Már megint a biblikus közmondás juthatnók eszünkbe: nincs semmi új a nap alatt. Pláne, tehetnők hozzá, ilyenkor nyáridőn, amikor „élvezzük az életet” („dolce vita”), s ugyebár hagyjanak már békén a papos szövegeléssel, azzal, hogy a házasság – szentség.
Bárki bármit mondjon, egy tény: már a pogány ókori görög és római gondolkodók is azt tartották egyedül természetesnek, ha a házasság egy férfi és egy nő között jön létre, és felbonthatatlan – később a manicheista eretnekség és a lutheri-kálvini reformáció merészelte ezt megkérdőjelezni. Messze vezetne idecitálni az idevonatkozó antik irodalmi idézeteket. Hát még, ha számításba vennők, hogy nem volt soha olyan, az ókori bölcsek e felfogását tökéletesítő (Krisztus tanításának teljesen alárendelő, tehát a férfi-nő közötti, házasság által létrejött életszövetséget felbonthatatlannak ítélő) keresztény gondolkodó, aki csak szemernyit is elnéző lett volna e téren.
A polgári házasságkötés törvényerejű magyarországi életbe léptetése (1895. október 1.) óta egyre inkább bebizonyosodott, mivé lesz ama nemzet, amelynek törvényhozása a házasságot (Luthert idézve) amolyan „adásvételi szerződés”-nek tartja, s nem Isten szent színe előtt holtomiglan-holtodiglan megköttetett életszövetségnek. Ha valaki már e törvényrendelet hatályba lépése előtti hazai napi sajtót olvassa, megdöbbenhet viszont azon, hogy a liberális széljárás mennyire beborította akkortájt is a magyar glóbuszt a házasság lekezelésével.
Ezt bizonyítandó, íme csupán két újságkivágat a Ferenc József-i időkből (Pesti Hírlap,1882):
„33 éves nagy vendéglős oly 20-30 éves hajadonnal vagy özveggyel óhajt ismeretséget kötni, kinek 3-4000 forint készpénze van.”
„Kérlek »Postagalamb« jelige alatt megírni, mikor és hányszor csókoltalak meg legutoljára, arról biztosan felösmerve, kívánságodat teljesíthetem.”
Ha az effajta „erkölcsiség” már 1945 sem volt hazánkban teljesen ismeretlen, képzelhetnők, milyen volt elterjedtsége 1945 után! A „Népszabadság” 1947-es apróhirdetéseiben például ezt találjuk:
„14-en vagyunk lányok,
Érettségi előtt állók,
Keressük jövendőbelinket,
Aki nagyon szeret minket.
„Szerelemből nem készültem”,
Íme, ez a jelige.
Kinek komoly szándéka van,
Erre írjon ízibe!
Levelébe képet tegyen,
Diplomája útban legyen,
Az sem baj, ha készen áll már
Annál előbb kész a vásár.”
Tehát a két nembeli frigye többé már nem szentség, csak afféle „vásárfia”. Egy „jó parti”-ból született, ideig-óráig (de persze inkább csak ideig!) tartó laza kapcsolat.
Az ember szinte felkiált, ha fellapozza Szuszai Antal atya könyvét „a tiszta élet”-ről:
„Különösen egy pontban tartom hiányosnak az ifjúság tudását: a házasság ismeretében. Az elemi iskolában még nem lehet a házasságról bővebben szólni, mert a gyermekek úgy sem értenék meg az idevágó tanítást. Aztán meg korán is volna olyan igazságokról, kötelességekről beszélni a gyermekeknek, melyek csak évek múlva kötelezik őket. A polgári s középiskolákban sokszor csak átsurrannak a házasságra vonatkozó igazságokon. Az akadémiákon, az egyetemeken meg, sajnos, nincs hitoktatás. Így esik meg, hogy a művelt ifjúság a házasságra vonatkozó tudományát regényekből, vagy még a regényeknél is rosszabb könyvekből szerzi meg. Szinte undorító, hogy micsoda fölfogással bírnak sokan a házasságról. Pedig mily fontos, mily fenséges a házasság az Isten gondolata szerint. A tiszta életnek nagy kötelessége is legelső sorban a házasság rengeteg méltóságában nyeri magyarázatát. Miért ne beszélhetnénk hát azoknak a házasságról, kik tán egy-két év múlva tényleg házasságra lépnek?”
(A tiszta életről. Kalauz mivelt, serdült ifjak számára. Előszó: Prohászka Ottokár. Budapest, 1906. Stephaneum Nyomda R. T. 9. old.)
„Szinte undorító, hogy micsoda fölfogással bírnak sokan a házasságról.” Nem mai szavak. .„Tisztán az oltárig, híven a sírig!” – intette az ifjúságot egykor Tóth Tihamér püspök, éspedig egy olyan korban, melyben nem annyian ugyan, mint manapság, ám mégis sokan nemet mondtak a házasságra. Pedig mi minden múlik ezen!
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
