Nekünk hugyoztak – környezeti ösztrogéneket – és azt isszuk (Harmadik rész)

Nekünk hugyoztak – környezeti ösztrogéneket – és azt isszuk (Harmadik rész)

A cikk előző két része a következő linkeken olvasható: Első rész – Második rész. – Folytassuk most azzal a kérdéssel, hogy ha valami úgy hormon, ahogy van, mégis, miért készítenek a gyógyszeripar szereplői nem-szteroid szerkezetű, de ösztrogénhatású vegyületeket? A válasz nagyon kézenfekvő és egyszerű: pénzért. Széles tömegek gondolják úgy, hogy a gyógyszeripar profitéhes és gonosz, mintha például plüssmacit vagy biciklicsengőt nem profitért, hanem a közjó szolgálatát szem előtt tartva gyártanának. Más szavakkal, az átlagember valamiért azon a véleményen van, hogy aszpirint egy eurocentért szemenként előállítani és tízszeres haszonnal eladni erkölcstelen, autót vagy sportcipőt azonban nem; a gyógyszergyár gonosz, mert Indiában gyártat olcsón (és környezetszennyezően), a textilgyáros viszont ugyanezért nem. Pedig, ha erkölcsileg akarunk pálcát törni valaki felett, akkor azt is számításba lenne érdemes venni, hogy a gyógyszergyártó legalább nem alkalmaz gyermekmunkát, egyszerű technikai és műszaki okok miatt, amíg a varroda viszont igen. Mondhatnám, hogy az egész ítélkezés mögött egyszerűen a vegyiparral szembeni ellenérzés és alapvetően a kémiától való rettegés áll, de érdekes, hogy a tisztítószer, a benzin, a műanyagbigyó, vagy éppen a festék gyártóját ez az ellenérzés nem sújtja. Valamiért az átlagember úgy gondolja, hogy a gyógyszeren nagy az árrés, tisztítószeren meg nem. Mellesleg én már részt vettem mindkettő gyártásában, és tudom, hogy nincs releváns különbség a haszonkulcsban. Mióta (nagyjából az 1880-as évektől) a különböző természetes, erős fiziológiai hatású anyagok (például: morfin, kokain, sztrichnin, atropin, nikotin, stb.) térszerkezetét egyiket a másik után felderítették, elkezdődött a félszintetikus és mesterséges gyógyszerek kutatása. A természetes fűzfakéreg és a belőle nyelt szalicilsav láz-, és fájdalomcsillapító hatása alapján aszpirint, majd naproxont csináltak, a természetes mentaolaj fertőtlenítő hatása alapján a mentol ilyen hatását felülmúló nipaésztereket készítettek, és így tovább. A receptorok működésének megsejtése után hamar rájöttek a farmakológusok, hogy az adott biológiai aktivitást mutató molekula csak pár atom vagy funkciós csoport útján „illik” a receptorhoz, mint kulcs a zárba, a többi csak a váz, más szavakkal: a viszonylag bonyolult természetes vegyületeknél sokkal egyszerűbb és olcsóbb szintetikus, de azonos, sőt akár jobb(!) hatású vegyületek hozhatóak létre, ha az, aminek a helyén kell lennie, a helyén van, a többi meg majdnem mindegy. Természetesen más okokból, a kiürülés, a májtoxicitás, a termékstabilitás, a mellékhatások, a biológiai barriereken való átjutás szempontjából nem az, de ezért felelős szakma a farmakológia is, nem csak a hidegburkolás. Az, hogy a kokain helyi érzéstelenítő hatását kifejtse, „mindössze” egy aminocsoportnak és egy oxigénatomnak kell meghatározott távolságra lennie egymástól a molekulában, és a központi idegrendszeri stimuláns hatást kifejtő ekogincsoportra ehhez az ég adta egy világon semmi szükség nincs. Ez által a kokain szerkezetét „le lehet butítani” egy lipofil gyűrű – intermedier lánc – hidrofil fej szerkezetre, ha a két, a receptorhoz kötődő molekularész a helyén van. Így a kokainnál százszorta olcsóbb novokaint vagy lidokaint használatba lehetett venni az exkluzív kábítószer helyett helyi érzéstelenítőként, és nevezetteknek központi idegrendszeri stimuláns (euforizáló) hatása nincs. Így a kokaint ma már csak nagyon speciális részterületeken (főleg a szemészetben) használják, no, mármint a gyógyászatban, a legális világpiaci igény alig évi pár kilogramm. A többiből meg fehér csík lesz, mint a fogkrémből, csak kevésbé csípi az orrot, de hamarabb át is rohasztja ám az orrsövényt („white lady”)! Egy jól menő hollywood-i plasztikai sebész fogalmazta meg: “több ormányt foltozok, mint cicit nagyobbítok”.

Számos, kifejezetten erős és jellegzetes élettani hatást mutató gyógyszer molekulája nagymértékben „lebutítható”. Így pl. a kokain szerkezete alapján sokkal olcsóbb és nem kábító helyi érzéstelenítőket lehet készíteni – például a procaint, amelyből ma már a gyógyászat 10 000-szer annyit használ, mint kokainból. Forrás: Knoll József: Gyógyszertan I-II. 1983.

Ha a morfint vizsgáljuk, a farmakológiai munka eredménye még szembeötlőbb. A jó öreg Morpheusról, aki kilépett a mátrixból, elnevezett morfin nemcsak az első alkaloid volt, amelyet tisztán előállítottak – egy Sertürner nevű bácsi, már több, mint 200 éve – hanem gyógyszerkémia egyik fő mozgatója is. Hamar feltették maguknak a ráérő tudósok a kérdést, hogy egy közönséges gaz, konkrétan a mák mi a bánatos macilaciért termel egy, a magasabb rendű emlősökre (a nyúl agya nem reagál rá…) kiütő-kifektető hatású anyagot? Más oldalról ugyanez a kérdés: mi rákért van az emberi agyban morfinreceptor? A válaszért nem kell a heszperidák kertjéig menni: az agyban nem morfinreceptorok vannak, hanem a morfin „használ” egy receptort, amit eredetileg nem neki találtak ki arra a helyre, de ő is pont jó bele. Keresni is kezdték az endomorfinokat, de csak a 1975-ben találta meg Hughes, nem az őrült, DiCaprio által megformált neves repülőgép-tervező, hanem egy másik ilyen nevű fazon, ezeket, konkrétan egy disznó agyában, két, egyenként öt aminosavból álló peptidet, az un. enkefalinokat, amelyek jelenléte szükséges az idegrendszer normál érzékenységének fenntartásáért, és ezeket egy protoenkefalin nevű bázisfehérjéből a szükségelteknek megfelelő tempóval hasogatja pár enzim. (Meg van még más pár hasonló vegyület a szervezetben.) A receptor pedig csak a legutolsó aminosavat, a tirozint köti be ebből az enkefalin- peptidből, a többi csak úgy feszegeti és stabilizálja az elektronszerkezetét, hogy bepasszoljon. Más szavakkal, ebbe a receptorba is csak egy fenolos hidroxilcsoport és tőle meghatározott távolságra egy jól megfeszített nitrogénatom kell, a többi lazán majdnem mindegy, micsoda, nem kell, hogy a morfinmolekula többi része legyen, jó közelítéssel a Mikulás is megteszi rénszarvasszánon. A morfin nem egyszerű vegyület, öt gyűrűből áll, nincsenek is egy síkban, kell ez mind? Nem kell. Kapjuk le a közepéből a kondenzált furánt: nem kell: morfinánvegyületeket kapunk, például dromorant, ez is hat. Kell nekünk a C gyűrű? Az se kell. Az eredmény: a benzomorfánok, például a metazocin vagy a phenazocin, ezek is hatásos kábítószerek. Menjünk tovább: hát a B gyűrű kell? Az se kell. Azt is elhagyjuk, fenil-piperidineket kapunk eredményképpen, például dolargant: ez már olcsón szintetikusan előállítható, és szintén hatékony (még ha gyengébb is). Honnan a vödörből lett volna Németországnak elég mákja egy világháború sebesültjeinek ellátásához való morfinigényhez? Kabay János megtette, amit meglehetett, hogy Magyarországból a világ legnagyobb morfintermelője legyen (ezt is kukáztuk, gratulálok), de ez kevés. A dolargant (pethidine) már 1930-ban előállították, és ezzel a méltán világhírű német gyógyszeripar függetlenítette magát a természetes, mákból nyert morfintól. (Megjegyzem: a koffein helyett meg megcsinálták az amfetamint, mert az első világháború alatt nem jutottak kávéhoz, csak a cikória maradt helyette.) Ha pedig végül a molekulasíkra merőleges piperidingyűrűt is kidobjuk, eljutunk a fenil-propil-aminokhoz, pl. a methadonhoz, amely vegyületet évtizedek óta nagy sikertelenséggel alkalmaznak a heroinisták leszoktatására, mert legalább annyira üt. Egyszerű? Nos, a valóságban annyira nem, mint így röviden leírva, de összességében a gyógyszermolekulákat nagymértékben le lehet karcsúsítani.

A nőgyógyászati készítmények esetén a „karcsúsítás” alapvegyületét így hívják: difenil-sztibén. A sztibén viszonylag egyszerű és eléggé olcsón és könnyen előállítható telítetlen vegyület, amely stabilis transz-módosulata „majdnem” úgy néz ki, mint egy sokkal nehezebben és drágábban felépíthető szteránváz, amire a természetes nemi hormonok felépülnek. Ráadásul, mivel nem szteroid, a szervezet nem is tudja bontani (pontosabban a máj ugyan megpróbálja, de alig jut vele valamire), hatását csak úgy veszti el, hogy a megcélzott szervezet szépen kipisálja. Ergo, kevés kell belőle, azonkívül nem zavar bele a normális szteroidszintézisbe (mivel önmaga nem szteroid), egy valóságos csodaszer! Hogy mi lesz az után, miután kikerült a célszervezetből? A válasz a hetvenes években nagyjából annyi volt erre: nem tudjuk, de kit is érdekel?

A difenil-sztibén származékai nagyon hasonló kémiai szerkezetűek, mint a négy kondenzált gyűrűt mutatóm szteroidok. Előállításuk sokkal olcsóbb és egyszerűbb, lebomlásuk a természetes körülmények között lassú. Farmakológiai hatásuk jó – környezeti hatásuk viszont finoman szólva sem aggodalommentes. Forrás: Tőke-Szeghy: Gyógyszerkémia I-II. 1992.

Mint tisztáztuk, a gyógyászatban használt női hormonok óriási döntő többségét nem gyógyszerként használjuk, hanem fogamzásgátlóként. A fogamzásgátló ugyanis – bár jogilag az – nem gyógyszer, hacsak a gyermekáldást betegségnek nem tekintjük, amitől egyébként a nyugati gondolkodásmód ma már nem áll távol. Ma a világ gyógyszergyártása évente több ezer tonna hormont csak azért termel, hogy a nők ne szüljenek gyereket. Ezek a szerek pedig, mint minden gyógyszermaradvány, ami nem bomlik el a szervezetben, előbb-utóbb a vécébe, onnan a szennyvíztisztítóba, és onnan jórészt és jelentős részben a szabad vizekbe és a talajba kerül. A gyógyszermolekulák igen jelentős része tulajdonképpen ártalmatlan: egy egyszerű gyulladásgátló vagy egy vérnyomáscsökkentő nanogrammos mennyiségben nem fog ártani senkinek semmit, legfeljebb dolgoztatja a májacskát, de hát ne piáljunk annyit. Az antibiotikumok már bajosabbak, nem azért, mert ártalmasak, hanem azért, mert alacsony, csekélyke dózisukat a a természetes mikrobák, akikkel a vízben találkoznak megszokják, rezisztenssé válnak. Igazság szerint ez is inkább elméleti lehetőség, főleg azért, mert azok a gonosz fertőző bacik, gombák és ricketsiák, akiket likvidálni szeretnénk, a szaprofiták tömegében aligha éldegélnek a természetes iszapban (bár kóli-, és tífuszbacikkal igencsak megesik…), és az antibiotikum-rezisztencia kialakulásáért nem is a csekély mennyiségben kibrunzolt (a legtöbb antibiotikum a szervezetben bomlik, jellemzően csak csekély része távozik a vizelettel és a széklettel) antibiotikumok felelősek, hanem a helytelen és káros antibiotikum-használat, az ellenőrizetlen, alacsony dózisú, szakszerűtlen, házilagos alkalmazás. („Jaj kisfiam, fáj a torkod, maradt még a múltkorról öt szem maripen, vegyük ezt be szépen, hátha segít” – segít hát, penicillin-rezisztens törzseket előállítani, kiszelektálni. Mert a bacikra halmozottan igaz az aranyigazság: „ami nem öl meg, az megerősít!” Ma már – nem vicc – ismert olyan szelektált baktériumtörzs, amely penicillin nélkül – nem tud élni. Függő a nyomorult. Nemhogy nem hat rá, hanem aminosav(szerin)-forrásként hasznosítja, és saját szerinszintézise már nincs. Penicillin nélkül egyszerűen elpusztul. Az orálisan hatékony hormonok azonban sajnos – más tészta.

Nem témája ezen írásnak, bár önmagában megérne egy pár oldalt, hogy miképpen is befolyásolta a társadalmakat, azok viselkedését, struktúráját, erkölcsiségét és rendjét, főleg jövőjét az a világraszóló találmány, amely jó közelítéssel lenullázta a nem kívánt terhesség (itt: terhesség) „veszélyét”, ezzel gyakorlatilag majdnem „veszélytelenné” tette a szexualitást a nőknek (is), és kialakíthatott egy, az 1960-as évek, az elérhető orális fogamzásgátlók előtt elképzelhetetlen (szexuális) szabadságot, ezzel egy társadalmi viszonyrendszert – amelyet liberális körökben azóta is felszabadultan ünnepelnek, gondolkodó emberek azonban hajlamosak árnyaltabban és kevésbé optimistán vizsgálni ezen történéseket.

Ismét durván egyszerűsítve a dolgokat, az orális két (a legmodernebbekben: három) komponensű hormonális fogamzásgátlók lényegében létrehoznak egy, a természetes ivari ciklushoz hasonló, de peteéréssel nem járó hormonális ciklust. Kezdetben, az infecundin és a bisecurin idején, azaz 40-50 évvel ezelőtt ezt lórúgás-mennyiségű hormonnal csinálták, amely azért korántsem volt mellékhatás-mentes, pl. trombózist tudott okozni. A jó öreg infecundin, amely Magyarországon az első orális fogamzásgátló volt, még 2,5 mg norethynodrelt és 0,1 mg metoxietinilösztradiolt tartalmazott. A korszerű készítményekben nagyobb hatású, de tized, huszadennyi mennyiségű ösztrogénhatású vegyületek vannak. Ezek kiürülése viszonylag gyors, hatásuk szelektívebb, mellékhatásaik csekélyebbek – annak, aki szedi. Ahová pisálta, ott ugyanolyanok. Márpedig a hatvanas évektől fogva egyre növekvő mennyiségben szedik a nők az orális fogamzásgátlókat, éspedig egyre tovább. Miért? Plasztikusan szólva azért, mert a „nekem jár” világában azért – egyre több a kellemes negyvenes a leharcolt negyvenes helyett, azaz, minden ellenkező híreszteléssel szemben, jobban élünk: jobbak az életkörülmények, több az étel, kevesebb a munka, a kozmetikumok és fitnessprogramok az átlagnőnek is egyre inkább elérhetőek. Húszévesen minden lány szép (kivéve néhány nagyon szerencsétlent…) de negyvenévesen bombanőnek lenni száz, kétszáz éve kevesek kiváltsága volt: Báthory Erzsébetet még boszorkánynak tartották, meg szűzlányok vérében fürdőzőnek, mert negyvenhat-negyvennyolc évesen nem ráncos vén banya volt, mint egy korabeli parasztasszony, hanem, mert kozmetikumokkal, gyógyfüvekkel, edzéssel és fürdőkkel fitten tartotta magát, az ördöggel cimborálónak nevezték. Ma ezt lényegében bármely nő megteheti, mert nem kell napi 14-18 órákat robotolnia és tucatnyi gyereket szülnie, csak akarat kérdése. Van, amelyiknek van rá akarata, másnak akarata nincs, de van pénze plasztikai sebészre, …a többi (a többség) meg elrondul. Összességében, ma sokkal több nő néz ki jól 40-55 éves korában és él aktív nemi életet (mert kap partnert, mivel jól néz ki), és a menopauza is egyre később jelentkezik annál, aki jó egészségi állapotban van. Tehát: tovább szed elérhető árú és könnyen beszerezhető fogamzásgátlót, amely – figyelem! – ma már nem csak a nyugati nők kiváltsága, hanem Kínában, Indiában, Latin-Amerikában is természetessé vált és mindennapos. Fekete-Afrikában és az Iszlám világban még nem, de meg is figyelhető, hogy 1980 és napjaink között milyen drasztikus mértékben csökkent a termékenységi átlag például Indiában vagy Brazíliában, de egyébként például az iszlám Bangladesben is. Ma már, a közhiedelemmel ellentétben, csak Fekete-Afrika egyes területein van a termékenységi átlag 3,5 felett, Dél-Amerika és Ázsia népességrobbanása gyakorlatilag megállni látszik. Természetesen még nő a népesség, mert még sok a fiatal, (a korfa fiatal) és nő az átlagélettartam, de a születések száma már a fejlődő világ háromnegyedében se nő, a termékenységi ráta pedig világszerte csökken, a lakosság azért nő, mert még kevesen halnak meg, a fejlődő világban a nagy tömegek még nem idősek. Nos, az emberek viszont nem dugnak kevesebbet: egyre nő a fogamzásgátlás elterjedtsége. Ami 1970-ben Európában volt ismeretlen környezeti faktor, ma már globálisan.

Meg kell azonban említeni, és tudatosítani, hogy a „környezeti ösztrogének” tonnára és hatásra is döntő mennyisége nem a fogamzásgátló, hanem az úgymond, „többi”, azaz, számos olyan vegyület, amely sokkal kisebb mértékben, de egyébként ellenőrizetlenül és nem is célirányosan, hat a nemi szervekre, hormonális hatást vált ki, éspedig ösztrogénhatást, de nem szteroid, nem hormon, csak nagyon hasonlít rá. Rengeteg ilyen vegyületet millió tonna szám gyártottak és némelyiket gyártanak ma is, mivel veszélytelennek gondolták őket, ezek óriási tömege jutott a talajba és a vízbe, és tol tele mindent ösztrogénhatással. Rovarirtók, festékek, de többségük műanyagipari segédanyag vagy alapanyag: égéskésleltetők, lágyítók, stabilizátorok. Ilyenek a PVC lágyítására használt ftálsav-észterek, számos „régi” klórozott szénhidrogén rovarirtó, de ilyenek a szerves foszfátészterek egy része is (pl. a malathion). Ösztrogén (hormonmoduláns) hatásúak a poliklórozott bifenilek is, igaz, ezek használatát a Stockholmi egyezmény 2001-ben betiltotta, de egyrészt rengeteg van belőle a környezetben, másrészt halogénezett vagy égéskésleltetőkkel kezelt műanyagok égése során hatalmas tömegben keletkeznek is, mert a kazánok nem olvasnak nemzetközi egyezményeket. (Sajnos, sok esetben politikusok se…) Hormonhatású perfluor-oktánsav és észterei is, amely azért vidám, mert ezt a vegyültet vízhatlanításra fújjuk hátizsákjainkra,túrabakancsainkra, és tűzoltóhabokba is keverik, és sokáig nem gondolta senki, hogy ártalmas lenne. Ráadásul jobban oldódik vízben, mint a PCB-k, és nagyon lassan bomlik, továbbá szinte teljesen átmegy a legelésző állatok tejébe. De a benzofenon is, amely fontos vegyipari termék, számos származéka a gyógyszergyártástól a műanyaggyártásig alkalmazásban van.De talán a legfontosabb közülük talán az un. Biszfenol-A.

Hírdetés

A DDT (balra) és a Biszfenol-A (jobbra) szerkezete közötti hasonlóság eléggé szembeötlő. A DDT-nél bomlástermékei és egyes izomerei erősebb hatású ösztrogének.

Ebből a vegyületből készülnek jórészt a polikarbonátok, melyek igen fontos technikai műanyagok. Ma már a legtöbb „plexi”, azaz víztiszta „szerves üveg” nem „plexi”, azaz nem poli-alkil-metakrilát, hanem annál karcállóbb és jobb törésmutatójú, UV fénynek jobban ellenálló polikarbonát. Számos kopolimerben (több műanyag technikai célokra az egyes anyagoknál jobb keveréke) is szerepe van, így lágyított műanyagtárgyakat, a CD/DVD lemezeket, gépkocsi-gumiabroncsokat is készítenek felhasználásával. Jelenleg a világ éves biszfenol-A gyártása – acetonból és fenolból viszonylag egyszerűen és olcsón nyerhető – már 7 millió tonna felett van, azaz szó szerint millió tonnákat öntünk a bolygóra ösztrogénhatású anyagból. Ehhez képest a gyógyszeripar teljes hormongyártó kapacitása alig pár ezer tonna, igaz, biológiailag aktívabb vegyületekből. A biszfenol-A részben a polikarbonátok lassú bomlásából, részben a nem-polikondenzált anyag segédanyagként való felhasználásából, részben a polikarbonátok monomer-szennyezéséből kerül a természetes vizekbe és a talajba, és a felhalmozódott műanyagszemét bomlásából még több százezer évig adagolni fogja magát az ökoszisztémához. Azaz: ha holnap leállnánk a gyártásával, még akkor is velünk marad, tovább, mint az emberi írott történelem hosszának hússzorosa. Megjegyzendő, hogy míg 1960-ban a világ biszfenol-A gyártásának háromnegyede Európában volt (a maradék jórészt az USA-ban és Ausztráliában, illetve Japánban), 2017-ben már a termelt mennyiség több mint fele kínai termék (elképzelhető minőségben).Míg 1965-ben a kínai vagy az indiai folyóvízben nem volt biszfenol-A, de Európában már akkor kimutatható lett volna, ha keresték volna, addig ma már a Jangce vize tízszer, hússzor többet tartalmaz, mint a Rajnáé. Más szavakkal, nem csak a fehér ember irtja önmagát. Figyelemre méltó, hogy a vegyület 1891 óta ismert, és már a harmincas években tisztában voltak ösztrogénhatásával, mégis vegyipari tömegtermelésének felfutása e kockázatának ismerete UTÁN , nagyjából az 1950-es évek második felében történt! Betiltani a biszfenol-A-t hosszú távon sem igen fogják, egyenlőre annyit ért el a józan ész, hogy 2011-től az Európai Unióban legalább csecsemőápolási eszközökben (értsd alatta: gumicumi) nem lehet biszfenol-A-t alkalmazni. Azaz, ha már felnőtt világszerte legalább 300 millió ember apró baba korában biszfenol-A-t szopogatva, legalább a következő nemzedék ne kapja ezt a mérget. Különösen szerencsétlen, hogy a polikarbonátok nagyon jól beváltak ételhordók, élelmiszer-csomagolások és eldobható műanyag evőeszközök készítésére. Megjegyzendő, hogy a polikarbonát lassú bomlása már 65-75 fokon elindul, ezért a „mikrózható” műanyag ételesdobozokból a biszfenol-A mérhető mennyiségben kerül az ételbe, melegítés közben. Dr. Tatár Enikő és Nyitrai Péter azt írták, hogy a pH növelése is fokozza a kioldódást és – figyelem! – a mikrohullámú sugárzás közvetlenül is. Nagyon szeretik a telepített vízautomaták (jellemzően ötgallonos – mert az USA-ból indult ki a térhódítása, az európai polgár nem érti, miért 19 literes, miért nem 20) kannáinak készítésére használni, mert ezek fala ellenállóbb, erősebb kell, hogy legyen, mint a PET palackoké – így tehát a vízautomaták vizébe is bekerül. 2015-ben az Európai Vegyianyag-Ügynökség arra a következtetésre jutott, hogy napi 4 mikrogramm biszfenol-A bevitele még tolerálható (mihez képest?), feltételezhető, mivel egy átlagos európai polgár kb. 0,6-1,2 mikrogramm/nap dózisban issza és eszi, úgy szabták meg a mértéket, hogy a határérték a fölé kerüljön. A fent hivatkozott Tatár-Nyitrai tanulmány szerint HPLC kromatográfiával mérve 11-206 ng/ml biszfenol-A koncentráció simán elérhető ételhordóban melegítve az ételt, sőt konzervdobozt 121 fokon 30 percig forralva desztillált vízből is 31 ng/ml értéket mértek. Nanogrammok? Sok nanogramm sokra megy. Gyakorlatilag 10 ng/ml esetén négy deci ilyen étel már el is éri a hivatalosan is veszélyesnek tartott 4 mikrogrammot. Hetente többször polikarbonát-edényből (vagy más, biszfenol-At vagy biszfenol-A-étert vagy észtert tartalmazó műanyag eszközökből) étkezni bizonyosan kockázatos. Gyllenhammar 2012-es vizsgálata egy svéd kisvárosban élemiszerpiacán véletlenszerűen végigvett 12 -féle ételt, és szépen kiszámolta, hogy az átlagos bevitelük eléri a 3,9 mikorgramm/nap értéket, amely valószínűleg Európa legmagasabb értékei közzé tartozik, főleg azért, mert Svédországba, éghajlati okokból, a legtöbb ételt importálják. Az igényes és gazdag piac frissnek tűnő és minőségi élelmiszert igényel, ezért nincs ömlesztve szállítás, fóliázott és műanyag csomagolású az étel. Nem biztos, hogy a közismert svéd gender-elmebaj, össztársadalmi meghülyülés és e között nincs összefüggés. Közbevetés: egy német tanulmány ( K. Becker, 2009) szerint a gyerekek biszfenol-A koncentrációja 3-5 szöröse a felnőttekének, mivel ennyit etetnek meg velük. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: veszélytelen dózis csak olyan heveny mérgező anyagok esetén van, amelyek idült mérgezést nem okoznak – ilyen például a cián. Idült egészségkárosodást okozó anyagok esetén a meghúzott határérték-dózis nem azt jelenti, hogy ennél kevesebb nem okoz egészségkárosodást, pusztán annyit, hogy ez a mennyiség FELTEHETŐEN alacsony kockázattal jár, azaz nagyon kevés számú ember betegszik meg. Hangsúlyozni kell továbbá: ezek állatkísérletek alapján becsült átlagok, amelyek nem mindig bizonyultak az embereknél szignifikánsnak.

Ösztrogénhatással bírnak a parabének is, amelyek elterjedten alkalmazott tartósítószerek, különösen kozmetikumokban, tisztítószerekben, bár egyre több kenceficén látható a „parabénmentes” felirat, de az elmúlt ötven évben a világ lakossága ötvenezer tonnányit kent a bőrére, naptejektől arckrémeken át mosogatószerekig. És az EU ma sem tiltja használatát.

Ösztrogénhatása van a glifozátnak is, amely jelenleg a legelterjedtebb gyomirtó, amit nyilván senki nem ken magára (szándékosan), de nehéz olyan élelmiszert találni, amelyben nincs jelen maradványa.

Nem nehéz észrevenni a hasonlóságot a DDT és a biszfenol-A molekulaszerkezete között. Sokáig azt hitték, hogy a DDT központi idegrendszeri hatása miatt teszi terméketlenné a csúcsragadózokat (melyek zsírszövetében a lassan ürülő és elbomló DDT felhalmozódik) , ma már tudjuk, amit a hatvanas években még nem: a DDT segítségével ugyan a rovarokat nem sikerült kiirtani, a maláriát megszüntetni, de a ragadozó madarakat Európa-szerte majdnem sikerült – hogy az ösztrogénhatása miatt rontja le a termékenységet. A madarak nem az akkor feltételezett kalciumanyagcsere-zavar miatt tojtak vékony héjú tojásokat, benne életképtelen fiókákkal, hanem az ösztrogénhatás miatt. A DDT-t 1945 után világszerte elképesztő mennyiségben használták fel, mert veszélytelennek hitték, nagyanyám gyakran emlegette a „matador-ízű” krumplit. 1971 (Magyarországon, gyakorlatban, megszorításokkal, de világszerte a DDT betiltásának időpontjai szórást mutatnak) óta szerencsére nincs forgalomban: jó példája annak, mi történik, ha egy vegyület szélesebb körű ökológiai és élettani hatásvizsgálat és kockázatértékelés nélkül (melyről a negyvenes években kb. azt se tudták, micsoda) kerül hatalmas tömegben felhasználásra.

A biszfenol-A egyik származéka a 3,4,7,8-tetrabróm-biszfenol-A, amely 2004 előtt igen elterjedt műanyagipari segédanyag volt, égéskésleltető szerként használták fel, sok hasonló anyag mellett. Ennek ösztrogénhatása a biszfenol-A-nál is kifejezettebb, és mivel hosszasan tárolódik az emberi zsírszövetben és lassan ürül, biológiai hatása is erősebb.

Az égéskésleltetőkre ismételten muszáj pár szót vesztegetni. A legtöbb műanyag – mivel főleg szénhidrogén-eredetű – jól ég. Csak kevés gyakorlatban használt műanyag áll ellen önmagában, anyagától fogva a lángnak, égésnek, mint pl. a PVC vagy a teflon. Ez az éghetőség általában káros, sőt, a tűzterjedést és a tűz hatásainak növelését okozza a műanyagok egy tulajdonsága, amely a fának, papírnak, stb., nincs meg: ez az égvecsepegés. A gépjárművekben, repülőgépekben, de a legtöbb, épületbe beépített műanyagnál is (padlóburkolók, lámpatestek, csővezetékek, stb.) ezt az éghetőséget és égvecsepegést a balesetek és a tűzesetek során a kárérték csökkentése és elsődlegesen az emberi élet védelme érdekében – minimalizálni kell. Ezért a járművekben és más kritikus helyeken beépített műanyagoknak éghetetlennek vagy önkioltónak (lángban, tűzben égnek, de a gyújtóforrás eltávolítása után az égés nem önfenntartó, bizonyos idő után megszűnik) kell lenniük. Számos szervetlen vegyület van, amelyek az éghetőséget csökkentik – például a kálium-hidrogén-karbonát, az ammónium-foszfát, a vízüveg, stb. – ezek egy részét oltóporként is használják – de sajnos, ezek a műanyagok mechanikai tulajdonságait nagymértékben rontják, ezért igen korlátozottan használhatóak. Ezért olyan, főleg halogénezett, ezen belül is elsősorban brómozott szerves vegyületeket alkalmaznak égésgátlóként, amelyek az olvasztott műanyagban jól oldódnak, és a tulajdonságait nemhogy rontják, sokszor (fényállóság, hajlíthatóság) még javítják is. Hurrá! Egy baj van csak: hogy mi lesz AZUTÁN, hogy ezek a műanyagok már -nem kellenek. Például mi történjen az égéskésletetett bútortextilekkel vagy millió tonna szám az autóbontókba kerülő műanyag alkatrészekkel.

A műanyag hulladék előtt, ha nem darálják le és használják fel újra valamire, két út áll: vagy elégetik, vagy valahol lerakják, azaz a talajba (vagy az óceánba) kerül. Tudjuk, hogy a legjobb az újrafelhasználás, de ez általában nem oldható meg gazdaságosan (még az egyébként könnyedén újrahasznosítható PET palackok háromnegyedét se hasznosítják újra globálisan). Nem tudunk mit kezdeni a zacskókkal, élelmiszer-csomagolásokkal, és a rengeteg technikai műanyaggal sem.

A közösségi média, a jogalkotó és az internet nyilvánossága még a zsidóról is leszedi a keresztvizet, ha műanyagot „merészel” égetni. Holott valójában a legkisebb rossz, ami a műanyaghulladékkal történhet, ha elégetik, mert ezzel véglegesen veszélyteleníthető, relatíve a legkevesebb környezetszennyezéssel, és hasznosítva van (energiatermelésre). Valójában a műanyag égetése semmivel sem környezet (levegő) szennyezőbb, mint a fatüzelés, ha azt technológiailag megfelelően csinálják, azaz valójában nem maga a műanyag elégetése hanem a nem megfelelő technikával és égetőműben történő elégetése (és a legtöbb magánszemély, aki műanyaggal gyújt be, ezzel ha akarna, se tudna törődni, és egyébként EZ a baj) a káros, azaz hogy az égetés nem tökéletes, ezért rengeteg kátrányos és karcinogén pirolízistermékkel kevert korom távozik a kéményen át (amely lényegében fa égetésekor is ugyanúgy bekövetkezik, ha a kémény, a kazán nem megfelelő, a légfelesleg elégtelen, az égési zóna hőmérséklete nem megfelelő, stb.). Összességében kategorikusan nem általában a műanyagok, hanem „csak” a PVC, a teflon, a klórkaucsok (gumiabroncs) és az égéskésleltetett műanyagtárgyak égetését kellene hatóságilag tiltani, hiszen ezek sósavat, foszgént, hidrogén-bromidot, karbonil-bromidot, cianidokat, aromás vegyületeket, és ami mindennél jobban fáj, PCB-ket, rákkeltő, és igen, további ösztrogénhatású bomlástermékeket eregetve, lassan, súlyosan környezetszennyezően égnek. Nem csoda, arra csinálták őket, hogy NE égjenek….

Na igen, de akkor mit csináljunk velük? Mert nemeket mondani egyszerű, megoldani dolgokat és döntést felvállalni meg – nem!

Környezetvédelmi szempontból egyetlen viszonylag megnyugtató módjuk a ledarálásuk és a bedolgozásuk épületbetonba vagy útaszfaltba. Ez azonban csak csekély mennyiségükkel történik. Ezt követően bármennyire is fájdalmas és telenyomja a légkört sósavgázzal, még mindig jobb, ha nagy oxigénfeleslegben, korlátozott mennyiségben más tüzelőanyagokhoz keverve (1%-ban beadva, bekeverve fa-, pakuratüzelésű, vagy barnaszenes vagy lignites erőművekben) elégetik, megfelelő füstgázmosás mellett, valójában pedig tényelegesen az történik, hogy kisebb részben legális, nagyobb részben illegális hulladéklerakóba kerülnek, a föld vagy a tenger színe alá, és a gond olcsón látszólag „letudva”. Ma már az átlagember is eleget hall a természetbe jutott mikroműanyagok és általában a műanyagszemét veszélyességéről, hogy ez maga alá temeti a bolygót. Valójában azonban nem a műanyaggal van baj, már eltekintve a nagy tengeri állatok által megevett és a halálukat okozó műanyag flakonoktól és kupakoktól, meg a hálóba gabalyodott delfinektől, hiszen a műanyagok jellemzően nem mérgező és indifferens anyagok. Valójában a talajnak és az ökoszisztémának teljesen mindegy, hogy a víz kvarc-, földpát-, mészkő-, vagy polietilén-kavicsot koptatgat, a talajszemcsék ásványi anyagokból vagy bakelittörmelékből állnak. A gond a műanyagok bomlásából származó és felszabaduló monomerek mérgezősége (pl. a formaldehid a bakelitből vagy a sztirol a polisztirolból) de az igazi gond, az igaz hosszú távú és ökológiailag káros méreg nem a műanyag, hanem az a műanyagban, ami nem a műanyag: a műanyagok segédanyagai és lágyítói, égéskésleltetői. Igen, a rákkeltő, veszedelmes segédanyagok tömegeit tiltották be 1998 után, nemcsak Európában, hanem jószerivel már Kínában sem gyártják őket. Csakhogy az eddig legyártott millió és millió tonnái ezen anyagoknak nem ment el fénypostával a klingonok vagy a vogonok bolygójára, hanem itt van, ezen a sár-, és egyre inkább mocsokgolyón, többnyire már szerteszéjjel. Jól ebből már nem jövünk ki, amire törekedhetünk, ha már ö[email protected] a házat, legalább már legyen annyi eszünk, hogy nem gyújtjuk magunkra. Kérdéses, hogy lesz-e az emberiségnek ennyi kollektív esze. A tények sajnos, nem biztatóak. Annak ellenére, hogy ma már globális törekvés a felesleges egyszer használatos műanyag [email protected] betiltása.

És mi a következménye ennek a rengeteg ösztrogénnek a vízben, az élelmiszerben? Eltöketlenedett férfiak, elhízott és hormonzavaros nők, rákos megbetegedések (emlő-, petefészek-, prosztata), a homoszexualitás terjedése, és a társadalmak átalakulása. Nem kedvező irányba. Egy dolog a feltételezések, hogy miképpen hat az alacsony dózisú, de kiterjedt ösztrogénhatás, de sajnos, a vizsgálatok, a statisztikák Európában a hatvanas évek óta, világszerte hozzávetőleg az ezredforduló óta egyre határozottabban mutatják mindennek a tényleges hatásait is.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »