A Kapcsoló összművészeti programsorozat keretében október 28-án a hajléktalankérdésről beszélgetett Budapesten, a Millennium Házában Tuncsik Angéla szociális munkás, a Komplex Rehabilitációs Program egyik résztvevője; Michels Antal józsefvárosi plébános, akinek missziós területéhez tartozik a hajléktalanpasztoráció, továbbá Bozsó Dániel, akinek sikerült kiemelkednie a hajléktalanlétből.
Az október 14. és december 16. között a Millennium Házában megvalósuló Kapcsoló összművészeti programsorozat a kultúra kedvelői számára kínál programlehetőségeket. A rendezvény célja, hogy az embereket össze-, a stresszt pedig kikapcsolja. Az estek témái igen változatosak: tánc, zene, színház, irodalom, film, beszélgetés. A programok között kiemelten szerepelnek szociális témák is.
Október 28-án este a hajléktalankérdésről beszélgetett Tuncsik Angéla szociális munkás, a Komplex Rehabilitációs Program egyik résztvevője; Michels Antal józsefvárosi plébános, akinek missziós területe közé tartozik a hajléktalanpasztoráció is, valamint Bozsó Dániel, akinek sikerült kiemelkednie a hajléktalanlétből.
A beszélgetést Földváry Piroska, a Millennium Háza igazgatója vezette.
Kérdésére, hogy ki számít hajléktalannak, és mit tehet a társadalom és az Egyház, a vallások az érdekükben, Tuncsik Angéla elmondta: hajléktalannak azt az embert nevezzük, aki annak vallja magát, igénybe vesz szolgáltatásokat intézményes keretek között. Tágabb értelemben azok is közéjük tartoznak, akiknek veszélybe kerül a lakhatásuk, nem stabil és nem biztonságos a lakókörnyezetük. Vannak a közterületeken, pincében, az erdőben, kunyhóban élők is.
A hajléktalanok igénybe vehetik a nappali melegedőket, vannak éjszakai szállások, átmeneti otthonok, utcai gondozó szolgálat, és valamilyen formában a népkonyhákat is ide lehet sorolni, bár ezek nem csak hajléktalanokkal foglalkoznak. Mindegyik intézménynek van szabályozása, finanszírozása. A nappali melegedő meghatározott számú ember befogadására képes közösségi tér, biztosítani kell a helyet az étkezéshez, tisztálkodáshoz, van lehetőség a ruhák kimosására. Az éjjeli szállásoknál vannak a klasszikus menedékhelyek: ha valaki odamegy, egynapos szerződést köt a szolgáltatóval. Az átmeneti szállásoknál a szerződések konkrét időre szólnak, együttműködési szerződést köt az ott lakó szociális munkás és az ügyfél. Itt a cél az, hogy az önálló lakhatáshoz segítse hozzá a fedél nélkül élő embert. Minden intézménynél vannak kritériumok: például a tüdőszűrés alapfeltétel, amit mindenhol szoktak kérni. A szociális munkásnak elméletileg ismernie kell a rendszer működését, és legjobb tudása szerint kell ellátnia információval a hozzáfordulót, hol vehet igénybe segítséget.
Földváry Piroska kérdésére válaszolva, hogy milyen társkapcsolatok jönnek létre a hajléktalanok között, Bozsó Dániel elmondta: elsősorban támogató kapcsolatok alakulnak, valamint érdekközösségek. Az adott helyzetben barátinak látszanak, szoros kapcsolat van közöttük, klikkek formálódnak három-négy ember között. Ez összetartó közösség, megosztják egymással, amijük van. Az számít hajléktalannak, aki valamilyen szolgáltatást igénybe vesz, de
– fogalmazott Bozsó Dániel. – Nem egyik pillanatról a másikra lesz hajléktalan valaki, ez többéves folyamat. Megromlik a kapcsolata a családjával, de még barátai vannak, ám ők is elfordulnak tőle, és ha nem sikerül megkapaszkodnia, végül marad az utca vagy a hajléktalanszálló. A kilátástalanság a legerősebb lehúzó erő, ennek következménye, hogy az ember az alkoholhoz vagy a kábítószerhez nyúl, és egyre lejjebb csúszik – mondta Bozsó Dániel. A saját példájából kiindulva vallja: akármilyen kilátástalan is a helyzet, meg kell maradni embernek, nem szabad hagyni, hogy teljesen kicsússzon a lábunk alól a talaj. Ami neki segített, hogy soha nem tekintett magára úgy, mint igazi hajléktalanra. Ha egy híd alatt aludt, és reggel belenézett egy kirakatüvegbe, azt mondta: aki visszanéz rám, nem hajléktalan ember. Valamiféle tartást meg kell őriznie az embernek. Budapesten több lehetősége is van az embernek, elmehet fürdőbe, vannak helyek, ahol kimoshatja a ruháit. Ő Gyöngyösről jött fel a fővárosba, miután megromlottak a családi és baráti kapcsolatai, egyre szűkültek a körök, és az utcán találta magát. Huszonhárom éves volt. Tizenegy évig, 2009 és 2020 között volt hajléktalan. Arra mindig törekedett, hogy bekerüljön egy éjjeli menedékre. Soha nem kéregetett. Reggelente megtervezte, mit tesz aznap. Gyűjtögetésből szedte össze a napi két-háromezer forintot, amire szüksége volt. Üvegeket váltott vissza a boltban, emellett nyomtatványokat szedegetett össze, és eladta az átvevőhelyeken.
Bozsó Dániel cáfolja, hogy a hajléktalanlét szabad lenne, ennél kötöttebb életformát nem tud elképzelni. Tuncsik Angélával 2017 januárjában találkozott, amikor közfoglalkoztatottként dolgozott a máltaiaknál mint intézményi takarító. Egy éve van hol laknia, és rendszeresen dolgozik is, szociális segítőként, ügyeleti munkát végez, adminisztrációs feladatai vannak, ételt oszt és adományokat. Szavai szerint sok segítséget kapott ahhoz, hogy kiemelkedjen a hajléktalanlétből, amit nagyon nehéz volt átvészelnie. Most sem könnyű talpon maradnia, de erőt ad neki az, hogy visszagondol arra, mit élt át, amikor a legrosszabb volt hajléktalanként, lyukas, átázott cipőben várakozott mínusz öt fokban, hogy bejusson egy éjszakai szállóra. Nem kívánja ezt ismét átélni. Szeretné megtartani mindazt, amit elért. Kedvességgel, humorral közelít egykori sorstársaihoz, akiknek alapvetően fontos, hogy érezzék: emberként bánnak velük.
Michels Antal elmondta: Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke révén került kapcsolatba a hajléktalanokkal, hozzá járt hittanra. Ő vitte ki karácsonykor a Déli pályaudvarra csomagosztásra. Ezek örök élmények maradnak számára. Tóni atya felidézte, hogy öt évig volt misszióban Kárpátalján, és amikor visszajött, az érsekség kinevezte a józsefvárosi plébánia élére. Nem volt teljesen ismeretlen számára ez a környék, mivel a körút másik oldalán lévő Trefort Ágoston Gimnáziumba járt. A „nyócker” mint fogalom ismerősen csengett neki. Amikor megérkezett a plébániára, jelezték neki: vasárnaponként délután háromkor van egy hajléktalanmise, amelyet Teréz anya nővérei szerveznek, és amelyen körülbelül kétszáz hajléktalan vesz részt. A nővérek kemény szeretettel vigyáztak a rendre, hárman ültek elöl, hárman hátul. A hajléktalanok annyira tisztelték őket, hogy soha senkivel nem volt gond.
A Covid-járvány mindent felborított, a hajléktalanmise is megszűnt – tette hozzá Michels Antal. – Teréz anya nővérei azonban a Tömő utcában változatlanul foglalkoznak a hajléktalanokkal, akiknek Tóni atya hittanórát tart. Emellett a megújult józsefvárosi plébánián csütörtökönként tartja összejöveteleit a hajléktalanokat, szenvedélybetegeket, prostituáltakat felkaroló Új Fészek csoport. Létezik a Sant’Egidio közösség is: az ő fiataljaik szerdánként kimennek az utcára ételt osztani a hajléktalanoknak.
A karácsonyi pásztorjátékot tavaly hajléktalanok adták elő, nagy sikerrel, és idén is előadhatják. Megpróbálják bevonni őket a plébánia életébe, azzal együtt is, hogy ebben egyes hívők nem igazán partnerek. A hajléktalanoknak is meg kell adni a közösség élményét, emberszámba venni őket. Sokat kell beszélgetni velük, mert erre nagyon nagy szükségük van, hogy valaki fogadja el őket olyannak, amilyenek. Tóni atya beszélgetett már olyan hajléktalannal, aki valamikor operaénekes volt. Döbbenetes sorsokkal találkozott, és bizony nem is olyan nehéz kikerülni az utcára.
Örökbe fogadhatnánk hajléktalanokat, figyelve a sorsukat, segítve őket, személyesen kísérni őket – mondta Michels Antal atya. – Régebben vidéken az ebédlőasztalnál mindig volt egy üres hely, amelyet a háziak fenntartottak Jézusnak, a vándornak, a szegény embernek, mert mid van, amit nem kaptál, legyél hálás a Jóistennek, és oszd meg, amid van.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
