Sapszon Borbála és Vadas Tamás a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola pedagógusai, akik rendszeresen hirdetnek meg és vezetnek Családi Életre Nevelés (CSÉN) alkalmakat az iskola hetedik osztályos és annál idősebb tanulóinak. A programról és személyes tapasztalataikról kérdeztük őket.
– Hogyan lehet dióhéjban összefoglalni, hogy mi is az a Családi Életre Nevelés, azaz CSÉN program? Miről szól és kiknek?
Sapszon Borbála: Talán három évtizede is működik már ez a program, de újdonság, hogy
A Váci Egyházmegye élen jár a program támogatásában, a fenntartásában működő iskolákban van is már CSÉN, kifejezetten az óratervbe beépítve. Mi is az ő szakmai napjaikon szoktunk részt venni. De más egyházmegyék is nyitottak erre.
Vadas Tamás: Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében mi vagyunk az elsők – és remélhetőleg nem az utolsók –, akik a „Boldogabb Családokért” – Családi Életre Nevelés program módszertani alapképzésének elvégzése után elindítottuk az intézményünkben a CSÉN-t. Csak ajánlani tudjuk a többi intézmény pedagógusainak is, hogy ismerkedjenek meg a programmal, és vágjanak bele, mert megéri. Az egyházi, szerzetesi iskolákhoz talán közelebb állnak a CSÉN keretében körüljárható témák, de bármely világi iskola tanulói számára is éppen olyan hasznosak és fontosak. Hogyan válhatok harmonikus személyiséggé, mi a helyes önismeret útja és módja, mit jelent a párkapcsolati kultúra, mikor jó a kommunikáció és a konfliktuskezelés, a káros szenvedélyekhez való viszonyulás…
Ez minden fiatal számára kardinális kérdés, nem kell hozzá egyházi iskolába járni.
– CSÉN-foglalkozásokat vezetni csak komoly felkészítés után lehet. Miért érezték úgy, hogy elvégzik a képzést, és a vállukra veszik a saját intézményükben az évfolyamok CSÉN-alkalmainak szervezését, lebonyolítását?
V. T.: Először akkor találkoztunk a CSÉN-nel, amikor az évindító értekezleten két munkatárs egy foglalkozás keretében bemutatta a tantestületnek, hogy mi is ez. A program elsőre nem tűnt nagyon meggyőzőnek, sem számunkra, sem a kollégák számára. Én viszont úgy voltam vele, hogy a puding próbálja az evés. Amikor kiderült, hogy részt lehet venni egy tanfolyamon, ami az akkreditált pedagógusképzésbe is beszámít, jelentkeztem. Ahogyan Bori is, tőlem függetlenül. A visszaigazoló e-mailből derült ki, hogy találkozni fogunk ott. Ez egy kétszer háromnapos tanfolyam volt Budapesten. Az első nap délelőttjén mindketten el voltunk szontyolodva kicsit, mert nem pontosan láttuk, mi sülhet ki ebből. Kellett néhány óra ahhoz, hogy körvonalazódjon, miről fog szólni ez az egész. A harmadik nap végén aztán volt egy összegzés, megosztás. És akkor már csak annyit mondtam, hogy „wow”. Kiderült, hogy a többiek is egészen hasonló módon élték meg a folyamatot: mindannyiunk számára a végére álltak össze egésszé történések.
S. B.: Bárhol, bármit tanít is az ember, ha valóban a hivatása a pedagógia, akkor meghatározza a gondolkodásmódját az, hogy az óráin a szaktárgyán túlmutatóan is szeretne átadni a gyerekeknek valami életre szólót. Hogy végül olyan emberek kerüljenek ki a kezünk alól, akik az iskolában a tárgyi tudás mellett másfajta értékekkel is gazdagodtak, amelyek a hátralévő életükben megtarthatják őket. A CSÉN keretében egy biztonságos és védelmező közegben tárulnak fel előttük az élet legnehezebb kérdései. Mi pedig egy olyan „fegyvert” adhatunk a kezükbe, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy képesek legyenek megvívni a harcaikat egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb életért. Talán nem túlzás „fegyvernek” nevezni ezt az eszközt, hiszen a fiataloknak egyre több olyan dologgal kell szembenézniük, amelyekkel megküzdeni valódi kihívás. A legtöbb helyzetet és a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket nem lehet megkerülni, de a mai társadalom egyre gyakrabban nyomja el a megfelelő válaszokat. Elmaszatolja őket, pedig nélkülük nem lehet biztonsággal kilépni a nagybetűs életbe. A CSÉN magáról az életről szól, és lényegében a boldog élethez szükséges készségek fejlesztése a célja.
V. T.: Amikor jelentkeztem a képzésre, az motivált, hogy a saját szakommal – hittant tanítok – nagyon is egybevág mindaz, amiről a CSÉN szól. Hiszen a család mint olyan lépten-nyomon előkerül, a tizenkettedik osztály végére pedig központi témává válik a párválasztás, pályaválasztás, hivatásválasztás fénytörésében is. A tanfolyamon szembesültem azzal, hogy ez a témakör sokkal szélesebb, mint korábban gondoltam.
– Hogyan zajlik egy-egy alkalom, és mivel zárul? Születik valamiféle konklúzió, esetleg kapnak a fiatalok egyfajta útravalót, amit továbbgondolhatnak?
V. T.: A legfontosabb az, hogy a CSÉN nem felülnézeti pedagógia. A foglalkozásokon ténylegesen beülünk a gyerekek közé. A rogersi nondirektív szemléletet követjük (Carl Rogers pszichológus 1942-ben vezette be a nondirektív terápia elméletét – a szerk.): nem magyarázunk, hanem hagyjuk, hogy ők maguk jussanak el a megoldásig a beszélgetéseikben. A cél, hogy ők próbálják meg azonosítani és feltárni a problémákat, természetesen a pedagógus kontrollja mellett, és közvetlen, kifejezetten játékos módon. A foglalkozásokon tehát leginkább kísérünk, mederben tartjuk a beszélgetéseket. És persze moderálunk, ha szükség van rá. Mostanában nagyon fontos hívószó az élménypedagógia, s ez nem véletlen. Mindannyian tapasztaljuk ugyanis, hogy ebben a rohanó világban, ebben az ingerrengetegben, amelyben élünk, egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot a valódi megéléseinkkel még mi, felnőttek – pedagógusok, szülők – is. A CSÉN-foglalkozások nagyon fontosak a tizenévesek számára, de nekünk is valódi élményt jelentenek: együtt élünk meg helyzeteket és fogalmazunk meg felismeréseket.
– Nem okoz nehézséget, hogy iskolai környezetben beszélgetnek ennyire személyes és érzékeny témákról?
S. B.: Helyileg ugyan az iskolában tartjuk a CSÉN-alkalmakat, de rendszerint a tanítási időn kívül. Szerencsére a gyerekek mellett a szülők is partnerek ebben. A különleges időpont kizökkenti a programban részt vevő osztályokat a megszokott kerékvágásból, így nem fenyeget az a veszély, hogy a gyerekek „kötelező iskolai feladatnak” fogják fel a programot. Mostanra az is gyakorlattá vált, hogy délután kezdünk, aztán bent alszunk az iskolában. Kilépünk az ismerős keretek közül, de azért az iskolában maradunk. Máshogy egyébként bele sem férne az időbe.
– Kiemelten érzékeny és változékony időszak a kamaszkor. Meg tudnak nyílni a gyerekek a foglalkozásokat vezető felnőtt és egymás előtt?
S. B.: A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolának eleve sajátja, hogy a pedagógusok és a gyerekek nagyon közel vannak egymáshoz. Számos olyan helyzetben is találkozunk ugyanis, ami máshol talán nem annyira szokványos. Ráadásul ez egy tizenkét évfolyamos iskola, párhuzamos osztályok nélkül: a legkisebbek ott vannak a felnőttség kapujában állók mellett. A kórusok révén is van keveredés. Az iskolában hat kórus működik, nem osztályok szerinti bontásban. Együtt töltjük a délelőttöket, aztán a délután is tele van zeneórákkal, a legtöbben reggel nyolctól délután ötig az iskolában vannak. A köztes időkben sokat tartózkodunk az udvaron, ahol játszani, beszélgetni lehet, a kórustáborokban és a hosszabb-rövidebb külföldi utakon pedig akár napokat, olykor egy-egy hetet is együtt töltünk. Így éljük az életünket a mindennapokban, ezért sokszor látjuk egymást vidámnak vagy szomorúnak, fáradtnak vagy energikusnak, gondterheltnek vagy épp önfeledtnek. Együtt sírunk, nevetünk. Ismerjük és elfogadjuk egymás különböző arcait. Hetedik osztálytól felfelé tartunk CSÉN-alkalmakat. A kamaszkor az az időszak, amikor a gyerekek jellemzően a kortárscsoportban nyitottabbak; otthon sok mindent nem mutatnak meg magukból, vagy nem abban a formában, mint a saját korosztályukban. Fantasztikus látni, és főleg részt venni abban, amikor egy-egy CSÉN-alkalmon együtt, egymást segítve keresik az utat a felnőttlét küszöbén a társaikkal. Külön élmény az is, hogy milyen szépen vitatkoznak. A nagyobbaknál, a tíz-tizenkettedikeseknél egészen érdekes viták is ki szoktak bontakozni; ebben az életkorban már központi téma például a párválasztás. A végén pedig szinte mindig visszajelzik, hogy milyen jó volt ez, sokszor maguk sem gondolják, hogy így is tudnak beszélgetni egy-egy témakörről. Már a foglalkozások elején igyekszünk megteremteni egy olyan aktív-interaktív bizalmi légkört, amelyben gördülékenyen futhat végig minden feladat, gondolatmenet.
– Előre meghatározott tematika mentén halad a közös munka, vagy előfordul, hogy egy-egy foglalkozáson teljes újratervezés válik szükségessé?
S. B.: Természetesen a foglalkozásnak van egy váza, és tervezünk is, de mértékkel. Nagyon sokféle téma felszínre kerülhet egy ilyen alkalommal. Előfordulhat, hogy akár egy hír miatt aktuálisan jobban foglalkoztatja a gyerekeket valami más, mint amit mi előzetesen kitaláltunk. Olyankor irányt kell váltani. De őket is meg szoktuk kérdezni, hogy mire lennének nyitottak éppen, illetve az osztályfőnököktől is szoktunk témajavaslatokat kérni. Mindig testreszabottan igyekszünk összeállítani a menetrendet. Vannak játékosabb osztályok és van beszélgetősebb társaság… A lényeg, hogy rájuk figyelünk, ebből indulunk ki. Az elején rendszeresen alulterveztük az időt, most már rutinosan duplaannyi időt szánunk egy-egy feladatra, mint ahogy mi gondolnánk.
– Vannak típusfeladatok?
S. B.: Igen, vannak, problémakörökhöz rendelten. Egy példa: sajnos ma már jóval hamarabb alakul ki a gyerekek online világgal való kapcsolata, mint ahogy ők ezt kezelni, és főleg jól kezelni tudnák. Emiatt sok fiatalnál kerül első helyre az online jelenlét, miközben még azt sem tanulták meg, hogyan tudnak jelen lenni a saját életükben, teljes valójukkal koncentrálni valamire, odafordulni valami felé. Beszélgetünk erről is, mert ez később visszafordíthatatlan károkat tud okozni, ami kihathat a kapcsolataikra, a majdani házasságukra. A témák között a csönd is előkerül, amivel alig találkoznak a fiatalok. Legalábbis az olyan csönddel, amiben tényleg befelé tudnak figyelni, amelyben meghallhatják a saját gondolataikat, vagy feldolgozhatnak valamit. Egyszerűen nincs idejük erre. Eltanulják a felnőttektől, hogy állandóan rohannak, szanaszét vannak. Nem csoda, hogy a kamaszok között is olyan sokan frusztráltak. A témakörökhöz nagyon-nagyon jó, okosan kidolgozott játékok kapcsolódnak a CSÉN-ben, a gyerekek szívesen vesznek részt ezekben.
– Hogyan kell elképzelni egy-egy foglalkozást?
V. T.: A gyerekek általában pénteken késő délután érkeznek meg – pontosabban vissza – az iskolába. Este hét óra körül vacsorázunk, utána kezdődnek a tényleges programok. Nagyjából tízig tervezünk, de sok mindentől függ, hánykor van vége a foglalkozásnak. Előfordult, hogy a beszélgetés hevében kifutottunk az előre meghatározott időkeretből. Számtalanszor volt példa arra, hogy egy jóval rövidebbre tervezett feladat végül akár csak egy teljes órába fért bele. Fájdalmas lenne megállítani egy nagyon mélyről elindult beszélgetést csak azért, mert mi eredetileg tíz percet rendeltünk hozzá papíron. Rugalmasak vagyunk, hiszen a legfontosabb, legszebb dolgok sokszor éppen ilyenkor hangzanak el. Nekünk, pedagógusoknak kell koordinálnunk az időt, de az nagyon lényeges, hogy még véletlenül se fojtsunk bele semmit egyetlen gyerekbe sem. Ritka és rendkívül értékes, megismételhetetlen pillanatok ezek.
– Rájöttek, hogy az a biztos, ha a gyerekek bent is alszanak az iskolában…
V. T.: Volt olyan este, amikor mi, felnőttek előbb kidőltünk, mint ők. Ez is azt mutatja, milyen óriási a fiatalok igénye arra, hogy valódi interakcióba kerülhessenek egymással. Ilyenkor nincs okostelefon, közösségi média, csak hús-vér emberek vannak, akik nagyon őszintén megosztják egymással a gondolataikat. A szülők rendkívül támogatóak, sosem merült még fel, hogy gond lenne a késő estébe nyúló program. Elemi igényük a gyerekeknek, hogy kifejezzék magukat, hogy egy védett közegben nyíltan kimondhassák, amit gondolnak, és egyenesen feltehessék a kérdéseiket. Nagyon sokat jelent, hogy az intézményvezetők részéről is teljes a bizalom és a támogatás. Ahogyan a szülők ránk bízzák a kamasz gyerekeiket, úgy ők rendelkezésünkre bocsátják az iskolaépületet az összes berendezéssel együtt. Külön említést érdemel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának (EKIF) hozzáállása is. Ők finanszírozzák a képzéseket, az azt elvégzőket pedig erkölcsileg és technikailag is támogatják.
Fotó: Merényi Zita
Horogszegi-Lenhardt Erika/ Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
