Paulík József neve évtizedek óta egyet jelent a komáromi kosárlabdázással. A mindenki által csak Hugónak becézett korábbi játékos, edző, menedzser stb. szombaton ünnepelte 80. születésnapját. A jubileum apropóján felidézte lapunknak hat évtizedes pályafutása legemlékezetesebb pillanatait.
Mi az első fontos kosaras emléke?
Ó, ez elég nehéz kérdés, nehéz rá válaszolni. Amire szívesen emlékszem vissza, az 1959-ben az ifiliga. Akkor még a szabad ég alatt is voltak meccsek, a mai Határőr utcai
alapiskola mellett volt évekig egy kosárlabdapálya. A Slovannal játszottunk egy bajnokit (akkor még nem volt Inter), és megnyertük egy ponttal. Döntetlennél két büntetőt dobhattam a legvégén, az elsőt kihagytam, a másodikat bedobtam, azzal nyert Komárom. Abban az időben a Slovan ificsapatában sok olyan játékos szerepelt, akik aztán komoly karriert futottak be Csehszlovákiában, mint ahogy tőlünk is többen bekerültek a pozsonyi Slaviába, amely a legnagyobb klub volt akkoriban. Ez a legnagyobb élményem a kezdeti időszakból.
Általánosságban mi fogta meg ebben a sportágban? Miért nem például a foci lett a nagy kedvenc?
Azt nem lehet mondani, hogy a foci is ne lett volna az. Én kapus voltam, állítólag elég tehetséges. 15 évesen már a felnőtteknél játszottam, a B csapatban. Ami mégis a kosárlabdához vonzott, az egy nagyon jó barátom, aki már nem él sajnos, ő szeretett kosarazni. De akkoriban még nagyon sokan voltunk olyanok, akik fociztak is, kosaraztak is, röplabdáztak stb. Később döntenem kellett a kettő között, és valahogy a kosárlabdát választottam. Édesapám ennek nem örült, mert ő szerinte a foci, a foci és a foci van csak, és egész életében nem jött el kosárlabda-mérkőzésre, még akkor sem, mikor ifiként szlovák bajnokok lettünk. Valamiért haragudott a kosárlabdára. A pozsonyi főiskolás években egyébként a kar focicsapatának kapusa voltam és az egyetemi csapat tartalékja. Olyanokkal focizhattam együtt, mint Ferjančík, Kačáni, Škvarenina, utóbbi nagyon jó haverom is lett.
Akkor azért figyeli a labdarúgás történéseit is?
Nagyon sokat fociztam nyáron a kosárlabdázó gyerekekkel is, voltak olyan edzések, amikor inkább fociztunk. A felkészülés alatt minden évben elmentünk focizni a röplabdázók ellen, a bokszolók ellen, a kézilabdások ellen, sőt, a focisták ellen is. Egy feltételünk volt ő ellenük, hogy adjanak kapust, mert akkor én már idősebb voltam. Félidőben 4:0 volt a kosarasok javára, a második 45 percben kaptunk két gólt tizenegyesből, így lett 4:2. Az akkori polgármester behívatott, hogy ez volt az utolsó eset, hogy elmentek a kosarasok focizni, hogy soha többé a pályára nem mehetek. Másnap az utcán persze hozzátette, hogy nem gondolta komolyan, hogy jól csináljuk a dolgunkat.
Olyannyira, hogy a komáromi klub feljutott az extraligába, amelyet 2015-ben meg is nyert. A kívülálló számára ez a két mérföldkő talán a legszembetűnőbb – ezt ön is így látja, vagy inkább mást emelne ki?
Nagyon nehéz valahol vonalat húzni. A kosárlabdában benne van nagyon sok, kb. 60 évem. Eleinte a fiatalokkal foglalkoztam diák- és ifiszinten elég sokáig. Aztán amikor már volt felnőttcsapat is, akadt olyan mérkőzés, például az Inter ellen, amelyen négy komáromi játszott ellenünk, ráadásul mind nagyon fontos kosarasaik voltak: a doktor Slivka, a Laci Navrátil, akik a Laci Fabulával együtt sajnos már nem élnek, meg a Tomi Klein. Az is nagyon jelentős dolog volt, hogy az utolsó ifistáim – mivel már nem lehetett velük és a felnőttekkel is foglalkoznom, ezek a dolgok teljes embert igényeltek – kész játékosok voltak. Kijöttek tőlem, és más felnőttcsapatokban bizonyítottak. Például Bojanovský az Interben, Tomi Klein a Svitben, Zuzánek és Novotný Privigyén, Oliver Tomáš és Matyáš Kassán. Holúbek Trencsénben bizonyított, Mišo Arpáš, Kropilák és Matický Pozsonyban, Zlatňanský Léván, de Petruška és Kuníček is tőlünk indult. Akkoriban nagyon komolyan meg kellett küzdeni azért a kerületben, hogy az országos ifiligában játszhassunk, ahol pedig számtalan elitcsapattal találkoztunk. De ott is sikerült két bajnokságot nyerni 1967-ben és 1972-ben, megelőzve a Svitet, illetve a Slovant.
Ha pár nevet fel kellene sorolnia a védencei közül bármelyik időszakból, akik a leginkább a szívéhez nőttek, akikkel akár ma is tartja a kapcsolatot, kik lennének azok?
Nagyon jólesett, hogy két vagy három éve, az egyik extraligás mérkőzés után az egyik kosaras összehívta azokat a játékosokat, akik 1972-ben bajnokok lettek. Egyedül a közben Franciaországban elhunyt Laci Navrátil nem lehetett velünk az akkori csapatból. Az összes játékos itt volt. És ez valahol valamit bizonyít. A közös vacsora után felelevenítettük az emlékeket, jókat nevettünk. De nem voltam az az edző, aki kesztyűs kézzel bántam volna a játékosokkal, okkal. Tudták a fiúk, hogy miért csinálom, és beleegyeztek mindenbe. Akárkivel találkozok közülük manapság, mind hálával beszél velem. Sőt, hat-hét éve történt, hogy az egyik hipermarketben odajött hozzám egy korábbi játékosom, Laci Navrátil öccse, aki fogorvos Pozsonyban. Megállított, és elmondta, nagyon szépen köszöni, amit érte tettem, nagyon sokat köszönhet nekem, hogy én voltam az apja, anyja, a mindene, el nem felejt, és köszöni. Mondtam neki, hogy túloz, mert elég keményen dolgoztam vele annak idején. Kezet fogtunk, elváltunk, elment tíz méterre, majd ismét odajött hozzám. Hogy még egyszer meg akarja köszönni, és nem tudja, hogyan viszonozhatná. Mert el nem felejti örök életében, amit érte tettem. Pedig semmi olyanról nem tudok, amit ne tettem volna meg más kosarasokkal kapcsolatban is. Soha nem tettem különbséget a jó játékosok és a gyengébbek között, nekem mindegyik egyformán szimpatikus volt.
Akkor lényegében nagyon hosszú lehetne ez a felsorolás…
A 60-as, 70-es években nagyon sok komáromi kosaras lett csehszlovák válogatott, ami nem semmi. Bojanovský például kikerült Amerikába is kapcsolatok révén, és mikor hazalátogatott, mindig hozott a gyerekeimnek ajándékot. De később is történt hasonló, a két Riecky gyerek, a Miki meg a Sanyi kimentek dolgozni Angliába a 2010-es években, és mikor hazajöttek, az első útjuk hozzám vezetett, alig várták, hogy tudjunk találkozni. Nagyon sok szenzációs, gyönyörű emlékem van. Nem bántam meg, hogy nem fociztam. Ráment az egész életem, de van mire visszanéznem. Persze, biztos többet is el lehetett volna érni, nem mondom, hogy nem, de ilyen körülmények között elégedett lehetek. Mindig Komáromért csináltam, merem állítani, hogy a 60-ból 55 évig ingyen, nem kaptam fizetést, nem azért csináltam. Tanítottam 40 évig, volt miből élnem.
Manapság mivel, hogyan telnek a napjai?
Öregesen, kicsit betegesen. A szívemmel van kisebb probléma, nem szabad megterhelnem magam, mert nagyon alacsony a pulzusom, mint egy jó sportolónak, 50 körül van. Nagyon hamar elfáradok. De nem panaszkodom, 80 év az 80 év, az lenne gyanús, ha nem lenne semmi bajom.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
