Négyszázötven évvel ezelőtt kötötték meg a lublini uniót, és ezzel létrejött a magyar történelemhez is több szálon kötődő lengyel–litván köztársaság – egy tartós, külpolitikájában is hatékony, nemzeti és vallási toleranciára törekvő köztársasági államszövetség, amely első volt a maga nemében az újkori Európában.
A két állam nem teljes unióját 1569. június 28-án hozták létre és július 1-jén írták alá, a Lublin városában tartott országgyűlésen. Ezzel a Litván Nagyfejedelemség és a Lengyel Királyság között létrejött a „két nemzet köztársaságának” is nevezett államalakulat, melyben közös volt az uralkodó, a parlament, a pénznem. Az unió egységes kül- és védelmi politikát folytatott, de a két ország megőrizte saját hivatalos nyelvét, a kincstárt, a bíráskodást és a hadsereget.
Sokvallású nemesi köztársaság jött létre
A lublini unióval soknemzetiségű, sokvallású nemesi köztársaság jött létre. Ez az akkor már közel két évszázada létező lengyel-litván perszonálunió továbbfejlesztése volt, amely a lengyel királlyá koronázott magyar Anjou Hedvignek, Nagy Lajos király lányának a keresztény hitre tért Jogaila litván nagyfejedelemmel, a későbbi Jagelló Ulászló királlyal 1386-ban kötött házasságával született meg.
Lublin alapításának 700. évfordulója (Fotó: MTI/EPA/Wojciech Pacewicz)
Az ókori római köztársasági szabadságeszmékre hivatkozó, „valódi uniónak” nevezett, szorosabb lengyel-litván államszövetséget geopolitikai értelemben az kényszerítette ki, hogy a Litván Nagyfejedelemség önmagában nem tudott volna ellenállni a terjeszkedésre törekvő cári Oroszországnak.
A lengyel-litván unió a cári Oroszország után a legnagyobb európai állam lett, 1634-ben 990 ezer négyzetkilométerre terjedt ki, amelyen a lengyelek és a litvánok mellett más nemzetiségek, köztük ukránok, fehéroroszok, tatárok is éltek. Az 1573-ban a varsói konföderáció néven meghirdetett türelmi rendelet az akkori, vallásháborúk gyötörte Európában – az Erdélyi Fejedelemség mellett – kivételes módon biztosította a vallásszabadságot.
A lengyel-litván köztársaság lett az otthona a világ legnagyobb zsidó közösségének is
Egymás mellett békében éltek katolikusok, evangélikusok, kálvinisták, ortodoxok, menedéket kaptak a máshonnan elűzött felekezetek hívei, köztük a morva testvérek és az olasz unitáriusok. A lengyel-litván köztársaság lett az otthona a világ legnagyobb zsidó közösségének is.
Az utolsó Jagelló-házi uralkodó, II. Ágost Zsigmond 1572-ben bekövetkezett halálát követően a két nemzet köztársaságában a királyt szabadon választották. Ily módon – más korabeli államoktól eltérően – nem örökletes dinasztiák, hanem a nemesség által választott, hatalmukat a parlamenttel megosztó uralkodók kormányoztak.
A második, 1575-es szabad választásból győztesen kikerülő uralkodó Báthory István erdélyi fejedelem jelentősen hozzájárult a humanista kultúra lengyelországi terjesztéséhez. Krakkói udvarában élt Balassi Bálint mellett a legnagyobb lengyel reneszánsz költő, Jan Kochanowski is. Báthory 1579-ben megalapította a köztársaság második felsőoktatási intézményét, a vilnói (Wilna) jezsuita egyetemet. Így a két első lengyel egyetem kezdetei magyar uralkodókhoz kötődnek – a krakkóit ugyanis 1400-ben Szent Hedvig testamentuma nyomán alapították újjá.
Báthorynak a nagy számban erdélyi gyalogosokat is foglalkoztató hadserege visszavívta Oroszországtól a mai Észtország és Lettország területén fekvő Livóniát, megakadályozva ezzel a cári hatalom terjeszkedését a Balti-tenger irányába.
Az első Lengyel Köztársaság polgárai a kereszténység védőbástyájának (antemurale Christianorum) tekintették államukat, olyan alakulatnak, amelynek feladata a nyugati kereszténység védelme a tatár, a török és a moszkvai veszedelemmel szemben. Ennek a hivatástudatnak a megnyilvánulásaként is felfoghatók azok a háborúk, amelyeket a 17. század második felében Lengyelország az Oszmán Birodalommal vívott, és amelyeket III. Sobieski János lengyel király 1683-as bécsi diadala koronázott meg.
Támogatói hátteret biztosított a Rákóczi-szabadságharcnak
A lengyel-litván köztársaság támogatói hátteret biztosított az 1703–1711 közötti Rákóczi-szabadságharcnak is, amikor az oszmán uralom alól megszabadult Magyarország a Habsburg-önkényuralommal fordult szembe.
A lublini uniótól számítva több mint kétszáz éves, a lengyel–litván perszonálunió megkötésétől számítva több mint négy évszázados államszövetség Lengyelország harmadik felosztásáig, 1795-ig állt fenn. A történészek máig vitatkoznak azon, hogy szétesését belső feszültségek, az államhatalmat megbénító túl széles körű nemesi szabadságjogok okozták-e, vagy inkább a geopolitikai helyzet, a nyugati és a keleti civilizációk határán való egyensúlyozás volt a veszte.
Vitathatatlan azonban, hogy a köztársasági államszövetség hagyománya máig kihat a lengyel mentalitásra, a lengyel köztudatban az unió szó egyértelműen pozitív jelentéssel bír. Ezzel is magyarázható, hogy ma a lengyelek az Európai Unió más tagállamaihoz képest kiemelkedően uniópártiak: idén márciusban közzétett adatok szerint a társadalom 91 százaléka támogatja az ország uniós tagságát. Egyúttal a társadalom többsége ragaszkodik az unió hagyományos felfogásához, úgymint közös intézményekkel bíró, de szuverén államok szövetségéhez.
A lublini unió alapító okmányát tavaly márciusban felvették az UNESCO világemlékezet listájára. A lublini unió megkötésének 450. évfordulójáról vasárnap emlékeznek meg Lengyelországban, a Lublinban aznap esedékes rendezvényeken részt vesz a litván, a lett, az észt és a cseh parlamenti küldöttség mellett az Országgyűlés delegációja is Latorcai János alelnök vezetésével.
Címfotó: A lublini unio 1569-ben. – Matejko János festménye.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
