Simon István a Jezsuita Menekültszolgálat (JMSZ) egyik nyelvtanára, aki a budapesti Piarista Gimnáziumban tanítja a magyart mint idegen nyelvet. Munkájáról, a közben felmerülő kihívásokról, valamint tapasztalatairól Asztalos Ildikó, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya munkatársa kérdezte.
Kedd délután, 3 óra. A budapesti Piarista Gimnáziumban az iskolából kifelé áramlik a diákok sokasága, de van egy kicsiny csapat, amely most érkezik. [Az interjú még az iskolai félévben készült – A szerk.] Magyarórára jöttek különböző iskolákból. Anyanyelvük ukrán vagy orosz. Itt élnek egy ideje, és küzdenek a nehezen megszokható helyzetükkel. A gyerekeket István és Mása, az egyik – orosz nemzetiségű – szervező fogadja. Hozzá lehet fordulni, ha probléma merül fel a családoknál. Rövid időt tölt a gyerekekkel, nyugtázza, hogy minden rendben van. Elköszön, majd megkezdődik az óra. István a gyerekek örömére egy divatos kártyajátékkal indít, amelyről utólag, a beszélgetésünk során derül ki, hogy nyelvi játéknak is kiváló.
– Egy népszerű sorozat figuráját, Szupernagyit használom az igék gyakoroltatására. Szeretik a gyerekek, és szívesen keresgélnek a kártyákon, mert a játékra mindig vevők.
– Az órádon volt egy kislány, aki az ige ragozásánál arra a következtetésre jutott, hogy „én iszikok” (iszom). Az egyik társa pedig úgy mondta, hogy „te iszel” (iszol). Azt tudjuk, hogy nehéz magyarul megtanulni. De külföldieknek magyart tanítani sem lehet egyszerű.
– Amikor fiatalon kimentem Franciaországba, más nyelvi környezetbe kerültem, és ott éltem át igazán, milyen nehéz a tankönyvi világ után megállni a helyem friss francia szakos diplomásként.
Ha a menekült gyerekekre gondolok, át tudom érezni a félelmeiket: nehéz úgy kommunikálni idegen környezetben, hogy alig ismersz pár szót, és nem tudod pontosan azt kifejezni, amit szeretnél.
Arról nem is beszélve, hogy a magyar nyelvnek más a logikája: mit kezdjen a szabad szórenddel vagy a tárgyas, tárgyatlan ragozással, és folytathatnám. Információkat, összefüggéseket kellene megérteniük, szóval ez nehezített pálya számukra.
– Tetszett az órádon, hogy bizonyos magyar szavakat megkérdeztél a gyerekektől, hogyan mondják ukránul. Ez nemcsak pedagógiailag jó, de kedves gesztus is: a diák azt érezheti, hogy a tanárát érdekli az ő anyanyelve.
– Ez is benne volt, de valóban érdekel, hogy milyen a nyelvük logikája, rendszere. Már csak szakmai szempontból is jó, ha bizonyos pontokon rálátok, mert így én is jobban meg tudom érteni a nyelvi gondolkodásukat.
– Hogyan soroljátok be a gyerekeket a nyelvi órára?
– A nyelvi szint mellett szerencsés a korcsoportot is figyelembe venni, mert így könnyebben tudnak egymáshoz is kapcsolódni. Vannak óráim a JMSZ közelében található két tannyelvű iskolában is. Ott a gyerekeket délelőtt kihozhatjuk bizonyos órarendi órákról, s helyette kapnak egy magyar mint idegen nyelv órát. Az ukrán menekültekhez csatlakozhatnak más nemzetiségűek is. Közöttük a közvetítő nyelv a magyar, így rákényszerülnek, hogy próbáljanak magyarul kommunikálni.
– A Piarista Gimnáziumban pontosan mi a feladatköröd?
– Olyan ukrán és orosz nyelvű menekült gyerekeket tanítok, akik délelőtt valamelyik budapesti iskolában tanulnak magyar diákok között. Így kicsit más a kommunikáció: nem beszélek sem oroszul, sem ukránul, a legtöbben pedig inkább értenek, mint beszélnek magyarul. Viszont a megterhelő délelőtti idegen nyelvű órák után beszélhetnek az anyanyelvükön a kortársaikkal. Ettől függetlenül jól megértjük egymást, ebben a gyerekek nagyon ügyesek és kreatívak. A csoportomban egyébként van két lány, akik délelőtt nem járnak magyar iskolába.
– Lehet tudni, bizonyos családok miért nem igénylik a jelenléti magyar nyelvű oktatást?
– Több család dönt úgy, hogy nem iskolázza be a magyar rendszerbe a gyermekét, helyette az ukrajnai online oktatást választja. Ők különösen ragaszkodnak a kultúrájukhoz, és reménykednek, hogy hamarosan hazatérhetnek. Sajnos a háború több mint két éve tart, így ezek a remények kezdenek elhalványodni. A Jezsuita Menekültszolgálatnál az az álláspontunk, hogy a legjobb a magyar iskolarendszeren keresztül segíteni az integrációjukat.
– Kedves pillanat volt, amikor a gyerekek alkudozni kezdtek veled magyarul, hogy hány perces legyen a szünet. A vita közben nem vették észre, hogy magyarul számolgatnak ide-oda. Tulajdonképpen elérted a célodat, hiszen spontán módon szólaltak meg magyarul.
– Komoly kihívás a felnőttoktatáshoz képest, hogy a figyelmüket arra tereljem, amerre vinni szeretném őket.
Bár a gyerekek fogékonyabbak a szókincs bővítésében, rugalmasabbak, igénylik a változatosságot, nagyobb figyelmet kell rájuk fordítani. Nehéz kiszámítani, hogy a sok dologból, amivel készülsz, mi jön be, mi marad meg a következő órára, miben vesznek részt szívesen. Azért sok öröm is van ebben.
Szeretek zenélni, most éppen tangóharmonikázom, régebben balkáni húros hangszereken játszottam. Nagy segítség, amikor beviszem a hangszert. Éneklés közben tapasztalom, hogy másik üzemmódba kapcsolnak át, felszabadulnak. Ez azért is fontos, hogy a magyar nyelvvel, itteni közegben minél több felhőtlen pillanatuk legyen.
– Hogyan viszonyultok a gyerekek egyéni történeteihez?
– A menekültekkel való foglalkozásban fontos szabály, hogy nem kérdezünk a múltjukról, főleg nem a gyerekektől. Amit akarnak, elmondhatják, kellő tapintattal meghallgatjuk, és igyekszünk az együttérzésünkről biztosítani őket. Nyelvtanulásnál mindegyikünk találkozik a család, a hobbi, a kedvenc állat témakörrel. Az ő esetükben ezt kiemelten óvatosan kell kezelnünk. Nem tudhatjuk, mibe nyúlunk bele véletlenül.
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Jezsuita.hu
Fotó: Pásztor Péter/Jezsuita.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
