Tisztáznunk szükséges, hogy mindazok a folyamatok, merről írok, nem vezethetőek le egyetlen okból. Semmiképpen sem lenne helyes a mélyreható és sokrétű fiziológiai, és különösen társadalmi történések mögött egyetlen okot – a környezeti ösztrogénszennyezést – sejteni, különösen nem kizárólagos célpontként felemelni.
Tisztában kell lenni azzal, hogy mindezek mögött összetett okok állnak, melyek egy része kémiai, biokémiai – a környezetszennyezés ösztrogén tényezői mellett az PCB-k, a nehézfémek, a gyógyszer-, és nem-ösztrogénhatású növényvédőszer-maradványok, a radiokatív szennyezés – mellett a modern ember egészségéhez és pszichéjéhez hozzájárulnak fizikai okok -elektroszmog, nagyfrekvenciás sugárzások – nagymértékben életmódbeli tényezők – a kevés testmozgás, az elkényelmesedés, a városias lét, a környezeti tényezőkkel szembeni edzetlenség, a minőségileg hiányos, nyomelem, rost, és vitaminszegény táplálkozás („műkaják”), továbbá a társadalmi és pszichés tényezők: a gyermekek túlféltése, túlóvása, burokban nevelése, mely során nem szoknak hozzá az erőfeszítéshez és a követelménytámasztáshoz, a szélsőliberális, szabados gondolkodásmód, a családok széthullása, az apapélda, a férfipélda hiánya, a férfias viselkedésminták a társadalmon belüli általános leértékelődése, és napestig sorolhatnánk.
Tudjuk, ma egy gyermek férfias viselkedését már bölcsödés korától büntetik és feminim viselkedésmódra trenírozzák, nemcsak azért, mert a nevelők 95% a nő bölcsődében, óvodában és alsó tagozatban. A „modern” világ abszolút rossznak bélyegzi meg nemcsak a fizikai erőszakot, de hovatovább már a határozott és kemény kiállást, az emberi tartást és az elvekhez ragaszkodást is. Ugyanakkor a sajtó, a média, a közvéleményformálók követendő példának és pozitívumnak állítják be a pszichológiai manipulációt, az üres szájalást, és ha nem is követendőnek, de megengedhetőnek láttatják a verbális agressziót – kivéve, ha azt „gyűlöletbeszédnek” minősítik, azaz célja védett személy vagy csoport, akit „nem szabad” bántani, mert az „politikailag nem korrekt” – ugyanakkor egy dolgozó fehér európai férfi nemhogy semmiféle védelemre nem számíthat, hanem a nyugati világban gyakorlatilag az a törvénytelen, ha bármiképpen védeni akarja magát. Ahol ilyen erős társadalmi és pszichés nyomás alatt állnak az emberek, ott túlzás lenne kijelenteni azt, hogy a feminizáció minden oka az, amit megesznek megisznak – de azért tudnunk kell, hogy ennek szerepe minimum jelentős, sőt, véleményem szerint ez a döntő tényező. Márcsak azért is, mert e töketlen társadalmi közeg, amely ezt ördögi körben pozitív visszacsatolással erősíti, elindult valahonnan és valamiért. Azt is tudjuk, hogy ez még a XVIII. században indult el, de nehéz lenne nem észrevenni, hogy a nyugati világban e dekadencia csak az 1960-as évektől kapott igazi lendületet. Mikortól elkezdték a tömeges környezetpusztítást száztíz százalékra pörgetni.
Mert az emberek nem lubickolnak az ösztrogénben, mint a békák, vagy a halak, hanem eszik és isszák, hiszen mi keveset tartózkodunk a természetes vizekben és többségünk akkor is be van kenve naptejjel, hogy ekkor is szennyezze azt. Az emberi szervezetbe jutó hormonmodulánsok bejutnak a szervezetbe az ivóvízzel és a táplálékkal. A táplálékba se szeri, se száma, hányféle módon kerülnek bele ezen mérgek. Bekerülnek a növényvédő szerekkel, mert azoknak egy része hormonhatású. A növények, mint említettük, többször termelnek maguk is ösztrogént. Hogy a tehénke tejében és az összes tejtermékben van a tehénanyuciból ösztrogén, azt se nehéz elképzelni. A nagyüzemi állattartás során annyiféle antibiotikummal, táplálékkiegészítővel etetik az állatokat, hogy bőven kapnak ők is külső ösztrogént. Nem beszélnek róla, de a szennyezett tengerekben fogott, magas nehézfém-, PCB-, hormonmoduláns-tartalmú, ezért emberi fogyasztásra alkalmatlan halzsákmány jobb esetben hallisztként, takarmánylisztként végzi, így kis csúszással maga is az emberi szervezetbe kerül, közvetítéssel. Természetesen a tápláléknövények és állatok is isznak, azaz az ivóvíz hormonmoduláns-szennyezése ugyanúgy érinti őkelmüket is, és végül, nem feledkezzünk el arról, hogy a műanyag csomagolásokból is rengeteg ösztrogénhatású anyag kerülhet az ételbe. Azaz, úgy vagyunk vele, mint Baradlay Richárd Jókai regényében, mikor a forradalom zűrzavarában nem tudni, ki a a parancsnok: jön a parancs mindenhonnan, és ő válogathat abban, hogy ki akarja főbe lövetni. Összességében azonban, az ember annál több ösztrogénnek teszi ki magát, minél több folyóvizet iszik (pl. Budapest lakossága a Dunából) és minél több nagyüzemi állattartásban és növénytermesztésben felnevelkedett vízízű, műanyag műkaját étkezik. Sajna, ez van. Vissza kell menni a természetesbe, tudom, ez hippiduma, de sajna, muszáj.
Sajnálatos módon a jelenlegi víztisztítási eljárások nem igazán tudnak foglalkozni érdemben a gyógyszer-, és peszticidmaradványokkal, és általában az 500-as molekulatömeg alatti szennyezőkkel. A klórozás (UV, ózon) megbízhatóan elpusztítja a baktériumokat, gombákat és a toxinjaikat, így nem túl nagy ráfordítással víz jól sterilizálható. A vezetékes vizet vastalanítják, nem nehezen le lehet csapni (deríteni) a nehézfém-tartalmát, egyéb kellemetlen összetevőit is, de a jelenlegi vízkezelési technikák átengedik az összes peszticidet, vele az ösztrogénhatású, hormonmoduláns vegyületek döntő többségét is. Létezik megbízható módszer a hormonmodulánsok – és más kedvezőtlen hatású vegyületek csaknem teljes kizárására, az az RO (retográd, reverz ozmózis) technológia, amelyet azonban jelenleg inkább csak nagytisztaságú vizek előállítására alkalmaznak, ivóvíz csak hajókon – és az Öböl-menti sivatagi államokban, ahol energia és napfény van dögivel, édesvíz meg annál inkább nincs – készül vele. Nagyon messze vagyunk attól, hogy a vízművek RO berendezések vagy moleula-ultraszűrők tömegeivel lássanak el milliókat. A harmadik világ elb.szott régiói és Európa között nem az a különbség, hogy itt iható a csapvíz, ott meg nem (pontosabban: itt többször is iható…) , hanem az, hogy itt a fogyasztó egészségét nem májmételyféreg-peték, koleravibriók és hepatitisz A fenyegeti, na meg szinte minden, hanem lassabban, alattomosabban ható veszélyes molekulák. Ja, ma már ezek ott is megvannak. A házilagos vízszűrés eléggé kétesélyes, a legtöbb felhasználónál az csak gombatelepként működik, mondhatnám, hogy akkor fogyasszon ásványvizet, csak sajnos, a PET palackokból is ki tud oldódni elég sok ösztrogén is. Persze, nem mindegy, hol iszik az ember. Ha mélyfúrású (artézi) vagy karsztvizet iszik, hacsak a vízművek nem nagyon trehány, kevesebb peszticiddel szennyezi magát, mint azok a polgárok, akiknek a vízművük folyóparti, kavics-homok szűrésű kutakból veszi a vizet. A folyó ugyanis hozza a folyásirányban felette lévő város szennyét. A szennyvíztisztító azért elég szépen feldolgozza a szerves szennyet, mielőtt a folyóba eresztené, de a peszticid-, és gyógyszermaradványokkal nem sokat tesz. A folyó öntisztulása éppen dolgozik, de erre fogadni kb. annyi, mint cigaretta füstszűrőjétől azt várni, hogy kizárja a tüdőrákot.
Ha egy azonos ország azonos nyelvű és kultúrájú, egyforma lakosságú városait hasonlítjuk össze, megállapíthatjuk, hogy Szegeden például számos nyíltan homoszexuális egyesület és szórakozóhely működik, Miskolcon meg nincs egy se. Az egyik tiszta karsztvizet iszik (nagyobb részt), a másik egy olyan folyóból, amely ötszáz folyamkilométeren hozza magával a mezőgazdaságilag intenzíven művelt terület hatalmas mennyiségű peszticidjét, és kétmilliós lakosság kipisált fogamzásgátlóját. Tévedés lenne azt gondolni, ennek nincs más oka. Azért a világ nem ilyen egyszerű. De hogy ennek is van szerepe, nem is csekély, azt biztosra vehetjük. Összességében azonban az embert érő ösztrogénterhelés nagyobb része az élelmiszerekből, esetenként a kozmetikumokból származik. Utóbbi szerencsésebb eset: az elkerülhető lenne. Utóbbi azonban ma már szinte mindenkibe bejut, és hatását a szerint fejti ki, hogy ki mit tesz még ezen kívül – életmódjával hogyan tudja ezt a hatást ellensúlyozni. Az átlagember jórészt semmit sem tesz. Nem étkezik tudatosan, nem fogyaszt házilag, biogazdálkodásban termelt élelmet, nem edz, nem sportol, nem él természetes körülmények között. Ösztrogénkezelése már az anyaméhben elkezdődik, és már születésekor feminimebb, mint egy száz évvel ezelőtti baba. Ha megszületik, mert korunk nemzedékének ez is baja. Meg se születik.
Szója. Ma már szinte minden élelmiszerben megtalálható, hiszen magas fehérjetartalmú, olcsón termeszthető növény. Túl azon, hogy többnyire valamennyire szinte minden szója gifozátszennyezett, a szója egyike a leghatékonyabb növényi ösztrogéneknek, amelyet globálisan etetnek az emberekkel. Különösen veszélyeztetettek a nők, hiszen a szójakészítményeket, mint húsmentes, zsírmentes, „fittnes” élelmiszereket reklámozzák, és ami „fogyókúrás”, azzal női fogyasztót meg lehet fogni.
Jelenleg az a helyzet, mint a II. fejezetben utaltunk rá, hogy dán kutatási eredmények már 30 éve felhívták arra a figyelmet, hogy az európai férfiak megtermékenyítő képessége már-már kritikusan alacsony. Míg egy orvosi ismeretterjesztő könyvben 50-60 éve azt olvashattuk, hogy az ejakulátumban a spermiumok száma 50-300 millió milliliterenként, ma már a 30 milliót normálisnak tartják. Azonban az európai férfiak fele ennyit se tud. Ezen belül is egyre alacsonyabb az épen mozgó farkincások száma. Ismét Czeizel Endrét kell idéznem: biológusok és filozófusok két évszázadon át nem értették, hogy miért áldoz fel egy férfi ennyit,úgymond, a szerelem oltárán, ma már minden szakember egyetért abban, hogy a kiválasztódás, a versengés legkeményebb fordulója a legelső. Csak egyvalaki győzhet, a legépebb, a leggyorsabb. A kevés ondósejt nemcsak azt jelenti, hogy kevés a megtermékenyülés, hanem azt is: nem biztos, hogy olyan éles a verseny, és ez nem a minőség irányába hat.
Jelenleg ott tartunk, hogy a nyugati világban egyre csekélyebb megtermékenyítési képességű férfiak akarnak utódot nemzeni egyre terméketlenebb asszonyoknak. Ugyanis nagy tévedés azt hinni, hogy a nőknek nem okoz kárt a magas ösztrogénszint. Dehogynem, csak részben másképpen. Magyarországon jelenleg 15-20%-ra becsülik a meddő párkapcsolatok számát, ami azért lényeges, mert szemben a már teljesen elhülyült Németországgal vagy Hollandiával, errefelé nagyon-nagyon kevés ember választja tudatosan a gyermektelenséget, azaz nem kell kettéválasztani (társadalmi szinten) a gyermeket nem is akarókat azoktól, akik akarnak, csak nem lehet nekik. Gondolhatjuk, hogy statisztikai adatok hiányában nem lehet megmondani, hogy a középkorban mennyi volt a gyermektelen párok aránya, de ez tételesen nem igaz, hiszen ha a sárdagasztó jobbágy családfáját nem jegyezték fel, és meddőségi szakrendelést se tartott a helyi vajákosasszony (ja, dehogy nem! Betegei nagy részét az tette ki, aki gyereket akart, csak nem jött össze, (-Dicsértessék a Jézus Krisztus, anyóka. Merre találom a csodatévő Szent Bernát kápolnát és forrást? Messze földről jöttem, mert három éve nincs gyermekem az urammal… – Arra, fel az ösvényen, fiatalasszony, de attól tartok, hiába jött. Áldott Bernát atyát,a ki ezt kiválóan kezelte, két hete eltemettük!) meg az, aki nem akart, de összejött neki, és azt kellett „okosba” megoldani) , de a főnemesi családokét annál inkább. És láthatjuk, hogyha termékeny korúak kötöttek házasságot, és nem volt egyértelmű oka a gyermektelenségnek (homoszexualitás, genetikai terheltség) a meddőség aránya az 5%-ot se nagyon érte el.
Ha 976 és 1301 között 54 felnőtt kort megélt Árpád-házi herceget, hercegnőt és uralkodót vizsgálunk (akiről van elég infó – többen voltak), azt látjuk, hogy fél tucatnyi, akinek nem született gyereke, a királyok közül összesen két király az, akinek biztosan nem volt gyereke (Salamonnak és IV. Kun Lászlónak, eltekintve az ötévesen elhunyt III. Lászlótól), igaz, ebben eltér a történészek véleménye, mivel a csecsemőkorban elhunyt fiúkat és a felnőtt lányokat többször nem jegyzeték fel, így pl. II. László is kérdéses. Csak a vak nem látja, hogy a meddő párkapcsolatok száma szignifikánsan emelkedik, sokszor egyértelmű világos, diagnosztizálható meddőségi ok nélkül marad el a gyermekáldás évtizedekig. Azaz a pár nem meddő, csak gyenge szaporodási képességű. Szociológusok folyamatosan mantrázzák, hogy a fiatalok több (jellemzően átlag 2,5) gyereket szeretnének, és ez a gyermekszám később nem születik meg. Ezt anyagi, társadalmi, kivándorlási, munkaügyi, stb. okokkal magyarázzák, hogy miért nem jön a világra a vágyott gyermekszám, persze, igen, anyagi okok is közrehatnak (ha a gyermekszám pusztán anyagiak függvénye lenne, ma Fekete-Afrika haldoklana, Magyarország meg a történelme során tucatszor kihalt volna) de ha levonjuk a fiatalonként átlagosan vágyott 2,5 gyermekből a meddőség miatti 15-20 százalékot (nulla gyerek) akkor a tényleges 1,46 körüli termékenységi rátához képest hiányzó egy gyerekből majdnem fél megvan! Tehát jó lenne leszámolni azzal a közvélekedéssel, hogy azért nem születik elég gyerek, mert nincs pénz. Két meg nem született gyermek közül az egyik azért nem születik meg, mert nem tud megszületni, mert leendő szülei akaratuk ellenére nem tudnak szülővé válni. Mellesleg ha egy kevesebb, mint évi 85-90 000 gyermeket produkáló országban évi 3000 gyermek lombikbébiként jön a világra, mert természetes úton nem tudott megfoganni, azaz közel 4%, az is ijesztő adat. Ha a (becsült átlagos) 18%-os meddőségi rátát a 60 évvel ezelőtti 8%-ra tudnánk szorítani, az évente 15 000 gyermeket jelentene. Majdnem a félét tudná hozni annak az értéknek, amely (hosszú távon) a népességfogyás megállításához szükséges lenne. Szendei Ádám doktort idézem 60 éves könyvéből (Orvos a családban): „régen a terméketlenségért mindig az asszonyt okolták, ha a férj közösülő képessége megvolt, azaz nem volt impotens. Ma már tudjuk, hogy a terméketlenség okai 40%-ban a férfiban keresendőek.” Na, ez a negyven százalék azóta inkább hatvan, hetven, hozzátéve, hogy gyakran mindkét fél „hibás”, ha lehet ezt a szót használni. És ne tessék az okot a szűk farmernadrágokban keresni (bár nyilván az se segít).
Tudjuk, hogy a nyugati világban ma már általános és Magyarországon is sajnos jellemző népességfogyás okai összetettek, de az össztársadalmi diskurzus arról szól – és minden ezzel foglalkozó népesedés-statisztikai kutatás abba az irányba néz, hogy mely társadalmi, kulturális, gazdasági okok vannak e mögött (véleményem szerint: az általános társadalombiztosítás és nyugdíjrendszer a megléte, az időskori létbiztonság gyermektelen státuszban is biztosítható volta a fő társadalmi tényező), és kínosan kerülik a tényleges, fizikai termékenység, hogy úgy mondjam, a gyerekcsinálási képesség témáját. Pedig a gyermekszám csökkenéséért ez is jellemző, és ha nem hagyjuk abba a környezetpusztítást, ez a tényező lesz az, amely a többivel együtt a végső lökést adja meg a szakadék szélén. Csekélyke vigasz, hogy a harmadik világ a saját szennyezettségi szintjével rohamléptekben éri utol a nyugatot, és hamarosan az indiai és arab asszonyok sem lesznek képesek számolatlanul szülni a barna gyerekeket.
Alacsony a női termékenység? Ne tessék csodálkozni, meg kell nézni a lányokat. A Pálcikaemberkére hasonlító anorexiás plázamacák mellett a már tizenéves korukban formátlanra hízott lányok tömege jön szembe az emberrel az utcán, de egészséges alkatú, nőiesen telt, két vödör vizet elbíró menyecskéket alig-alig látunk. Az sem segít, hogy nagyjából tíz éve már több tizenéves lány dohányzik, mint fiú, én a női dohányzást undorítónak tartom, férfinál se éppen jó pont, de azt még lehet stílusosan csinálni (különösen, ha pipázik), de nő esetén ez olyan, mint a rózsaszínre festett tank. A magas ösztrogénszint, a külső ösztrogén bevitele a nőt „nőiesebbé” teszi, de nem jó értelemben: anyagcsere-változásokat és betegségeket indukál. Tessék bemenni egy endokrinológiai szakrendelésre: sorban ülnek a lusta kövér nők, akiknél az orvostudomány szerint „pajszmirigy-alulműködés” az elhízás és kísérőjelenségei (szellemi tompulás, aluszékonyság, kenőcsös arc, hajhullás, stb.) a rossz közérzetük, a betegségtudatuk oka. Honnét lett a semmiből sok ezer fiatal pajzsmirigy-alulműködéses „beteg”? Szinte divat! Lassan talán szégyellni kell, ha valakinek normális a tiroxinszintje. Tudom az adekvát választ: Csernobil. Nem igaz. Egyrészt, az USA-ban és Kínában is ez van, másrészt az 1988 után születettek körében nem csökken, hanem még nő is a számuk. Az endokrin problémákat a magas ösztrogénszint okozza. 10-11 éves kislányok áttöréses vérzését a gyorsult fejlődés okozná? Vagy nem. Az ösztrogéndominancia betegségek fellépése nélkül se javítja a termékenységet, mert tüszőrepedés nélküli ciklusokat, elhúzódó, fájdalmas menstruációt okoz, (túl vastag a méhnyálkahártya). Következménye az alacsony libidó, a hüvelyszárazság, a korai menopauza (gyakran már a 40-42. életévben) és szabálytalan ciklusok. A nőgyógyász széttárja a karját (miközben az érintett hölgy a combjait) „nincs szervi oka”, mondja, és jó közelítéssel megáll a tudomány.
Természetesen a magas ösztrogénszint nemcsak közvetlen szaporítószervi és szexuális rendellenességeket okoz, hanem az egész szervezetre kihatással van. A vezető tünet: hízékonyság. Makacs túlsúly, cukorkívánás, lassú anyagcsere, vízvisszatartás. A legijesztőbb, hogy az elhízás nőben is „férfias”, azaz hasra hízik a hölgy, nem fenékre-combra („körteformájú”, „nőies” elhízásra), amely alapja a keringési betegségeknek. A szárazság minden nyálkahártyán és a bőrön is megjelenik, nemcsak a hüvelyben, szemszárazság, hajhullás jelentkezik. A száraz bőr miatt keni magára a bőrápolószereket, amelyek tele vannak parabénekkel, azaz további ösztrogént visz be, fogyókúrázni akar, zöldséget eszik, esetleg sovány tejet, ezzel további ösztrogént visz be, hozzá nem értő orvos esetleg a libidó csökkenésére felír valamit, amivel további ösztrogént visz be, és csodálkozik, hogy egyre rosszabbul érzi magát. A magas ösztrogénszint hajlamosít az autoimmun betegségekre, az allergiára is. Ma már fiatal nők tömegének alapállapota a permanens fogyókúra, azaz aszalja magát, 15-20 évet képes végigdiétázni, amelyben a szerencsésebbek anorexiások, testképzavarosok lesznek, mások viszont makacsul, tehetetlenül ducik, ha csak levegőt esznek, akkor is. „Pajzsmirigy-alulműködésem miatt”. Lószart. Mozogni kéne. Hogy esetleg testmozgást végezzenek, az fel se merül. Valahol érthető, hiszen a testedzés nem része a kultúrának, ezenkívül a túlsúly, a pajzsmirigy-alulműködés és a rossz közérzet mind-mind az ellen dolgozik, hogy a lottyadt valagát felemelje. A szexuálhormonok a lelki életre és a hangulatra is befolyással vannak, míg a hímhormonok agressziót, határozottságot, célratörést, sokszor bunkó viselkedést okoznak, a női hormonok magas szintje: határozatlanság, bizonytalanság, lehangoltság, memóriazavarok, figyelemzavarok, általában véve rossz közérzet. (Közbevetés: nem egy nőre mondják, hogy megjön a menopauza, és a helyett, hogy megvénülne, „kivirágzik”. Az addig kedvetlen és bizonytalan asszonynak ötvenévesen „megjön az esze”, elkezd határozottan és értelmesen viselkedni, és pénzt keresni. Mert megszűnt az ösztrogénblokád, megszűnt, a „nem tudom” állapota.) Végeredmény: depressziós nő, akár szingli, akár családanya, akinek mindenkivel baja van, a szüleivel, a főnökével, meg az undok pasikkal, akik nem érdemlik meg. A probléma az, hogy nem egy emberről beszélünk, hanem komplett társadalmakról. Van, akinél súlyos formában manifesztálódik, van aki nem lesz kórossá, csak „egy kicsit” depresszióra hajlamosabb, passzívabb és lustább a normálisnál, és ha százezer ember „csak egy kicsit” lesz lustább, az menten meglátszik a városképen. Is.
Endometriózis
Ezen kívül az ösztrogénszint megemelkedése a nőkben számos nemi szervi betegséget okoz. Cisztákat a mellben, a petefészekben, mindenféle kellemetlen elváltozást. Ezek közül a legfontosabbak a mióma, az emlőrák (más kérdés, hogy erre egy gén hajlamosít, amit F: Collins és kollégái írtak le) és az endometriózis. A háromból egy halálos, kettő nem de meddőséget idézhet elő, és teszi is nagyon gyakran. Az ösztrogén magas szintje ugyanúgy „hozza” a mellrákot, mint a hímhormonok a prosztatarákot. Vagy felismerik időben – vagy nem.
A mióma nem más, mint a méh simaizomszövetének jóindulatú daganata, nem halálos, de nagyon nagyra tud nőni. Egyre gyakoribb, és egyre fiatalabb korban jelentkezik. Régen, mikor még szex előtt a férfiak borotválkoztak, a mióma ritkán jelentkezett 45-50. életév előtt. Mivel a menopauza után az ösztrogénszint csökken, hamarosan meg is állt a mióma növekedése, és műtétre viszonylag ritkán volt szükség. Ma már egyre gyakoribb a 35 évnél fiatalabb, sőt, huszonéves miómás. Antiösztrogén gyógyszerekkel sokáig elkerülhető a műtét, de a miómás méh nagyon-nagyon korlátozottan alkalmas gyermekszülésre. Száz éve azt mondták, a mióma „apácabetegség”. Megfigyelhető, minél több gyermeke van egy nőnek, annál kisebb a valószínűsége, hogy miómája lesz. A háromgyermekes ötvenéves asszony tizedakkora valószínűséggel kap miómát, mint egy gyermektelen ötvenéves nő – írta a negyven évvel előtti szakirodalom. Ma pedig a nőgyógyászok hitetlenkedve nézik a 26-28 éves miómás nőbetegeket. Jelenleg a nyugati világban a nők húsz százalékát érinti a mióma, öröklött tényezőkön túl elsődleges oka: az ösztrogén-progeszteron arány eltolódás, a hormonális rendszer nem megfelelő működése – vagy külső ösztrogének hatása. A mióma nem feltétlenül okoz gyermektelenséget, de nagymértékben megnehezíti a gyermekvállalást. Kiterjedtebb esetekben pedig lehetetlenné teszi, mert a méh teljes eltávolítása válik szükségessé, petefészkekkel együtt, ahogy a nőgyógyászati gyakorlatban mondják, kipakolós műtét lesz.
Az endometriózis egy nagyon furcsa és figyelemre méltó betegség. Durván leegyszerűsítve a lényege, hogy a méhnyálkahártya „nem jó helyen” van. Azaz, a méhnyálkahártya sejtcsomói átterjednek máshová, a petevezetékre, a hasüregbe, és minden egyes menstruációkor ők szépen menstruálnak – csak befelé. Ez cisztákat, összenövéseket, hasi fájdalmakat és emésztési problémákat okoz, és emeli a méhen kívüli terhesség kockázatát és megnehezíti a teherbe esést. Ügyes sebész nagy szerencsével ki tudja szedni mindet, de ez ritkán sikerül. Régen sem volt ritka, miért lett sok? Egyszerű. Minden menstruációval a helyzet súlyosabbá válik, hiszen egyre több és több endometrum képződik. Ha ötszáz éve egy 14 éves korában menstruálni kezdett lány 16 évesen megszülte az első gyerekét, és lényegében 15-20 terhességet hordott ki 40-45 éves koráig, jórészt nem is nagyon volt menstruációja, hogy az endometrumok szaporodjanak, így a betegség nagyjából ki se alakult. Ezért nem tűnt el az erre hajlamosító gén, mert fiatal korban az endometriózisos nő meg tudta szülni utódait. Ha azonban ma egy 11. életévétől menstruáló nő majd mondjuk 31 évesen akar először teherbe esni, akkor tízszer annyi ideje volt endometrumokat halmozni, és élt is a lehetőséggel. Az endometriózisos nő húszévesen tud szülni, harmincévesen nemigen, negyvenévesen meg tutira nem. Társadalmi kísérleteket lehet végezni, nemi szerepeket átalakítani, női társadalmi funkciókat módosítani, de Isten által a világnak adott természeti törvényeket a sarkaiból kiforgatni – nos, az nem vezet jóra. Nem tudom, hány pofon kell az emberiségnek, hogy ezt felfogja. Attól tartok, akármennyi se elég.
Összességében tehát a nők sem járnak jó a környezeti ösztrogének magas szintjével, és nemcsak azért nem, mert egy igazi nő igazi férfit igényel. A tömeges környezetszennyezés, ráfejelve a lustasággal, puhánysággal és hanyagsággal, a „nekem ez jár” „mert megérdemled” kultúrájával, a lustaságot normává emelő társadalommal rohamosan csökkenti a női termékenységet, azaz akkor is a születési arányszámok drasztikus csökkenését tapasztalnánk, ha a hímek megtermékenyítő képessége nem csökkenne drasztikusan. Ahogy egyik szabadszájú biológus barátom fogalmazta meg „ezekbe már lehet hordani vödörrel is a g.cit”. Ezen kívül tudjuk, hogy korunk ifjú női generációjának számos, mondhatnám, sajnos, többséget képező képviselőibe egyébként nagyjából hordják is, azaz 15-30 éves nők tömegei olyan fordulatszámon ülnek a f.szkörhintán, mintha más dolguk se lenne. A keresztény erkölcs ugyan nem véletlenül mondja, hogy a nő legyen elsősorban családanya, de ma már – még ha a kommersz sajtó nem is szereti közölni – orvosbiológiai oldalról igazolt tény, hogy egészségileg azok a nők járnak jól, akik minél kevesebb számú férfival (lehetőleg: eggyel) élnek nemi életet és szülnek neki gyerekeket. A méhnyakrákot terjesztő HP vírus ellen, amely a humán papilloma, nem a hülye pics@ rövidítése, sem az oltás tud biztos védelmet nyújtani, hanem a fűvel-fával kefélés (csak engem néz bokornak..) végre nem hajtása, de alapvetően hibás a „most vagyok fiatal, élni akarok” szemlélete. Ugyanis az élet nem azonos az iszok-hányok-bele(és: le)fekszek viselkedésmódjával: ez nem az élet, hanem a halál. Aki 10-15 év alatt leharcolja és lepukkantja a szervezetét, különösen pedig lelkét, mire „kiéli” magát, addigra úgy is néz ki. Kiéltnek. Minden társadalom erkölcsét és vitalitását asszonyai színvonala szabja meg.
Más szavakkal, csak látszólag megoldás fiatal férfiak tömegeinek beutaztatása és letelepítése a Közel-Keletről és Fekete-Afrikából, a női exogámia felhasználásával keverék társadalmak, keverék rasszú országok létrehozása, mert ha drasztikusan csökken a termékenység, nincs mit tenni, a népesség ilyen módon nem pótolható. A kevés utódú ember szaporodásának „szűk keresztmetszete” a fogamzóképes korú nők száma és termékenysége, nem a hímeké. Viszont tessék elvégezni egy kísérletet, gondolatban is elég, mert már megcsinálták mások: egy patkányketrecbe , ahol X számú hím és nőstény patkány él, behelyezni – idegen hímeket. Kitalálható, hogy nem az lesz a végeredmény, hogy az ottani hímek békés willkommenskultúrral fogják üdvözölni a jöttmenteket, hanem valaki valakit megöl. Na, pont ez lesz az Európa nevű patkányketrecben is.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
