Ha így folytatjuk, lehet, tényleg sikerül betemetni azokat a csúf árkokat – egymás hullájával.
A napokban élénk vitákat váltott ki Krasznahorkai László nyílt levele, amelyben előre jelezte: nem fogadná el a Nemzet Művésze címet, ha a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) jelölné. Az író szerint a magyar művészeti életet régóta megosztottság jellemzi, és amíg ez nem változik, addig nem kíván részt venni egy olyan gesztusban, amely szerinte elfedhetné ezt az állapotot. Erre válaszul Turi Attila, az MMA elnöke nyílt levélben hangsúlyozta: éppen az ilyen elismerések mutathatják meg, hogy a művészeti teljesítmény képes felülírni a politikai és intézményi törésvonalakat. A liberális (?) véleményformálók rögtön cselt sejtettek a felkérés mögött, amivel a Fidesz-kormányzat hatalomgyakorlása alatt felemelt MMA a választások óta megváltozott politikai légkörben is legitimálni próbálja önmagát a Nobel-díjas írón keresztül – erre azonban véleményem szerint aligha lenne szüksége az akadémiának. Ha az új kormányzat kultúrpolitikája önkényesen úgy döntene, hogy elsorvasztja a szervezetet, megvannak az eszközei, hogy meg is tegye, nem kell ahhoz Krasznahorkai László jóváhagyása.
Akármilyen cizelláltan fogalmaz is levelében a művész úr, az „árkok betemetését” célzó felvetés a legelcsépeltebb gondolatkísérletek közé tartozik, amit a közélettel rendszeresen foglalkozó ember csak olvashat. Üres frázis, amely rendszerint olyan megszólalók szájából hangzik el, akik a következő pillanatban már képesek is gyomorszájon könyökölni a máshogy gondolkodókat, nemhogy közös nevezőt keresnének. Felesleges mondani is, elég lenne gyakorolni. Nem emlékszem például, hogy Jankovics Marcell nagyon sokat marcangolta volna magát az ország szörnyű politikai megosztottságán.
Krasznahorkai ellentmondásos nyílt levelére számos reakció érkezett a kommentszekcióban is, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója például azt írta: az MMA-ban vita nélkül, közfelkiáltással javasolták Krasznahorkai Lászlót a Nemzet Művészének, mert hittek abban, hogy a magyar irodalom egysége fontosabb a táborok közötti szembenállásnál, és bíztak benne, hogy ezt maga az író is így gondolja. Ez egy igencsak tárgyilagos leírás, amelyről azt gondolom, hogy nehéz vele vitatkozni. De Nobel-díjas írónk mégis megtette, ami kérdéseket vet fel bennem. A legtöbb fejtörést sok sorstársammal közösen feltehetően a következő mondat okozta Krasznahorkai László nyílt levelében: „Ha a Nemzet Művészeinek listáját nézem, amiről az MMA dönt, és ha azt látom, hogy akárcsak egy kitüntetett is a másik oldalról érkezett, márpedig egynél sokkal több található azon a listán, akkor csak bennem merül fel, hogy van itt valami nagyon rég elhomályosított, nagyon megalázó összefüggés?!”
Biztosan ez a megoldókulcs, de mit jelent ez a mondat? Talán olyasmire utalhat, hogy amennyiben a már leköszönt kormányzati oldal által támogatott MMA részéről olyasvalaki kap kitüntetést, aki a sokkal inkább autonómnak tartott Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiához kötődik, akkor egyesekben felmerül a gyanú: miféle elvtelen politikai alku köttetett itt, ami az elvek feladásához vezetett? Esetleg egyesek olyan helyzetbe kerültek, hogy már nem is volt más választásuk, mint elfogadni a díjat, ami élethosszig járó havi életjáradékkal jár? Lehet, hogy ezt akarta jelenteni? Talán igen. Bár jelentheti azt is, hogy van, akit tényleg nem érdekelnek azok a politikai, ideológiai árkok. Miközben keresgéljük a mondat értelmét, sejthetjük, hogy Nobel-díjas írónk nem véletlenül fogalmazott ilyen talányosan, de nehéz belátni, hogyan ne szolgálná a táborok közötti árok betemetését az, ha egy díjazotti körben helyet kapnak a (rendszer)ellenzéki hangok is. Kivéve persze, ha nincs bennünk valamiféle arisztokratikus gőg. Ha így folytatjuk, lehet, tényleg sikerül betemetni azokat a csúf árkokat – egymás hullájával. De talán az író maga sem tudja pontosan, mit akart mondani – ilyet azonban fölöttébb nagy illetlenség lenne már csak gondolni is. Előfordulhat az is, hogy Krasznahorkai Lászlót sem érdekli igazából a sokat hangoztatott kultúrharc, és egyszerűen csak kíváncsi volt a reakciókra, így dobott egy kavicsot az állóvízbe: lássuk, milyen gyűrűket kavar maga körül? Ha valaki nem fogalmaz kellő egyértelműséggel és tapintatos körültekintéssel, aligha csodálkozhat rajta, ha valakiben ez a lehetőség is felvetődik. Még akkor sem, ha Krasznahorkai László igencsak egyértelműen a konzervatív/polgári (politikai) oldal hangos támogatói körén kívülre esik (félreérhető irónia).
Akárhogyan is, a kultúrharc újabb, pár nap múlva a feledés homályába vesző rövid szemelvényéből ezúttal is ugyanaz derül ki: legyen bármilyen elismert és nagy művész is valaki – és ezt még azok is elismerik általában, akik Krasznahorkai László kritikus mondataival hozzám hasonlóan a legkevésbé sem tudnak egyetérteni –, végső soron mind csak emberek vagyunk. Még a Nobel-díjas író is.
Dani Áron – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
