Jean-Marc Barr színész, rendező, producer alig játszik színházban, idén júliusban mégis az avignoni Golovine Táncszínház fesztiválprogramjában – az Ifjú Szivek Táncszínház koreográfiájában – szerepelt, hangját kölcsönözve az aktuális hatalom egy képviselőjének, aki az államapparátus felsőbb érdekeit követve a darab rendezőjének elképzeléseit húzza keresztbe. Barr-ral az Allegro Molto Barbaro című előadás franciaországi bemutatója előtt, a párizsi stúdiófelvétel alatt találkoztunk.
Keveset láthatjuk színpadon. Minek köszönhetően mondott azonnal igent Hégli Dusan felkérésére?
Igen, valóban keveset vagyok látható színházi darabokban, bár lehetőségem volt játszani a londoni West End színpadán egy Tennessee Williams-darabban Vanessa Redgrave-vel, majd az avignoni Pápai Palotában, vagy a volt feleségemmel Tolsztoj Kreutzer szonátájának adaptációjában. Imádom a hangomat kölcsönözni, olvasni, a narrátori munkákat és a koncepciót megismerve igazán kedvem volt részese lenni ennek az előadásnak.
Az Allegro Molto Barbaro az Európában megjelenő autoriter rendszerek megjelenését dolgozza fel. Ön régóta több szálon kötődik Kelet-Európához.
Kelet-Európa… Szerencsém volt találkozni egy szép jugoszláv nővel, Irina Decermickel 1983-ban, aki megnyitotta előttem Jugoszlávia kapuit. Egy kaliforniainak igazán mellbevágó volt látni, hogyan vezetnek meg minket a hazugságokkal, hogy a diktátor mindkét oldalon létezik. 17 évig éltem Irinával, és ez alatt az idő alatt szembesültem egyfajta Kelet-Európában honos művészeti etikával is. Ez Nyugatról hiányzik, ahol mindent a pénz által mérnek. A szerelem volt az egyik oka, hogy Európában maradtam. Ráadásul Irina, akárcsak a nő, akivel ma élek, elhervadna a kapitalizmus által vezérelt világban, főleg itt, Kaliforniában.
Mély átéléssel halljuk öntől a darabbeli szöveget, amely Parti Nagy Lajoshoz híven meglehetősen nehéz, provokatív és nyakatekert. E briliáns adaptáció Samuel Beckett Katasztrófa című drámáját dolgozza fel, amelyet 1982-ben a bebörtönzött Václav Havelnek dedikált Beckett. Az újragondolt szöveg hemzseg az utalásoktól, a bársonyos forradalomtól a kulcscsörgésen és a posztkommunista időkön át eljutva a kelet-európai populizmus közbeszédet kisajátító, bájoló természetéig: „Na, most a legnagyobb tisztelettel fogjátok meg egymás nyelvét, és menjünk le úgy. (…) Ha megérintjük egymás nyelvét, akkor belülről érezzük a másikat, akkor nincs suttogó propaganda, nincs félreértett információ. Kútmérgezés. Rémhírterjesztés. Kultúrharc. Hanem kultúrbéke. Vagyok értve?” (id. Parti Nagy Lajos) Hogyan látja ön ezt az elkötelezett szöveget?
Parti Nagy Lajos tolmácsolásában hangsúlyt helyeztem a tekintélyelvűségre. Nagyon szerettem a szerep felsőbbrendűségét és megformálásához két korábbi meghatározó élményemhez nyúltam vissza. Az első egy kaliforniai középiskolai kémiatanáromhoz, Homesson tanár úrhoz kötődik. Miközben a többi tanár erre képtelen volt, ő minden osztályát gond nélkül irányította, látszólag minden különösebb erőfeszítés nélkül. A második Ion Omesco román rendező és színész volt, aki annak idején a londoni színművészetire készített fel. Azért is gondoltam erre a két emberre, mert függetlenül attól, hogy egy állam kommunista vagy kapitalista, nem kerülhetjük ki a totalitarizmust. A propaganda ugyanaz marad, amelynek elhisszük, hogy szabadok vagyunk, pedig nem vagyunk azok. Egy bizalmat keltő figurát akartam megformálni, bemutatva a totalitárius rendszert, ahol nincs szükség a gondolkodásra. A 60-as, 70-es években az Államokban éltem, az apám végigharcolt három háborút az Amerikai Egyesült Államokért, és most már kezdem megérteni, mi lehet a szintje az amerikai történelmi felelősségvállalásnak. De pontosan most jutunk el odáig, ahol az álom rémálommá torzul. A gépezet mindent a felügyelete alatt tart, és egyszer csak a totalitarizmus kellős közepén találjuk magunkat itt, az Államokban is.
Figyelemmel kíséri az egyre felerősödő európai változásokat, az egyeduralmi kísértetjárást? Meglepte, hogy az Allegro Molto Barbarót átitató szöveg fikciója újra hétköznapi realitássá válik, mondjuk azon a Magyarországon, ahol az egyéni szabadság és a többszempontúság végnapjait éli?
Európa is az egyeduralmi rendszerek prédájaként végzi, ahol a vallás némileg elavult hatalommá válik, az internet mindent behálóz, és az individualizmus győzedelmeskedik. Ennek a visszahatását éljük vagy fogjuk élni hamarosan az államok eltűnésével. A világjárvány kapcsán is az a benyomásunk, hogy a multinacionális vállalatok semlegesítik az államhatalmat, hogy ők döntenek a politikában, hiszen ahhoz, hogy versenyben maradjanak Kínával, Indiával vagy Oroszországgal, a végtelenségig ki kell zsigerelniük a munkaerőt Európában. A minket körülvevő populizmus azokat az embereket szippantja be, akik kimaradtak az Európát átitató globalizmusból. Ebből következően csúszunk vissza a klasszikus középkorba vagy egy jövőbeli középkori céhszellembe.
Kalifornia és Párizs között élve ezek a politikai események mennyire befolyásolják az ön életét? Bár a totalitarizmus szelleme összeegyeztethetetlennek tűnik az Egyesült Államok és Franciaország alapértékeivel, a világjárvány nevében és a köz érdekében visszaszorított emberi szabadságjogok csorbulása nem ijesztik meg? Találkozott zsarnoki elnyomással az életében?
Franciaországban vagy az Egyesült Államokban a kapitalizmus logikája iránti vágy bebörtönöz minket egy olyan rendszerbe, ahol aki nem akarja, hogy kizsákmányolják, kiesik a játéktérről. Ez nemcsak a közös javak feláldozásához, hanem a közös javak létezésének megkérdőjelezéséhez vezet. Komolyan azt gondolom, hogy teljesen el vagyunk veszve Amerikában, miközben Európában, talán az elmúlt évszázad két katasztrofális háborúja miatt, még maradt valami a közösség szelleméből és a szociális szerepvállalásból. De az Államokban az erkölcsösséget elfedi a keresztény fundamentalizmus, ami meglehetősen fasiszta, és eltörli azt, ami valóban amerikai. Igen, uraljuk a világot, de ezt fegyverrel értük el, és amikor előkerülnek a szociális problémák, nem érezzük magunkat egy nemzet részének, csupán egy nemzet eltérő fajainak. Ezért félek egy shoot out (fegyverekkel intéz el) végtől, ahogy ezt angolul mondjuk.
Színészként, rendezőként és producerként is dolgozik. Feltehetőleg nem a Vietnámban is harcoló édesapja miatt lett a szakma szerelmese. Ennyire nem vonzotta az amerikai légierő?
Az apám 1918-ban született, részt vett a második világháborúban, a koreai és a vietnámi háborúban, és 30 év szolgálat után szerelt le. Jó fizetése és nyugdíja volt, és engem a szabad életútválasztás lehetőségével ajándékozott meg. Bár eredetileg az amerikai Air Force Akadémián kezdtem volna, szerencsére nem vettek fel. Az Egyesült Államokat elhagytam, Franciaországba mentem, és ott határoztam el, hogy színész leszek. És miután eltávolodtam a múlttagadó reagani Amerikától, a saját művészi utamat kerestem, ami sokkal inkább összhangban volt a világról alkotott képemmel. Egy németországi amerikai bázison születtem 1960-ban, a II. világháború szülötte vagyok, így a létezésem is alapvetően nomád. Mélyen európainak, ugyanakkor amerikainak és világpolgárnak is érzem magam.
Voltak mesterei?
Igen, olyan jó tanárok, mint David Rose, aki az UCLA-n volt Shakespeare-tanárom vagy Pete Postlewaite a Guildhall zene- és drámaiskolából Londonban. Viszont Chris Hedges amerikai újságírótól kaptam minden erkölcsi és érzelmi alapot. Chomsky hírességű amerikai gondolkodó, akit mentoromként tartok számon.
Sokat dolgozott Lars von Trierrel, aki közismerten nem tűr semmilyen ellentmondást, és néha őrült elvárásai vannak. A közös munkák számából feltételezem, ez önt nem sokkolta.
Valóban sokat dolgoztam Lars von Trierrel. Amit a legjobban szeretek nála, hogy állandóan újabb és újabb dolgokat talál ki, és hű marad ahhoz, ami számomra a filmet jelenti: vagyis egy történethez, az érzelmekhez, a lélek felzaklatásához. Lars megtanított arra, hogy ne legyek zavarban és hogy feloldódjak az önkifejezésben. A legfontosabb filmjeim között van az Európa, itt ismertem meg Larst. A ritka férfi főszerepek egyikét játszom von Triernél. Szerepeltem a Hullámtörésben is, és az azt követő filmeknek is szemtanúja voltam, mint Táncos a sötétben vagy az Idióták, amikben viszont már nem játszottam. Lars az örök provokátor marad számomra.
Ön szerint a művészettel gyakorolhatunk még hatást a minket körülvevő világra? Mik az álmai?
Az álmaim és projektjeim mindig a számomra szenvedéllyel teli dolgok körül forognak. Most fejeztem be a Les Indociles (Engedetlenek) című filmet Pascal Arnold-val, Európában és az Egyesült Államokban egyaránt forgatok filmekben, sorozatokban. Máskülönben van egy csodás fiam, Jude, az én személyes álmaim már beteljesedtek. De közben megrémít, amit magam körül látok. A kapitalizmus győzedelmeskedett és elgyengítette a demokráciánkat. Mostanra veszítettünk. Remélem, az idő előrehaladtával a művészet, a filmek és minden egyéb művészeti forma hozzásegít minket egy szükséges paradigmaváltáshoz. Az egyszerű szórakozás helyett élnünk kellene a lehetőséggel, hogy a könyvek, a filmek és a képek által higgyünk a jövőben, hogy gátat emelhessünk az egyre közelebb kerülő rémálomnak.
Ingrid Keresztes
(Köszönjük Gerzsenyi Beának a fordításban nyújtott segítséget)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
