„Ausztria-Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól fogva Szerbiával hadiállapotban lévőnek tekinti magát” – írta Leopold von Berchtold gróf, osztrák-magyar külügyminiszter 1914. július 28-án belgrádi kollegájának, amivel kezdetét vette a nagy háború. De hogyan lett a Monarchia és Szerbia háborújából világméretű konfliktus? Sokan mondják, hogy 1914-re a háború a „levegőben lógott”, így a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet csak „kapóra jött”, annak hiányában a nagyhatalmak találtak volna más okot is a háborúra. Ám a történelem menete azt szélesítette világméretű konfliktussá: a Szarajevóban 1914. június 28-án, Szent Vid ünnepén eldördült gyilkos lövések olyan események sorozatát indították el, amelyek alig másfél hónapon belül egy addig még sosem tapasztalt háború kitöréséhez vezettek.
Szerbia és a Monarchia konfliktusa olyan sebességgel szélesedett világháborúvá, hogy szinte lehetetlen egyetlen országra hárítani a teljes felelősséget. Ennek ellenére 1919-ben lényegében ez történt, s a tudományos életben máig vita folyik annak kérdéséről (ezeket gyűjti össze: Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Bp., 1998). Érdemes leszögezni, hogy a nagyhatalmak közötti 1914. nyári hadüzeneteket tekintve Orosz- és Franciaország látszólag agresszió áldozata lett Berlin és Bécs irányából, míg az antanthatalmak közül csak az Egyesült Királyság volt az, amely nem fogadott, csak küldött hadüzenetet 1914 nyarán.
Az osztrák-magyar-szerb konfliktus Szerbia 1878-as függetlensége óta meghatározó volt a Balkánon, sőt 1908-ban és 1912-ben osztrák-magyar mozgósításhoz is vezetett. A nagyszerb gondolattal a Monarchiában és Belgrádban szimpatizálók együttműködése sem volt titok, ráadásul Gavrilo Princip szervezete, az Ifjú Bosznia („Mlada Boszna”) szerbiai összeköttetéseit is kezdte felgöngyölíteni a merényletet követő vizsgálat. Bár az elkövetők osztrák-magyar alattvalók voltak, és Szerbia felelőssége akkor még nem nyert bizonyítást, a merénylet így is megfelelt a casus bellinek, és ezt az akkori vezetők is tudták.
Egy nappal a trónörökös temetése után, július 5-én II. Vilmos porosz király és német császár ultimátum küldésére bíztatta a Monarchiát, támogatásáról biztosítva háború esetén. Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter, a közös minisztertanács elnöke már a július 7-ére összehívott kormányülésen (melyen a két birodalomfél miniszterelnökei mellett a közös pénzügy-, illetve hadügyminiszter és a k. u. k. hadsereg vezetői voltak jelen) számított rá, hogy a Szerbiával való fegyveres összeütközés orosz háborút von maga után. Ez indokolta a balkáni konfliktus diplomáciai előkészítését is, amely a német szövetség biztosítását jelentette.
Oroszország összeurópai kérdésnek tekintette az osztrák-magyar-szerb viszályt, s úgy látta, hogy az nem egyszerűen két szomszédos hatalom ügye. A cári birodalomnak – amellett, hogy balkáni érdekszféráját akarta ilyetén „magyarázni” – annyiban igaza volt, hogy a balkáni konfliktusoknak rendszerint nagyhatalmi beavatkozás lett vége a XIX. században. A Monarchia viszont nem engedhette meg, hogy az oroszok által támogatott szláv és/vagy ortodox nemzetek a gyengeség jelének vegyék a Habsburg trónörökös büntetlen, egy délszláv bűnszervezet által történt meggyilkolását.
Ferenc Ferdinánd és felesége Chotek Zsófia hercegné a szarajevói merénylet után nyitott koporsóikban, 1914. (kép forrása: ritkanlathatotortenelem.blog.hu)
A helyzet gyors eszkalálódására ekkor II. Vilmos sem gondolt, mert nem sokkal július 5. után hajókirándulásra indult a norvég fjordokra. A német üzenet után a labda most az osztrák-magyar vezetés térfelén pattogott. A német szövetségi rendszer már ekkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis július 17-én Nikola Pašić szerb miniszterelnököt biztosította az olasz kormány, hogy a szerb függetlenség érdekükben áll.
Mérey Kajatán gróf, a Monarchia római nagykövete három nappal ez után figyelmeztette is Bécset, hogy a szövetséges olaszok a helyzetet nem tekintik casus foederisnek, így amellett, hogy legfeljebb jóindulatú semlegességükre lehet számítani, a Monarchia területi terjeszkedését sem néznék jó szemmel. Raymond Poincaré francia államfő ugyanekkor utazott el Pétervárra orosz szövetségeséhez, miközben Edward Grey angol külügyi államtitkár úgy nyilatkozott a német nagykövetnek, hogy „irtózik a nagyhatalmak háborújától”. Mindeközben Európa vezetői és közvéleménye feszülten várta az osztrák-magyar reakciót.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
