Májusban, a háromszéki gyökerekkel is rendelkező Balázs Dénes földrajzkutató munkásságát bemutató vándorkiállítás apropóján járt Sepsiszentgyörgyön dr. Kubassek János geográfus. Az érdi Magyar Földrajzi Múzeum eddigi egyetlen igazgatójával a barlangkutatás tárgyi körülményeiről, Közép-Európa egyetlen földrajzi múzeumának kialakulásáról és az „ellopott” idő visszaszolgáltatásáról is beszélgettünk.
– A kisfiúk többsége olvasmányai alapján sokáig felfedező akar lenni, aztán a többség „kigyógyul” belőle, de vannak, akik nem. Önnel hogyan történt? – Én mindig érdeklődő gyerek voltam, a szüleim sokat vittek kirándulni a Budapest környéki hegyekbe. De édesapámmal eljutottam a Magas-Tátrába is, amit az is motivált, hogy apai ágon a család felvidéki származású. Meglehetősen hamar eldőlt, hogy történelemmel és földrajzzal szeretnék foglalkozni. Az első meghatározó olvasmányélményem ebben a műfajban a részben háromszéki, kászoni származású földrajztudós, Balázs Dénes Hajóstoppal az indonéz szigetvilágban című könyve volt. Tizenkét éves voltam akkor, és nagyon megragadott engem a távoli világrészeken tett kutatóutak érdekessége, izgalma, leírhatatlan varázs sugárzott a könyvből. De nagyon megfogtak a barlangászkönyvek is. Balázs Dénessel rövidesen találkoztam is, tizenöt éves voltam, amikor láthattam előadását Pápua Új-Guineáról a Karszt- és Barlangkutató Társulat székhelyén, ahová nekem azért volt bejárásom, mert már a Meteor barlangkutató szakosztály tagja voltam, s ezáltal a társulat tagja is.
– Szülei nem aggódtak a cseppet sem veszélytelen szenvedély miatt? – Dehogynem, nem kevés konfliktusunk volt kezdetben – főleg édesanyámmal –, de semmi sem állíthatott meg. Akkoriban már részt vettem a Baradla-barlang térképezésében, a Csörgő-forrás barlangjának feltárásában és sok más barlangi túrán. Balázs Ferencnek az a bizonyos előadása annyira lenyűgözött, hogy felkerestem érdligeti otthonában, hogy megkérdezzem: mi ad neki erőt a nehéz és veszélyes utazásokhoz? Ő az íróasztala mellett álló nehéz fametszetre mutatott – Budai Györgynek a Kőrösi Csoma Sándort ábrázoló fametszete volt –, és azt mondta: ennek az embernek a példája.
– A lakatra zárt ötvenes-hatvanas években hogyan tudtak utazni a kutatók? – Az útlevél kibocsátását megelőzően mindenekelőtt azt kellett bizonyítani – főleg, ha kapitalista ország volt az úti cél –, hogy miből fog megélni a kutató a kint tartózkodása idején. Be kellett mutatni a Magyar Nemzeti Bank ígérvényét, miszerint az intézmény biztosítja a szükséges mennyiségű valuta átváltását. De ez sem volt automatizmus, az én első kísérletemet például az MNB arra való hivatkozással utasította el, hogy még fiatal vagyok, nem veszek részt a „termelő munkában”. Ezzel együtt alig tizenkilenc éves voltam, amikor barlangkutató barátaim támogatásával mégis eljutottam Angliába, ahol a Meteort képviseltem a barlangászati konferencián.
– Min múlik, hogy az ember megrögzött karsztkutatóvá váljon és maradjon, illetve érdeklődése eltolódjon a művelődéstörténet, a tudósok életének tanulmányozása irányába? – Az egyetem elvégzése után engem az intézményben akartak tartani tanársegédnek, de nem voltam párttag, és az egyetemi karrier érdekében nem is akartam megfizetni ezt az árat. Nem tagadom, nagyon erős volt az akadémiai szféra vonzereje, de láttam annak az árnyoldalait is. A volt gimnáziumomban, Pestlőrincen földrajz–történelem tanárként kezdtem a karrieremet, aztán rövidesen megkeresett Balázs Dénes, hogy Érden rövidesen indul a Magyar Földrajzi Múzeum, és felvetette: örülne, ha elvállalnám az intézmény vezetését. Ő akkor már idős és beteg ember volt, a múzeumban váró munkához pedig fiatal, energiával tele ember kellett. A múzeum létrehozásának alapgondolatát még 1911-ben vetette fel gróf Teleki Pál – kiváló erdélyi származású földrajztudós, Magyarország későbbi miniszterelnöke – , ám a világháború elsodorta a dolgot. Cholnoky Jenő is próbálkozott, de neki sem sikerült. Balázs Dénes 1978-ban tett javaslatot a családoknál lévő földrajzi emlékek, relikviák, hagyatékok összegyűjtésére, valamint arra, hogy a munkának állandó intézményes hátteret adjanak. Rengeteget dolgozott az ügy érdekében.
– Minek kellett történnie annak érdekében, hogy a törekvés célba jusson? – Annak, hogy Becsei József geológus professzor, a Földrajzi Társaság múzeumi bizottságának elnöke az akkori Békés Megyei Tanács elnökhelyettesi tisztségében megtalálja az engedélyezéshez szükséges magas rangú minisztériumi és akadémiai szereplőket. A múzeum kezdetben, 1983-ban még csak gyűjteményként nyílt meg, a múzeumi rangot csak öt évvel később kapta meg. Az sem volt mellékes, hogy az akkoriban városi ranghoz jutó Érden addig egyetlen múzeum sem működött. Meglehetősen mostoha körülmények között láttam munkához, kezdetben egyszemélyes múzeum voltam, egymagamat igazgattam. Emberileg kellett hozzá egyfajta szakmai „elmeháborodottság”, ami viszont kimondottan jólesett, ugyanakkor olyan távlatok nyíltak, amelyek folyamatosan lendületben tartottak. A Magyar utazók, földrajzi felfedezők öt kontinensen című kiállítással kezdtünk, ez a tárlat azóta is folyamatosan nyitva tart.
– Hogyan sikerült növelni a múzeumi gyűjteményt? – Elsősorban személyes kapcsolatok révén. A Cholnoky Jenő-hagyatékot a család ajándékként adta át, Germanus Gyula orientalista hagyatékát pedig az egykori Germanus-tanítvány, Antall József néhai miniszterelnöknek köszönhetjük. De birtokunkban van számos más értékes gyűjtemény, amelyeknek puszta felkutatása sem volt könnyű. És van egy 12 ezer kötetes szakkönyvtárunk is.
– Balázs Dénes 130 országban kutatott, 27 könyvet írt. Egy dolog azonban magyarázatra szorul: az erdélyi karsztvidék, az itteni barlangok miért nem kerültek az érdeklődése célkeresztjébe? – Többször járt Erdélyben, az Életem, utazásaim című könyvében írt is róla. Ezen a téren azonban mindig volt egy megkerülhetetlen dolog: a feltáró kutatásokat valamennyi országban – Magyarországon is – saját állampolgárokkal végeztetik. Így Romániában a helyi kutatók az illetékesek. Hogy egy-egy munka bizonyos fázisában más nemzetbeli kutatók is bekapcsolódhatnak, egyedi döntés. Egyiptomban is így van például, ahol a külföldi régészek csak egyiptomi régész, felügyelő jelenlétében dolgozhatnak. Balázs Dénes ápolt szakmai kapcsolatokat erdélyi kollégákkal, a Bihari-hegység karsztját kutató Tulogdy János professzorral nagyon szoros emberi kapcsolatban is volt, de alapvetően nem kapcsolódott be romániai feltáró kutatásokba.
– Milyen megvalósítanivalók tartják ma leginkább mozgásban? – A pályám végéhez közeledem, elértem a nyugdíjaskort, és tisztában vagyok, hogy a munka, amit eddig végeztem, más dimenzióban folytatódik. Azaz ma már nem a jövő évig érvényes igazgatói megbízatásom ellátását tekintem elsődlegesnek, hanem a kutatást és publikációs tevékenységet. Több kéziraton dolgozom, az egyik, az elmúlt negyven évem során megjelent cikkeimet, tanulmányaimat tartalmazó 660 oldalas, Az atlasz varázsa című könyvem nyomdai előkészítés alatt van. Délkelet-Ázsia magyar misszionáriusairól írtam több tanulmányt, ez kibővítésre, kutatásra szorul, ez is a terveim között szerepel. Az elmúlt évtizedek során a munkámat azonban korántsem napi nyolc órában végeztem, nos, ebből az „ellopott” időből szeretnék valamennyit visszaadni a családomnak.
Dr. Kubassek János Nemzetközi geográfus, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Budapesten született 1957. december 6-án, középiskolai tanulmányait a pestlőrinci Steinmetz Miklós Gimnáziumban végezte, 1982-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem–földrajz diplomát. 1982-ben a Szegedi Tudományegyetemen summa cum laude eredménnyel védte meg karsztmorfológiai tárgyban írt doktori disszertációját Jakucs László professzornál. 1982–1986 között a budapesti Steinmetz Miklós Gimnázium tanára, 1983 óta az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. 1980–81 között, majd 1982–1987 között tanulmányutakon vett részt. 1987–88 között a Magyar Tudományos Akadémia Afrika-expedíciója tagjaként Kelet-Afrikában dolgozott. 1989-ben Oxfordban és Londonban végzett tudományos történelmi kutatásokat. 1990-ben Kínában és Vietnamban folytatott karsztkutatásokat. 1991-ben dél-koreai egyetemek vendégelőadója. 1997-ben Chilében, Peruban, Argentínában végzett természetföldrajzi kutatásokat. Öt kontinens 87 országában járt. Főbb kutatási területei: a földrajztudományok története, régi magyar utazók, földrajzi felfedezők, világjárók tevékenysége, természeti földrajz, karsztmorfológia. Több mint 20 könyv és 200-nál is több tanulmány, cikk szerzője. Díjak, elismerések: Teleki Sámuel-érem; Móra Ferenc-díj (1993), Kadić Ottokár-érem (2000); Kőrösi Csoma Sándor-emlékérem (2008); a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013).
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
