A méhészek és a méhek nem elvadult tájon, ős, buja földön, dudva, muhar között gázolnak, hanem a magyar mező- és erdőgazdasági kultúrtáj részei.
Megszólaltak a belvárosi botanikusok. Igaz, a nyárfát nem tudják megkülönböztetni az akácfától, a feketenyarat a szürkenyártól pedig már végképp nem. Egyetlen növényt ismernek fel biztosan, a vadkendert, de azt is csak feldolgozott formában és szagról. De ez nem baj, mert így legalább a tények nem zavarják őket az ítéletalkotásban.
Most éppen az úgynevezett méhlegelők lekaszálásán akadtak ki. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a méhek nem legelő állatok, ennek következtében nem is legelhetnek, de a szép új liberális világban, ahol az is megoldható, hogy férfiak szüljenek gyereket, biztosan ezt is meg lehet majd oldani valami jó kis méhátalakító műtéttel. A közbeszédben elterjedt elnevezés miatt azonban ezúttal én is a méhlegelő kifejezést fogom használni.
Szóval az egyik ilyen méhlegelő lekaszálását egyikük éppen a magyar paraszti kultúra és a néphagyomány szembeköpésének nevezte. Tekintettel arra, hogy tanyasi lakosként és gazdálkodóként érintett vagyok, és gyermekkorom nem egy nyarát töltöttem el több évtizede méhészkedő erdőmérnök édesapám mellett, tetőtől talpig beöltözve és izzadva, több száz méhcsalád között, nekem is lenne egy-két gondolatom a témában.
Először is, méhek azért vannak, mert a méhészek szaporítják őket. Méhészkedés nélkül, csak úgy a világban létező és lézengő méhek alig lennének. És az ő természetes élőhelyük sem Budapest. Ezzel az erővel vaddisznószórókat, őzetetőket, nyalósót és vaditatókat is lehetne elhelyezni a fővárosi parkokban, hátha arra téved néhány őz vagy vaddisznó, a budapesti biodiverzitást növelendő. Méhlegelőre ott van szükség, ahol méhek vannak. Persze lehet, hogy egy-egy méhlegelőn a Főkert munkatársai néhány kaptár méhet is elhelyeznek, és a főváros méhészeti tevékenységbe is kezd, kérdés, hogy ennek Budapesten van-e létjogosultsága. Amennyiben úgy döntenek, hogy igen, akkor itt hívom fel a figyelmet, hogy a méheknek vizet is szoktak kitenni, és azt rendszeresen pótolni, mert különben bármilyen szép színes virágos rét mellett szomjan döglenek.
Másodszor, ki kell ábrándítsam a liberális méhész-botanikusokat: a méhészek nem kezeletlen területeken állomásoztatják a méhcsaládokat, hogy hadd gyűjtögessenek abból, ami éppen van, hanem az évszakok és az időjárás változásának, valamint az aktuális mezőgazdasági munkáknak megfelelően a méhekkel költöznek: mindig oda, ahol megfelelő nektárt tudnak gyűjteni. A gyümölcsösök beporzása után alföldi, majd északi akácra, aztán vaddohányra, esetleg gyalogakácra, majd napraforgóra, a nyár végén gabonatarló mellé. A dunántúliak hársra, gesztenyére. A méhészek és a méhek nem elvadult tájon, ős, buja földön, dudva, muhar között gázolnak, mint tette azt képzeletben Ady Endre egy konyak és egy morfium között az általa vizionált magyar ugaron, nem az ősvadon lakói, hanem a magyar mező- és erdőgazdasági kultúrtáj részei, akik, amelyek alkalmazkodnak a mezőgazdasági munkák rendjéhez. Például a kaszálásokhoz. Amit igaz – ahogyan azt az okos liberális botanikus kinézte a Wikipédiáról –, hogy gyepek esetében általában évente kétszer végeznek, de az első kaszálásnak már igencsak itt van az ideje.
Harmadszor, habár a magyar paraszt kétszer kaszál, de a belső udvarán – ami nem takarmánytermő terület, hanem inkább árnyat adó kis park – ő is rendszeresen nyírja a füvet. A kérdés, hogy mi a funkciója egy-egy területnek. Vagyis először kell hozni egy stratégiai döntést, hogy a budapesti zöldterületeket közparkként vagy takarmánytermő területként képzeljük el. Nem emlékszem, hogy ilyen döntés született volna, még kevésbé, hogy erről társadalmi egyeztetésre került volna sor (a részvételi demokrácia jegyében, ugyebár).
Negyedszer meg kell említeni Kunhalmi Ágnes képviselő asszonyt, aki számtalan kiváló adottsága mellett az agráriumhoz is ért, és közölte, hogy amit az egyszerű ember gaznak lát, az bizony nem gaz, ezt pedig onnan lehet tudni, hogy rá van írva egy táblára, hogy nem az. Olyan ez, mint amikor az egyszeri férj váratlanul hazaérkezik, és a feleségét ágyban találja, amint éppen meztelenül múlatja az idejét egy másik férfival. Az asszony úgy próbálja menteni a helyzetet, hogy a férjének szegezi a kérdést: nekem hiszel vagy a szemednek? A budapestieknek is pontosan ezt kell eldönteniük: Karácsony Gergelynek hisznek vagy a szemüknek?
Felföldi Zoltán
A szerző közgazdász, politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
