Egy kis nemzeti siker! Levélben tájékoztatott a Honvédség illetékes tábornoka, hogy kérésemre többé nem koszorúzzák meg a román „felszabadítók” obeliszkjét a Doni Hősök Emléktúrák keretében, a hajdúböszörményi emlékhelyükön csak egy román hadisíron helyezik majd el ezentúl a koszorút.
Egy kis nemzeti siker! Levélben tájékoztatott a Honvédség illetékes tábornoka, hogy kérésemre többé nem koszorúzzák meg a román „felszabadítók” obeliszkjét a Doni Hősök Emléktúrák keretében, a hajdúböszörményi emlékhelyükön csak egy román hadisíron helyezik majd el ezentúl a koszorút. Miután ismét előléptettek, ma kapom meg főtörzsőrmesteri rendfokozatjelzésemet, de ennél is megtisztelőbb ez a tábornoki válasz, illetve intézkedés, ami bizonyítja, hogy a Honvédség jobban tűri a kritikáimat, mint a korábbi munkahelyem :-).
„A halott katona nem ellenség” elv jegyében, kegyeleti szempontokra is tekintettel nem elleneztem, hogy a doni csatákban ráadásul még szövetségesünkként harcoló románok egyik emlékhelyénél is fejet hajtsunk a Doni Hősök Emléktúrán, de amikor tavaly a hajdúböszörményi obeliszkhez ért menetszázadunk, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a budapesti Szabadság téri gyalázathoz hasonlóan ott is 1944-es „felszabadulásról” hazudnak még mindig az emlékmű feliratával. A szolgálati utat betartva panaszleveleket írtam tavaly és idén is feliratcsere érdekében, míg végül most korrekten tájékoztattak: „Habár az emlékműnél történő koszorú-elhelyezéssel kapcsolatosan ezidáig még senki más részéről nem érkezett kifogás, a szervezők – az Ön javaslatát figyelembe véve – ezek után az egyik hadisíron helyezik majd el a megemlékezés koszorúját, amellyel eddig is az elesett katonákra és civil áldozatokra emlékeztek, az ő emléküknek adóztak.”
Ez a kis siker nemcsak engem ösztökél komolyabb javaslatok megtételére is (bár küldtem már egy 22 pontos javaslatcsomagot ezredes parancsnokomnak a tartalékos rendszerrel kapcsolatban), hanem talán a Honvédségben szélesebb körben is mernek majd kritikákat megfogalmazni a főtisztek felé, mert nemcsak ez az egy tapasztalatom bizonyítja a közhiedelemmel ellentétes nyitottságukat, s ha egy honvéd(tiszt) fél kinyitni a száját, attól hogyan várhatunk akár saját életét is feláldozni tudó bátorságot?
A legutóbbi határszolgálatom után most ismét protokolláris feladatot kapok: a Honvédség legnagyobb emléktúra-sorozatán veszek részt (a doni hősök emlékére), melyet némi kiképzésünk előz meg mától. Aki csatlakozna menetszázadunk nyilvános megemlékezéseihez: Hajdúhadház főterére jan. 25-én 16 órára vonulunk be, Hajdúböszörménybe a városi emlékműhöz 26-án 14:30-ra (utána pedig 16 órától a szállásunkon fegyverbemutatóval színesített, nyilvános „történelemóra” lesz), Hajdúdorogra 27-én 12:30-ra érkezünk, végül Hajdúnánásra 16 órára, mindenhova alakzatban, dobszóra vonulva.
Bár az 1945. február 11-ére emlékező kitöréstúrákon való egyenruhás részvételre idén sem kaptam engedélyt (pedig ugyanarról a háborúról van szó, részben ugyanazokról a magyar honvédekről, ráadásul Budapesten a hazánkat védtük, így szerintem még vállalhatóbb is volna a megemlékezés, mint a doni hősökről), de talán majd lesz e téren is változás előbb-utóbb… A mostani emléktúránkon állítólag román katonák is lesznek – majd jelzem parancsnokomnak: vigyázzon velük, nehogy a túra végére átálljanak :-)
Ami az 1944-es román megszállókat illeti: a szovjet Vörös Hadsereg parancsnoksága alatt harcoltak Magyarországon a honvédekkel szemben, miután 58 ezer román katona elvesztése árán elfoglalták Erdélyt. A front átvonulása után, 1944. szeptember végétől a román katonaság és az irreguláris fegyveres alakulatok megtorló akciókat hajtottak végre a magyar polgári lakosok ellen, nők tömegeit erőszakolva meg, már csak ezért sem volna szabad felszabadításról beszélni.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
