Márton Áron erdélyi püspök akkor szólalt fel, amikor szinte mindenki más hallgatott a zsidóüldözés közepette. Kiállását, amelyért a Jad Vasem Intézet a Népek Igaza díjjal ismerte el, a Vasárnap erdélyi katolikus hetilap nyomán idézzük fel a holokauszt nemzetközi emléknapján, január 27-én.
1944 májusától kezdődően az észak-erdélyi településeken összegyűjtötték a zsidókat, akiket haláltáborokba küldtek. Márton Áron erdélyi püspök Kolozsváron (amely székhelyével, Gyulafehérvárral ellentétben akkor nem Romániához, hanem Magyarországhoz tartozott – a szerk.) papokat szentelt május 18-án, amikor a zsidókat a védelmébe vette. Május 22-én pedig leveleket küldött a magyar hatóságoknak, amelyekben felszólította őket, hogy „ne működjenek többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre”.
Szász István Szilárd Tibori Szabó Zoltán újságírót, szerkesztőt, holokausztkutatót kérdezte, az interjúból közlünk részletet.
(…)
– A kevés felszólaló vagy ellenálló között megjelenik Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron volt, ami Romániához tartozott akkor, és amikor a Magyarországhoz tartozó Kolozsvárra jött 1944. május 18-án, hogy papokat szenteljen fel a Szent Mihály-templomban, akkor a prédikációjában beszélt erről a helyzetről, és szóvá tette, hogy ezt nem lehet. Hogyan értékelhetjük az ő fellépését ebben a kontextusban?
– Nagyon bátornak! Meg is lett a következménye: a magyar hatóság kiutasította Márton Áront Észak-Erdélyből; persona non grata, nemkívánatos személy lett. Márton Áron említett beszédében a felebaráti szeretet kötelességére szólítja fel a két teológust, akiket pappá szentelt akkor.
Márton Áron bátorsága azonban nem merült ki abban, hogy elmondta ezt a prédikációt a Szent Mihály-plébániatemplomban, hanem hozzá kell tegyük, hogy a rákövetkező napokban leveleket írt: a kolozsvári rendőrfőnöknek, a főispánnak és Budapestre a belügyminiszternek és a kormánynak, amelyben a legerélyesebb módon szólította fel a hatóságokat, hogy azonnal hagyják abba ezeknek az embereknek a kínzását, vegzálását, és tegyék jóvá azt, amit elrontottak. Megvannak ezek a levelek.
Ez áll bennük: „Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.
Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”
Aki ismeri a kor dokumentumait, az meg tudja állapítani, hogy Márton Áron ismerte az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyveket, mert másképp nem volt honnan tudjon ennyire pontos információkat:
Márton Áron, amikor égbekiáltó bűnökről beszél, és arról, hogy ne működjünk közre olyan dolgokban, ami az Isten bosszúját majd a népünkre hozza, akkor ő a tömeggyilkosságokról beszél. Egyértelműen. Benne van a szavaiban. Ami azt jelenti, hogy ő ismerte az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amelyet Alfred Wetzler és Rudolf Vrba – két szlovákiai zsidó, akiket Auschwitzba deportáltak 1942-ben, és akik 1944. április elején menekültek el sikeresen Auschwitzból – tollba mondtak és jegyzőkönyvbe foglaltak Zsolnán, Észak-Szlovákiában.
Ezeket a jegyzőkönyveket 1944. április végén megkapták a magyar zsidók képviselői is Pozsonyból. (…) ők elvitték Budapestre, sokszorosították és elküldték Horthy Miklós kormányzónak, Sztójay Döme miniszterelnöknek, a kormány több tagjának, az összes egyházfőnek, hogy felvilágosítsák őket. Ebben a jegyzőkönyvben ez a két zsidó leírta, hogy mi folyik Auschwitzben, hogy gázkamrák vannak, ahol az embereket elgázosítják, hogy a holttesteiket krematóriumokban elégetik, hogy a hamvaikat vagy a Visztulába, vagy a termőföldekre szórják. Az egész borzalmat leírták. Skiccek vannak arról, hogy hol vannak a krematóriumok, a barakkok, teljes leírást adtak. Két évig voltak ott, tudták, hogy miről beszélnek.
Ebből a jegyzőkönyvből Serédi Jusztinián bíboros is kapott egy példányt, amit szintén sokszorosítottak, sok mindenki tudta, biztos, hogy a püspökeivel is ismertette ennek a tartalmát, még a saját titkárának is adott egy példányt belőle, tehát ismerték a katolikus egyházban. A református egyházban Ravasz László püspök próbált egy közös egyházi „konklávét” összehívni májusban Budapesten, de a katolikusok ellenálltak ennek, nem akarták.
(…)
Végül június végén, amikor már mindenki deportálva volt, akkor megszületett a katolikus egyház egyfajta állásfoglalása egy körlevélben, amit ki akartak küldeni, de ezt a hatóságok megtudták, és elkobozták a postán. Néhány példány hamarabb kiment a postáról, és eljutott dunántúli vidékekre, és ott fel is olvasták a papok a templomban, de ez hatástalan volt, mert akkor már a vidéki zsidóság száz százaléka Auschwitzban volt. Akkor már nem volt mit tenni.
Senki sem nagyon akart tenni, Horthy sem. Ő is akkor volt kénytelen lépni, amikor az Auschwitz-jegyzőkönyvek tartalmát publikálták Svájcban júniusban, amiből nemzetközi botrány lett. Franklin Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, V. Gusztáv svéd király és XII. Piusz pápa is tiltakozó, figyelmeztető üzenetet küldött Horthynak.
Márton Áron emberi és főpásztori nagyságát szerintem így kell megítélni, összehasonlítva azokkal, akik sunyítottak és nem tettek semmit. Az ő fellépése egy üdítő kivétel volt.
Csak ő Magyarországon élt, ahol ott volt Serédi… Márton Áron román alattvaló volt, ez bizonyos fokig megvédte őt.
De a hívei nem bíztak annyira abban, hogy Márton Áron ezt megússza, úgyhogy nem engedték, hogy Kolozsváron beüljön a gépkocsijába, hanem a hívek körülfogták, és gyalog mentek fel a Feleki-hegy oldalába, ahol a határállomás volt. A püspök csak ott, a határállomáson szállt be az autójába, és ment vissza a székhelyére, Gyulafehérvárra.
Márton Áron a román anyakirálynővel együtt kivételek a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetnek a Népek Igaza cím kitüntetettjeinek a sorában, mert a Jad Vasem Intézet csak olyanoknak adja ezt a kitüntetést, akikről legalább egy zsidó túlélő bizonyította, hogy ők mentették meg saját életük és biztonságuk kockára tételével. Ezt a követelményt vagy szabályt két alkalommal hágta át a Jad Vasem Intézet: az egyik a román anyakirálynő volt, a másik Márton Áron. Őróluk nem lehetett bebizonyítani, hogy megmentettek legalább egy konkrét zsidót. De
mert ez kitudódott, a gettóban is tudtak erről. Ezt értékelték, akkor is, ha gyakorlatilag ez nem segített rajtuk abban a pillanatban, de nem felejtették el Márton Áronnak a kiállását. (…)
A bővebb írás ITT olvasható.
Szöveg: Szász István Szilárd
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Nemzeti Emlékezet Bizottság; Keleti Újság, 1944. május 20. (forrás: Digitéka)
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/4-es számában, teljes változata a Keresztény Szóban jelenik meg.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
