Nem akarok madridi hangulatot a magyar stadionokban!

Nem akarok madridi hangulatot a magyar stadionokban!

A Puskás Akadémia – Budapest Honvéd találkozóról közölt helyszíni tudósításunkból is kiderült, hogy a Kispest-tábor futballmérkőzéshez illő fergeteges hangulatot varázsolt a felcsúti Puskás Pancho Arénába. Sajnos a Felcsúton tapasztalt hangerő fehér holló a magyar stadionokban, aminek sok oka van: gyenge minőségű focit láthatunk élőben, nem egyszerű jegyet váltani, még interneten sem, és egy-egy idegenbeli mérkőzésre órákkal a találkozó előtt gyülekezve, tömött külön buszokon lehet csak eljutni, miközben a fél várost lezárják.

Azonban ha a játék minősége hagy is kívánnivalót maga után, a szurkolás korábban sokszor elsőrangú volt. Előfordult például, hogy az aktuális Fradi – Újpestet a hangulat index alapján beválasztották a világ legjobb tíz derbije közé. Természetesen a petárdáktól és a obszcén rigmusoktól el lehetett volna tekinteni, de ezért az MLSZ mindig keményen meg is büntette a csapatokat.

A fentebb taglaltak azért jutottak eszembe, mert néhány héttel ezelőtt volt szerencsém a helyszínen megtekinteni az Atlético Madrid – Deportivo La Coruna (3-0) mérkőzést. Nem volt eget verő színvonal, a vendégek nem találtak fogást a hazaiakon, míg Diego Simeone fiai már a nagyon fontos, PSV elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésre készültek.

Szurkolói kártya helyett

Az első meglepetés akkor ért, amikor a hazai metódussal szemben – ugyebár itthon a személyi adatainkat is meg kell adni jegyvásárláshoz – egy e-cím megadásával simán tudtam belépőt vásárolni. A meccs napján a stadionhoz közeledve rengeteg ember kántálta a szurkolói nótákat és köszörülte a hangját a mérkőzésre. Bár spanyolul nem tudok, az kivehető volt, hogy nem igazán kedvelik a La Corunát.

A beengedés a magyar viszonyokhoz képest maga volt a Kánaán. Emlékszem még olyan Videoton – Ferencváros mérkőzésre, ahol hét biztonsági emberen keresztül tudtam csak bejutni a szektorba. Itt erről szó sem volt: a madridi „securitys” megnézte, hogy mit tartok a zsebeimben, majd utamra engedett.

A stadionban körülbelül negyven-negyenötezer ember foglalt helyet, így már előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy fantasztikus hangulatban lesz részem. A „matracosok” szurkolóit Spanyolországban a legjobbak közé sorolják.

A B-közép az egyik kapu mögött foglalt helyett – talán voltak annyian, mint egy átlagos NB I-es fordulóban –, kisebb-nagyobb megszakításokkal buzdította a csapatot. A többiek szotyolázva, sörözve bóbiskoltak a mérkőzésen… Szinte átaludták az összecsapást.

Óriási csalódás volt! Úgy éreztem magam, mintha színházban lennék, de lehet, hogy igazából az volt a probléma, hogy én „balkáni állapotok” között szocializálódtam, és megszoktam, hogy gólnál kerítésmászás van, a derbin meg pirózás, sálazás, zászlózás. Esetleg az is lehet, hogy rossz meccsre jutottam el. Egy dologban viszont azóta biztos vagyok: nem akarok spanyol hangulatot a magyar stadionokban.

Azt azért nem árt megjegyezni: a csaknem negyvenötezer ember percek alatt hagyta el a Vicente Calderónt a szervezőknek köszönhetően, nekem talán három percembe került, amíg a második emeletről kijutottam a stadion elé.

Annak érdekében, hogy a nézők idehaza visszatérjenek az arénákba, és még a lelátói viszonyok is rendeződjenek, rengeteg mindennek kell változnia úgy társadalmi, mint szövetségi és persze szurkolói szinten, de bízom abban, hogy egyszer újra olyan hangulat költözik a stadionjainkba, amelyre azt mondhatjuk: „Igen! Erre érdemes volt pénzt és időt szánnom!”


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »