Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, mennyire érdemes figyelni, éspedig rendszeresen, a média fősodrát. A Néphazugság egyik publicistája, Tanács István, mai számában például ugyebár gyomorforgató, bicskanyitogató tényről számol be: bizony nem fekete trikós, bakancsos fiatal nácik, hanem érdeklődő értelmiségiek veszik a Mein Kampfot. Erre mondják telivér liberálisaink, hogy azért ez „ciki”.
A néphazugságos publicista a kecskeméti piacon járt a minap, ahol nyilván lemerevedett. Mert lemerevedni nemcsak a részegségtől lehet, hanem a Mein Kampftól is, amit – nem tévedés – Göncz Árpádról szóló könyvek mellé téve látott az egyik könyvárusnál, aki elmondta, hogy azokat a kiadványokat rakja feltűnő helyre, amelyek iránt „nagyobb az érdeklődés”. A publicista oda is ment hozzá, s az alábbi párbeszéd alakult ki közöttük:
„Szokatlan ez a párosítás – mondom a könyveket áruló hölgynek, aki azt kéri, ne írjuk le a nevét.
– Véletlenül alakult így, de itt jól megférnek egymás mellett.
– Szóvá tették már, hogy miért árulja Mein Kampfot?
– Sokszor. De a kiadás teljesen legális, a Mein Kampfot is engedélyezték. Abból is volt vita, hogy némelyik könyv borítóján náci jelkép az illusztráció. Olyan jelvényt, vagy érdemrendet nem árulhatnék – de ha egy történelmi tárgyú könyv borítóját azzal illusztrálják, az legális. Kénytelen voltam tisztába jönni a szabályokkal. Amit törvényesen kiadnak, azt árusítani is lehet. Németek is vásároltak már, sőt, német nyelvű kiadást kerestek.
– Provokációnak tűnik, hogy egymás közelébe tette Hitlert és Göncz Árpádot.
– Pedig nem az. Azt szoktam előre tenni, ami új, vagy valamiért aktuális, és van rá igény. Szerintem Göncz úr, akinek személyes ismerőse voltam, megértéssel fogadná ezt. Nézze, itt van legelöl Frei Tamás új könyve az agrárbárókról. Vagy Jennifer Lopez, Dolák-Saly Róbert, Polgár Judit könyve. Van könyv a kézilabdáról, mesekönyvek karácsonyra. De ha magát zavarja, hogy Göncz meg Hitler olyan közel van egymáshoz, átrakhatom valamelyiket ide, az arab költők mellé.
– Aki a könyvesek közül Göncz Árpádot árul, nem szokott Hitlert árulni.
– Más is kérdezte már, hogy miért nem egységes a kínálat. Mert a piacra heterogén közönség jár. Eljön valaki káposztáért vagy krumpliért, itt megy el előttem. Ha felkelti valami az érdeklődését, megáll, belelapoz, ha telik rá, megveszi.
– Ki veszi a Mein Kampfot?
– Nehogy azt higgye, hogy a fekete trikós, bakancsos fiatal nácik. Ők nem olvasnak, még Hitlert sem. Érdeklődő értelmiségiek. Középiskolai, főiskolai tanár, történelemből diplomamunkát író egyetemista.”
Már most jelzem: kordokumentumként feltétlenül megőrzendő a fentebbi dialógus, különös tekintettel az alábbi mondatára: „Szerintem Göncz úr, akinek személyes ismerőse voltam, megértéssel fogadná ezt.” Arról, hogy tényleg azzal-e, ne nyissunk vitát, miután elment. De tényleg gyönyörű mondat. Hja, liberalizmus, másság, tolerancia! A „Mein Kampf”-ot pedig arab költők mellé téve is megtalálják a szemfüles olvasók, akik pedig nem mások, mint érdeklődő értelmiségiek, akik eleddig csak hallottak a műről, de nem olvasták, és amit hallottak róla, nyilván nem elégítette ki őket.
Sokan, sokszor, sokfelé leírták már: a liberalizmus legnagyobb ellensége maga a liberalizmus. A liberalizmus hívei azt mondják, nem kellenek dogmák. Az eszmék szabadon áramolhatnak, büntetlenül ütköztethetők egymással. Ez a hőn áhított liberális demokrácia krédója. Csakhogy amíg ezt hirdetik, maguk is dogmákat állítanak fel. Leginkább olyanokat, melyek bizonyos vélemények, tanítások, állítások tagadásának drákói megtorlásáról szólnak. Az „eszmék szabad áramlása” csak az általuk elfogadott eszmékre vonatkozik. Ha más, helyesebben azoknak ellentmondó eszmékről van szó, mindjárt „provokáció”-ról ordítanak, és anatémát, kiközösítést követelnek képviselőikre.
Csakhogy ebből a receptúrából éppen az értelmiségiek kérnek legkevésbé. Nyilván kimondhatatlanul fáj ez a néphazugságos publicistának és holdudvarának. No de van riportjának egy másik gyöngyszeme is:
„A Petőfi Népében megkérdeztem Zombor Gábortól, az előző polgármestertől, mit szól hozzá, hogy Hitler-könyvet árulnak a piacon. Azt felelte: nem tudja megakadályozni, de személy szerint nem ért egyet vele – mondja az a felháborodott olvasónk, aki felhívta figyelmünket a kecskeméti könyvárusra. – Már láttam, hogy az itt dolgozó németek nézik, és beszélnek róla. Előfordulhat, hogy még a Mercedes igazgatója is meglátja, és nehezményezi.
– Az ő véleménye fontosabb, mint más piacra járóké.
– Ismerjük Angela Merkelt, meg a hivatalos német politikát. Hitler egy szörnyű korszak jelképe, akit én nem szívesen látok mindennap. Gyurcsányt lehet utálni, de nem lehet egy lapon említeni Hitlerrel. Értelmiséginek tartom magam, de nem vágyom arra, hogy a Mein Kampf tartalmával részletesebben megismerkedjek. A kezembe sem veszem. Szerintem ahhoz „olyan” orientáltság kell. A várost is minősíti meg a kormányt is, hogy ezt megengedik. Jó, a könyvárus meg akar élni, de akkor árulhatná Hitlert diszkrétebben, nem az élére állítva, hogy mindenki lássa. Én ezt nem tudom elfogadni.”
E dialógust pedig leginkább a belőle általam kiemelt mondatok miatt tartom szintén megőrzendőnek, mint a butaság Ráth-Végh István könyvébe illő kordokumentumát. Tipikusan jellemző mentalitást tükröz: ugyan nem ismeri urasága a szóban forgó művet, sőt nem is akarja megismerni, de azért elítéli a tartalmát! Nem, nem cserélnék vele helyet, miként egyre több értelmiségi sem. Ők ugyanis, Istennek hála, tényleg hisznek az eszmék szabad áramlásában.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
