színjátszás gyökereit is a diákságnál és az élő közösségekben kereshetjük.
A „társulatok” ugyanis közösségek is voltak, amolyan nagy család (gondoljunk a vándorszínész-társulatokra, akik együtt járták az országot, együtt ettek, éltek, alkottak), kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek, intézményes keretek között egy-egy iskola, plébánia tagjai. Ahogyan a Városmajori Plébánia Társulata is lényegében egy közösség, még ha több szál is fonódik benne össze: cserkészek, ministránsok, házas- és hittanos csoportok tagjai alkotják. (Hogy ez mit jelentett a darab színrevitele során, s hogy hogyan készültek fel az előadásokra, arról ITT bővebben is olvashatnak.) Ami az elődökben s a városmajori társulat tagjaiban közös: szeretnének értékes alkotómunkában részt venni, értékes produktummal a folyamat végén örömet szerezni maguknak és másoknak, s amatőrként is profi munkát végezni. És talán – bár még két előadás még hátra van – kijelenhető: e céljukat el is érték.
A MOMKult színháztermének adottságai megteremtik a valódi színházélmény technikai feltételeit: az előadás során a nagyon egyszerű, ám igen ötletes, gyakorlatilag kartondobozokból kialakított, illetve ezek variálásával, mozgatásával és használatával alakított díszlet és színpadkép tökéletesen működik, miközben gyorsan és könnyen alakítható színváltásokat tesz lehetővé, így kifejezetten hiteles tud maradni minden megjelenített tér. Ehhez jön a fény- és hangtechnika – előbbit bizonyos jelenetekben maguk a szereplők teszik hozzá az előadáshoz a kezükben fogott és mozgatott lámpák segítségével.
Már a musical alapjaként szolgáló 1947-ben, Radványi Géza rendezésében forgatott film születésének története is kellőképpen izgalmas. Elkészültének fő pikantériája, hogy a második világháború után mindegyik jelentősebb párt saját filmgyártó céget alapított, nem is titkoltan azzal a céllal, hogy a hirdetett ideológiájának leginkább megfelelő filmeket forgasson. Kiugró alkotásokat nem sikerült készíteni, így végül egy 1947-es kormányrendelet értelmében a Magyar Állam forrást biztosított a pártoknak a filmforgatásra. A Hunnia Filmgyár Részvénytársaság ekkor három vállalkozóval kötött szerződést, közöttük a Magyar Kommunista Párt által alapított Radványi Mafirt produkcióval, amely a Valahol Európában filmdrámát tervezte filmre vinni. Az 1947. augusztus 25-én forgatni kezdett alkotás végül a finanszírozott alkotások között az elsőként készült el, s 1948. január 1-jén be is mutatták. Radványi stábjában a következő generáció legjelentősebb tagjai is segédkeztek, rendezőasszisztensei között találjuk például Makk Károlyt és Bacsó Pétert is, a film forgatókönyvét pedig Balázs Béla írta. A film gyermek főszereplőit árvaházakból válogatták ki, sőt a szereplők zöme a Gaudiopolisból került ki. Ennek az 1945 és 1950 között a zugligeti Pax gyermekotthonban működő „gyerekköztársaságnak” az első „államfője” a II. világháborúban közel 2000 életet megmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, akinek működése a Valahol Európában című film történetét és a főszereplő alakját ihlette. Kuksira sokáig nem akadtak rá, mígnem egyszer felfigyeltek a filmgyár takarítónőjének kisfiára, ő lett Kuksi.
Alapvetően is megrendítő, amikor gyerekek játszanak el gyerekekről szóló, ám a legmesszemenőbbekig felnőtteknek szóló történetet. Egy olyan történetet, amelyből egértelműen kiderül, hogy egyedül az összetartozás érzésenek felfedezése és megélése, a bajtársiasság, a jóságba, becsületbe és igazságba vetett hit, illetve az ezekért való – vért nem, de – hősies kiállást követelő harc vezethet eredményre, hogy méltó és élhető életre vezesse az embert.
Megrendítő lehetett ez 1948-ban is, de 1995-ben is, amikor a második világháború véget értének 50. évfordulója alkalmából a Fővárosi Operettszínházban először bemutatták Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter szövegkönyvével, Nemes István dalszövegeivel és Dés László zenéjével a színpadi átiratot. Noha akkor még nem is volt ennyire kézzelfogható közelségben mindaz, amiről a történet mesél, s amiről ma már naponta olvasunk a hírekben…
A Valahol Európában aktualitása fájóan érvényes e pillanatban, a Városmajori Plébánia Társulata előadásai idején is, hiszen ha személyesen nem is érintettek az előadók, a nézők, mégis a közvetlen közelünkben, Ukrajnában vagy távolabb – például a Szentföldön – gyerekek ezrei élik meg jelenidőben és valóságosan is a színpadon eljátszottakat.
Az általános kritika szintjén minden produkcióval kapcsolatban meg lehet fogalmazni, hogy a kitűzött célt – méltón színpadra vinni a választott művet, elérni vele a közönséget és átadni a mondanivalót – sikerült-e teljesíteni, avagy nem. Esetünkben az e kérdésekre adott válasz egyértelműen igen. Minden színpadkép, minden megszólalás koncentráltságában szinte tapintható módon jelenik meg az azonosulás, a megértés, az empátia, legalábbis november 6-án gyermek és felnőtt egyaránt élte és átélte szerepét, olyan élményben részesítve a közönséget, mintha maga is résztvevője lenne az eseményeknek. A szereplők hangi és színészi adottságai mellett színpadi jelenlétük is lenyűgöző volt.
Talán minden produkció esetében az a legfőbb kérdés: a néző végül is elhiszi-e valóságnak mindazt, amit látott és befogadott, hogy az valójában játék, s csak utal a valóra? Hazavisz-e kavargó érzéseket, gondolatokat? Egyszóval: megérintette-e, hatott-e rá mindaz, amit látott és hallott, amiben része volt? Nos, november 6-án mi, nézők – kicsik és nagyok is – a szereplőkkel együtt elhittünk és átéltünk mindent, sírtunk és nevettünk, megértettük, hogy az emberi törvény nem mindenható, és főleg nem a végső törvény, hogy „a zene, az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el”, hogy „ha van elég szív, az sokat segít, mert úgysem adjuk fel”; hogy a közösség megtartó erő, a becsület elengedhetetlen, a bizalom megment, a szeretet meggyógyít, és hogy soha, soha „nem szabad félni”, még akkor sem, ha „nőnek az árnyak, és feketén a falról néz a félelem”, mert van, aki vigyáz ránk, lesz reggel, és lesz holnap is, amikor majd mindent újra lehet kezdeni.
Jó szívvel ajánljuk megtekintésre a hátralévő két előadást – két különböző szereposztásban – november 28-án, illetve 29-én, amelyekre ITT lehet jegyet váltani.
Fotó: Merényi Zita
Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
