Dénes-Zsukovszky Elemér, a borzsovai református gyülekezet lelkipásztora a legmegrázóbb élményét egy 2024. októberi naphoz köti.
– Egy gyülekezeti alkalomra készültünk. Reggel azonban kiderült, hogy a gondnokukat bekísérték a toborzó irodába „adategyeztetésre”. Azonnal felkerekedtem, hogy elmenjek érte. Odabent nyugtattak, hogy csak papírmunka, mindjárt rendeződik. mert lennie kell felmentésnek. A férfi papírjai viszont nem voltak rendben, mert kiderült, hogy a felesége hiába a születésétől fogva rokkant, mint ahogy az általában lenni szokott itt Ukrajnában, ezt korábban nem vették nyilvántartásba, a háború kirobbanását követően pedig már a bürokrácia miatt kifejezetten problémás volt ezt „kijárni”. De azt mondták, minden rendben lesz. Hazajöttem. Pár órával később jelezték, hogy mégsem lesz minden rendben, el fogják vinni a kiképzőközpontba.
A feleséggel nekiindultunk még egyszer a városnak, beengedtek, de csak rácson keresztül beszélhettek, sírva, ugyanúgy, mintha börtönben lettünk volna. Sosem felejtem el azt a jelenetet.
17 napig volt oda Rivnében. Alig tudtunk kommunikálni vele. A gyülekezetet is megviselte. A negyvenes éveiben járó férfi két fiúgyereket hagyott otthon a rokkant édesanyával, és senki nem tudta, mi lesz… Aztán csoda módon sikerült hazahozni, a feleségének elrendeztük a papírjait. Ugyanabban a farmernadrágban és kapucnis felsőben jött haza, mint amiben bő két héttel azelőtt elment… Megrázó volt. Ez ráébresztett arra, hogy a háborúban van, amikor még a pénz sem ér semmit…
Közben a háború „felerősít” régi töréseket is: magányos idősek maradnak egyedül, betegségek mellett nincs, aki fogja a kezüket.
A Halábor-borzsovai szociális konyhán keresztül próbálnak segíteni. Mégis, a reménynek is vannak képei. A lelkipásztor menekültekkel közös ünnepekre emlékszik, amikor gyerekekkel és idősekkel „a hit, a remény és a szeretet fáit” ültették el. És ott van a templom: a felújítás szinte a háború kezdetével egy időben indult, munkát és biztonságot adott a helyben maradóknak. Ma már kívül-belül megújult – „ékszerdoboz”, így nevezik. „De az akkor lesz igazán ékszerdoboz, ha lesznek benne emberek” – teszi hozzá Elemér, mert a legdrágább kincs szerinte az emberi élet.
A gyülekezetben a háború kitörése előtt pont a Ruth könyvét olvasták, ami arról szól, hogy egy család éhínség miatt elhagyja az otthonát, idegen földre megy boldogulni, aztán ott is tragédiák érik, és végül vissza kell térni oda, „ahol az Isten adja az áldást”. A lelkipásztor megjegyezte, a történet „nem szabályszerűen” húzható rá a mára – de a párhuzamok benne élnek: anyagi nehézségek, menekülés, újrakezdés, veszteségek, és mégis egy út, ami visszavezet a forráshoz.
„Lehet, hogy az Isten vissza-vissza vezet ugyanazokba a helyzetekbe – csak azt várná, hogy odaforduljunk Hozzá, és változzunk.”
– A remény nálam nem azt jelenti, hogy holnap minden jobb lesz. Inkább azt, hogy a javulást nem „más emberektől”, vezetőktől kell várni, hanem magunkban kell elkezdeni. Ahhoz, hogy változzon valami, nekünk is változni kell. És hogy a legnagyobb sötétségben is lehet úgy élni, hogy a másiknak könnyebb, kellemesebb legyen mellettünk. Én a böjt kapcsán most ezt a célt tűztem ki maga elé, hogy ne a reménytelenség mondatait ismételgessem, ne azt sugározzam, hogy kész, vége mindennek, nincs kiút, hanem mondjak valami jót, ami köré oda tudnak gyűlni az emberek és feltöltődni belőle.
Forrás: KISZó
A kiemelt képen a lelkipásztor és a gondnok
The post Négy év legmegrázóbb emlékei – Ékszerdoboz a háború árnyékában appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
