A Budapesti Történeti Múzeum eddigi legnagyobb műkincsrablásának történetét mutatja be az Aquincumi Múzeum, A nagy aquincumi betörés, 1973 című kiállítása. A szocializmus időszakában a hiányos biztonsági intézkedések miatt nem voltak ritkák a múzeumi betörések. Ennél is nagyobb kárt okoztak az orvásatások és az erre épülő illegális műkincs-kereskedelem.
A mai napig kerülnek elő a földből római kori leletek, bár nem olyan gyakorisággal, mint a világháború utáni időszakban, és ez sok kincsvadász érdeklődését keltette fel. Ma már szigorú szabályok vonatkoznak a régészeti lelőhelyeken folytatott kincskeresésre, de a szocializmus időszaka alatt lényegben semmi sem akadályozta meg ezeket rablóásatásokat. Az egyik legismertebb példa erre a Dunaszekcsőn talált Marcus Aurelius-szobor esete.
A Mohácshoz közel eső település már az őskortól lakott terület volt, így több korból származó maradványokat rejt a föld. Egy építkezésen 1974 őszén az egyik munkavezető találta meg és „vette magához” Marcus Aurelius bronzszobrát. Az akkori tanácselnök viszont ezt szóvá tette, és a pécsi régészeknek segítségével sikerült visszaszerezni a felbecsülhetetlen értékű műkincset. Ennek is köszönhetjük, hogy a szobor jelenleg a pécsi Janus Pannonius Múzeumban tekinthető meg.
A Mohácshoz közel eső település már az őskortól lakott terület volt, így több korból származó maradványokat rejt a föld. Egy építkezésen 1974 őszén az egyik munkavezető találta meg és „vette magához” Marcus Aurelius bronzszobrát. Az akkori tanácselnök viszont ezt szóvá tette, és a pécsi régészeknek segítségével sikerült visszaszerezni a felbecsülhetetlen értékű műkincset. Ennek is köszönhetjük, hogy a szobor jelenleg a pécsi Janus Pannonius Múzeumban tekinthető meg.
A Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeumának romkertje (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
A késői római császárkor egyik legjelentősebb kincsleletét egy fiatal, kőbányában dolgozó segédmunkás találta meg 1976-ban. A Seuso-kincsként híressé vált késő római ezüst étkészletnek azután veszett nyoma veszett, miután a férfit 1980 decemberében felakasztva találták. A milliárdos értékű antik kincset feltehetően hivatalos személyek segítségével csempészték ki Bécsbe, és úgy került hamis papírokkal a műkincspiacra, és onnan több csatornán keresztül jutott el az utolsó tulajdonosához, a Wilson és Lord Northhampton család alapítványaihoz, mielőtt a magyar állam az elmúlt években megvásárolta a tizennégy darabból álló készletet 13 milliárd forintért.
Szinte megbecsülni is lehetetlen, hogy mennyi régészeti emlék került nyugati aukciós házakhoz, magángyűjtőkhöz a rendszerváltás előtti időből, pedig akkor a szigorúbb határellenőrzési rendszer miatt nehezebb dolguk volt a csempészeknek. A történészek szerint az 1980-as években már kiépültek azok a csatornák, amelyeken keresztül a műkincseket kivitték az országból profi bűnözők.
A mai szabályozás
A földben talált műkincsek minden esetben az állam tulajdonát képezik, ebben nem történt változás az elmúlt évtizedekhez képest, viszont a 2001-es örökségvédelmi törvény kitér arra, hogy a komoly értékkel bíró műkincsek esetén a megtalálót jutalomban kell részesíteni. Egy 2016-os miniszteri rendelet konkrét pénzösszegeket is meghatároz. A pénzjutalom összege a régészeti lelőhely esetén annak tudományos jelentőségével arányos, régészeti lelet esetén a lelet becsült értékének legfeljebb 10 százaléka, de legfeljebb nettó 2 millió forint. Egyedi döntéssel azonban ettől eltérhetnek.
Kiemelkedő jelentőségű vagy értékű lelet bejelentése esetén a kulturális ügyekért felelős miniszter az ásatási bizottság javaslatára „egyedi döntéssel eltérhet a pénzjutalom meghatározott legmagasabb összegétől.”
2016-ban egy budapesti vízvezeték-szerelő egy észak-dunántúli túraútvonal közelében, a falevelek között látott meg egy nemesfém veretet. A férfi értesítette a Magyar Nemzeti Múzeumot, amelynek munkatársai a nyár folyamán egy 125 tételből álló hun kori leletegyüttest tártak fel.
A nagy aquincumi rablás
A mai napig felderítetlen az Aquincumi Múzeumban történt műkincsrablás. 1973. június 5-én a Budapesti Történeti Múzeum épületének egyik oldalsó ablakát ismeretlenek betörték, a kiállítás tárlóinak egy részét felfeszítették, és mintegy 139 műkincset elloptak, amely két bőröndben is elfért, mert a legnagyobb tárgy is alig volt nagyobb 30 centiméternél.
Az eltűnt 139 darab között elsősorban figurális alkotások, bronz- és terrakotta szobrok, márvány és elefántcsont dísztárgyak szerepeltek. A légértékesebbek a a kisméretű bronzszobrocskák voltak, köztük Mercurius, Minerva és Venus istennő ábrázolása. Az akkori beszámolók egymillió forintos kárról szóltak, de ez az ellopott műkincsek a mai ismeretek szerint több százmillió forintos értéket képviselnek.
A hazai nyomozás eredménytelenül zárult. Az ellopott műtárgyak listája és leírása Magyarország Interpolhoz való csatlakozása után, az 1990-es évek közepén kerülhetett fel a nemzetközi körözési listára, de addigra ezeknek már nyomuk veszett, ugyanakkor nem kizárt, hogy a műtárgyak egyszer majd felbukkannak a nemzetközi műkincs-kereskedelemben, bár erre kicsi az esély.
Vannak ügyek, amelyek földerítésében ma is csak reménykedni lehet, mint például a hatvanas évek végén elkövetett Mátyás-templomi betörés tetteseinek leleplezésében. Nagy sajtóvisszhangot kapott az eset, ráadásul két egymást követő évben, 1968 és 1969-ben is történt betörés, amely során nagy értékű arany, ezüst és platina kegytárgyakat és egyéb kincseket vittek magukkal az ismeretlen tolvajok. Vélhetően itt is profi bűnözők követték el a bűncselekményt, akik közül ketten Svájcba szöktek.
A korszak legnagyobb bűnügye a Szépművészeti Múzeumban elkövetett 1983-as betörés volt, amikor a múzeum hét nagy értékű festményét lopta el egy magyar és olasz tagokból álló banda. A képek között volt Raffaello Esterházy Madonnáját és az Ifjú képmása, Tiepolo Mária hat szenttel és a Pihenő szent család Egyiptomba menekülés közben című alkotásait, valamint Tintoretto Női mellképét és Férfi mellképét, valamint egy ismeretlen festő Giorgione képmását.
A közvéleményt sokkolta a rablás, a Kádár-kori sajtó pedig nyugati típusú rablásról beszélt. A nyomozás óriási erőkkel indult meg, a rendőrség egyszerre nyolc szálon kezdte meg a vizsgálatot, a lehetséges elkövetők között szerepeltek a Mátyás-templom kifosztói. Több ezer lakossági bejelentés is érkezett, ebben az egymillió forintos nyomravezetői díj is szerepet játszhatott, ekkor a havi átlagkereset 4-5 ezer forint volt.
A rablás megrendelője egy milliárdos görög étolajgyáros, Efthimiosz Moszkoklaidesz volt. Egy képet 1983 decemberében Törökbálinton elásva, a többi hatot 1984 januárjában a görögországi Aigion környékén lévő Panagia Tripiti kolostorban egy bőröndben találták meg.
Gyenge volt a biztosítás
Az 1960-70-es években a magyar múzeumok vagyonvédelmi helyzete nagyon gyenge lábakon állt. A legtöbb múzeumban gondnokokat, esetleg nyugdíjas éjjeliőröket alkalmaztak. Technikai berendezéseket, riasztórendszereket sokáig szinte sehol nem telepítettek. Az aquincumi rablás után megerősítették a múzeum mechanikus védelmét, és ettől kezdve fegyveres és kutyás biztonsági őrök vigyáznak a múzeum értékeire egészen a main napig.
A Szépművészeti Múzeum rablóinak sem volt szükségük különleges berendezésekre tervük kivitelezéséhez. Egész egyszerűen felmásztak az éppen tatarozás alatt álló múzeum állványzatán az első emeleti olasz terem ablakához, amit üvegvágóval kivágtak, leakasztották a falról a festményeket, és ugyanazon az útvonalon távoztak. A múzeumban volt ugyan riasztó, de az november 1-jén meghibásodott. A komolyabb berendezések egy ládában várták, hogy a felújítás után felszereljék őket.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
