Vitathatatlanul óriási veszteség érte a magyar nemzetpolitikát Potápi Árpád János nemzetpolitkáért felelős államtitkár elvesztésével, akit a múlt héten búcsúztatott családja, barátai, kormánytagok és kollégák. Orbán Viktor miniszterelnök úgy emlékezett Potápi Árpád Jánosra, mint, „aki minden magyarért megharcolt, és most megpihent”. Egy harcoshoz méltóan utóvégre nemcsak arról kell hát szót ejteni, ahogyan élt, hanem arról is,amiért küzdött, és ami feladatot örökül hagyott.
Valójában nem is tudtam a gyász időrendjében elhelyezni azt a pár gondolatot, amit Potápi Árpád Jánossal kapcsolatban fontosnak tartok leírni, leginkább azért, mert sajtósként a „munkakapcsolatunk” nem is jogosítana fel bármifajta nekrológ vagy emlékezés megírására. Mégis, fontos arról is beszélni, hogy túl a váratlan tragédia fájdalmán, az a munka, amelyet elkezdett, amit felvállalt és folytatott, az nem széthordható, elaprózható hagyaték. Az örökség, amelyet nekünk, ittmaradottaknak az iránta való tiszteletből is gondoznunk kell.
Aki rendszeresen figyelemmel kísérte a Nemzetpolitikai Államtitkárság sajtótájékoztatóit, az tudja, hogy mindegyik jellemzően egy kényszerűnek tűnő visszautalással kezdődött a nemzetpolitika feltámasztásának idejére, és annak azóta fokozatosan felépülő rendszerére. Ettől a hagyománytól most sem kímélem meg sem magamat, sem a kedves olvasót, hiszen fontos, de igyekszem tömören és a teljesség igénye nélkül összefoglalni az elmúlt évek eredményeit.
- az MSZP, majd a Gyurcsány-kormánynak köszönhetően 2010-re a nemzetpolitika romokban hevert, a Magyar Állandó Értekezletet évek óta össze sem hívták, az Anyaország a politika szintjén köldökébe fordult, és nem vett tudomást a határain túl élő nemzettársak millióiról
- ebben hozott gyökeres változást a 2010-ben elfogadott új Alaptörvény, amely kimondta, hogy Magyarország felelősséggel tartozik a határon túli magyarság sorsáért is. Mindezt pedig annak a gondolatiságnak a mentén fogalmazta meg, amely szerint magyarnak lenni nemzeti és keresztény küldetés; a magyarság megőrzésre méltó, mert az egész emberiség számára egyedi értékgazdagságot jelent
- e filozófiának első és talán legszimbolikusabb megnyilvánulása, a kettős állampolgárság bevezetése, szintén még 2010-ben
- ugyanígy szimbolikus esemény volt a nemzetpolitika fundamentumának nevezhető Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) évenkénti összehívása, amelyet utóbb a Diaszpóra Tanács (DT) ülései tettek teljessé
- az Alaptörvény kötelezettségeiből kiindulva, a MÁÉRT és a DT ajánlásait figyelembe véve jelentek meg aztán sorban a programok: a Határtalanul program révén magyar fiatalok látogathattak a határon túli tásaikhoz; rendszeressé és kiszámíthatóvá váltak a működési támogatások; elindult az iskolák és bölcsődék felújítása, építése Kárpát-medence szerte; a diaszpóra és szórványszervezetek munkájának segítésére létrejött a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi Sándor program; gazdaságfejlesztési támogatások indultak a szülőföldön való boldogulás, megmaradás érdekében; szakmai találkozók szerveződtek, de külön jutott forrás a kárpátaljai óvónők, tanárok fizetésének kiegészítésére, és még sorolhatnánk…
Miután a nemzetpolitikának a Kárpát-medencére és azon túlra is kiterjedő rendszere összeállt, csak méginkább szükségessé vált ennek a folyamatnak a felidézése, mert hétköznapjaink közéleti csörtéi rendre elvették, elveszik a figyelmet erről a megmaradásunk tekintetében kulcsfontosságú kérdésről.
A nemzetpolitikának valahol keresztje is, hogy bár általánosságban legtöbbünk számára fontos, aktuális eredményeire – legyen az egy távoli kis kárpátaljai vagy felvidéki falu bölcsődéjének felújítása, vagy épp felépítése – kevésbé tudunk érzékenyek lenni.
A keretrendszer összeállását követően ugyanakkor, amikor a rendszer olajozott működésének fenntartására helyeződött át a hangsúly, egyre gyakrabban terelődtek Potápi Árpád Jánossal készített interjúink is arra a talán nem egyedül vallott, de általa is konzekvensen képviselt gondolatra, hogy a magyarság hosszútávon életképtelen a Kárpát-medencei távlatok, egység és összefogás nélkül, legyenek bármilyenek is az államhatárok. Potápi Árpád János ugyanakkor ezzel kapcsolatban mind többször emlegette, hogy az egyes programok valójában a Kárpát-medence magyarsága vérkeringésének és ideghálózatának feleltethetőek meg, amelyek fokozatosan élednek újjá, és fejlődnek tovább. Az általa oly fontosnak tartott testvérvárosi kapcsolatok, a Határtalanul program, a szakmai találkozók látogatásai, de a csíksomlyói búcsú is a vérkeringést jelentették a szemében, az idegrendszer pedig a hálózatosodásban, a rendszeres és élő, egymásra támaszkodó kapcsolattartásban testesült meg.
Jelenleg pontosan itt, a Kárpát-medencei magyarság ezen állapotában létezünk. A nemzettest működtetése pedig továbbra is feladatunk, hivatásunk is marad. Akkor is, ha olyan éllovasaink, mint Potápi Árpád János, átadják a gyeplőt…
Forrás: Susánszky Mátyás, Vasárnap.hu
Vezetőkép: Tóth Gábor, Vasárnap.hu
The post Nem hagyaték. Örökség! – A Kárpát-medence idegrendszere és vérkeringése appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
