Személyesség, közvetlenség, őszinteség jellemezte és tette maradandóvá, remélhetőleg nem csak számomra ezt az augusztus 20.-át. Fogalmazhatnám így is: az ünnep, sőt a politika családiassá formálása. Még inkább: a nőiség és a nőiesség ünnepszentelő ereje. Ezt sikerült Novák Katalin köztársasági elnökünknek megteremtenie. Sejtem, ezt sok előzetes töprengés, találgatás, a mi lenne jó, hogy lenne jó kérdésekre keresett válaszok, mérlegelések előzték meg.
A kiválasztás, az újrafogalmazás belső igénye, majd a megtalált szavak, fordulatok memorizálásának a koncentrált belső érlelése. Ami ilyen jól sikerül, ennyire magától értetődőnek tűnik az országnyi nagycsalád hallgatósága számára, az egy szülési folyamat gyönyörű, élő és éltető gyümölcse. Nem termék, nem produktum, nem szónoki műremek – hanem gyümölcs. Ízes augusztusi országalma. Személyessé tett hazaélmény. Sokakban – milliókban. Az így jó ünnepelni, jó magyarnak lenni, remélhetőleg nemcsak egy vagy háromnapos ünnepi érzéseként, hanem tartós vallomásként.
Valami, sőt több rendkívüli történt ezen az augusztus 20-án. Már azzal, hogy a szokásos köztársasági elnöki beszéd nem a Kossuth téren hangzott el, hanem István királyunk bölcsőringató városában, Esztergomban. A rendkívül találóan formabontó helyváltoztatás önmagában remek ötlet volt. Mintegy történelmi, élő háttérként szolgált a történelmi távlatokat személyes és kedves előadásban szinkronizáló, egyidejűsítő beszéd látványkeretét is biztosítva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen ezen a különös 20-án kötötte meg a két királyi város, az ég Királya honi lelki fővárosa, Esztergom, s az Árpád-ház históriánkat keresztyénné emelő királyi város, Székesfehérvár kölcsönös együttműködési megállapodását a két polgármester kézjegyével ellátott dokumentum értelmében. A nagyszerű, sokra kötelező történelmi színhely, az egész látványt uraló bazilika fenséges kupolájával valóban felhangolta az érdeklődők figyelmét: itt most valami szokatlan, rendkívüli fog történni. És történt is…
Nem bonyolódom politológusi, hírkommentáló magyarázatokba, hanem csak a gyönyörű, kék égboltos ünnep sokakba bevésődő, lelkekbe belefénylő impresszióiból fogalmazok meg néhányat. Az is sajátossága volt ennek az ünnepnek, hogy a korábban megszokott személyi konstelláció után (köztársasági elnök, miniszterelnök, országgyűlés elnöke) most a személyi összkép is elmozdult. A miniszterelnök ezen az ünnepen a háttérben rendkívül dolgos, intenzív politikai tárgyalásokat folytatott a török, a szerb, a türkmén elnökkel. Így a főszerep több helyszínen is Novák Katalinra osztódott.
Leginkább a személyessége ragadta meg a közfigyelmet. Azzal, hogy beszéde elején és végén feltette a szokásos, de egyáltalán nem szokványos, hanem a magyar embernek mindig életérzést előhívó, évezredekkel ezelőtt talán már regélésre ösztönző kérdést: Hogy vagy?/Hogy vannak? Ezzel megadta azt a keretet, amire a választ leginkább a női lélek, az anya képes előhívni a megszólítottból. Szinte egy beszélő családi közösségbe hívogatva, transzponálva nemcsak a jelenlévőket, hanem az egész országot a tévéközvetítés segítségével. Szívszorító egyszerűséggel volt ott beszédében az Istvánt adó szülőhely, Esztergom messzi múltba merült, de el nem vesző szállásadó otthonossága, a családi légkör. Olyan mondatokat gördített, hintett, lehelt beszéde a lelkünkre, amelyek sokáig megmaradnak. Például: Szent István a magyarok közös nevezője, őt magunkban hordozzuk, részünkké vált. A történelmet személyessé tévő közvetlenség így is kifejeződött: István király ott van velünk a hétköznapokon és az ünnepeken, az iskolákban, köztereinken, templomainkban, a kórházakban, versekben, regényekben, filmen és rockoperában határon innen és túl. „Előtte hajtunk fejet nemzeti ünnepünkön, neki mondunk köszönetet bátorságáért, hitéért, bölcsességéért és alázatáért. Szent István a magyarok közös nevezője. Úgy van bennünk, hogy közben felettünk áll, úgy van mögöttünk, hogy közben előttünk jár”. Ez a személyes historizálás és idődimenzió-egységesítés, összevonás, jelen idejűvé aktualizálás az, amit a királyi jelenlét teremt meg. Szellemi és lelki dimenziókban. Sziporkázó fordulat ez a beszédben. Summázó tanulság-egyszerűséggel hívták elő a mondatok egyetértésünket: „Van esélyünk olyan mélységet megélni és olyan magasságba emelkedni, ahol a magyar nemzet magától értetődő összetartozását megélhetjük”.
Említsem a közvetlenséget? Amikor az ünnepi beszédbe belefogalmazza a mondatot a sámliról, ahová letelepedett ő is és mi is lélekben? S az őszinteség mondatait? Nem hallgatta el a mindannyiunkban közös élményeket az árak repülése következtében, a migrációs nyomást vagy a szomszédságban annyi fájdalmat okozó háborút sem. Végül pedig hova is térhetne támasztékot kereső lelke, mint Isten Igéjéhez, ami az Odafennvalóra irányítja emberi tekintetünket, s olyan értékekre, amelyek a keresztyén hit révén ezredévek óta dacolnak az idők változásaival? Az „Isten áldja meg Önöket, Magyarországot” beszédzáró fordulat nem szónoki fogásként jelent meg, hanem az elmondottak logikus következményeként. Miként az is, hogy Novák Katalin csaknem elcsukló hangon a beszéd végén még ennyit is kimondott: „Köszönöm, hogy meghallgattak”. Ez az az alázat, ami István királyt is jellemezte. Alázat Isten előtt, együttérző, embertisztelő forgolódás a rábízottak között.
S még két mélyre vésődő, továbbgondolt észrevételemet szeretném megosztani az Olvasókkal. Amikor a két legrangosabb magyar állami kitüntetést készült átadni Karikó Katalinnak, Szilágyi Áronnak és Böjte Csabának, szintén megkereste és megtalálta a három személy közös nevezőjét: egy mindenkiért. A kiemelkedő teljesítmény mögött a biztos hátteret, a családot emelve magasra. Lényegláttató és közvetlen, személyes találkozásokat felidéző beszéd volt ez is, méltó a délelőtti esztergomi nagy ünnepi eszmefuttatáshoz. A megszólítottak arcán átsuhanó érzések jól tükrözték ezt. Közben a kamera elkapott egy pillanatot, ami nagyon megmaradt a szívemben: a politikus arcán némi – teljességgel érthető – fáradtság suhant át, tekintete töprengést árult el. Magányos lenne a politikus? A felelőssége mélysége és magassága közötti belső száguldásban egyensúlyozó nő, a családanya féltő aggódása? Vagy valaki, valami hiánya?
Ott döbbentem rá, hogy mennyire szüksége van neki is, az imádkozó reformátusnak, és sok felelős közéleti társának az imádságra. A mi imádságainkra – értük! Kérés nélkül is. Arra az erőre, ami a fantasztikus és lenyűgöző tűzijáték végén az égre rajzolódó keresztből, leginkább a szívünkben felmagasodóból, a hit keresztjéből árad. Örök, frissítő erőként, a remény égi forrásvízéből. Hiszem, sokan, egyre többen leszünk, akik köztársasági elnökünkért és minden felelős országvezetőért tudunk majd kitartóan imádkozni. Erre is kötelez minden magyart Szent István államformáló, nemzetalkotó, egyházszervező, aranynál drágább öröksége.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
