Világunk egyre radikálisabb és markánsabb politikai-társadalmi-gazdasági átalakulását – sok minden más mellett – a történelem másként értelmezése, pontosabban inkább teljes átértelmezése is kíséri. Ezek természetesen kölcsönhatásban vannak egymással, az európai múltat megtagadó politikai kurzusok a saját önazonosságukkal teljesen ellentétes dolgokat cselekszenek. Az önostorozásból csillagos ötösre vizsgázó "politikai elit" és a társadalom jelentős része minden alkalmat megragad, hogy akár önszorgalomból is térdre boruljon. Noha a gyarmatosítások során európai kézbe jutott műkincsek Afrikának való visszaszolgáltatása nem új keletű jelenség, nemrégiben ismét hasonló hírek ütötték fel a fejüket.
A bűnbánó Németország
Azt már megszokhattuk, hogy minden év május 8-án a lehető legerősebb intenzitással gyalázza a saját történelmi múltját a német vezetés, illetve azt is, hogy a "holokauszt áldozatairól havonta legalább egyszer elnézést kérnek". Azonban a 21. században új trónkövetelők is felléptek az egyre nagyobb lobbierővel bíró fekete mozgalmak személyében. Nem csak Black Lives Matter létezik, hanem Black History is, amelynek az Egyesült Államokban és Kanadában külön hónapja is van (Black History Month), s amely egyre inkább terjed európai országokban is. Feltételezem, senkinek nem kell részletezni, nagyjából mi a célja a Black History terjedésének, ha pedig azt feltételezi bárki, hogy a jobbára (még) fehér politikai szereplők vagy értelmiségiek közül bárki útját állja, az téved. Tisztelet a mindig létező kivételeknek, akik természetesen azon nyomban kiírják magukat a "demokratikus keretek közül" (nem mintha ez akkora fájdalom lenne manapság).
Az önfeladás következő, talán kevésbé ismert állomása a már említett afrikai kincsek (?) visszaszolgáltatása. Ugyanis Németország a "benini bronzok" néven ismert műtárgyakat visszaadja Nyugat-Afrikának, egészen pontosan Nigériának és Beninnek. Itt terült el korábban a Dahomey Királyság, amit aztán francia erők semmisítettek meg, de a műkincsek nagy részét brit gyarmatosítók hordták széjjel, így kerülhetett belőle Németországba is. A Nigériával történt megállapodást maga Heiko Maas német külügyminiszter kötötte, a döntést sokan üdvözölték. Monika Grütters német kulturális miniszter szerint "történelmi és erkölcsi felelősségünkkel nézünk szembe".
Annak ellenére, hogy a kincseket britek vitték el, a British Museum egyelőre nem tervez hasonló lépést, így a megfelelési verseny jelen állása szerint Németországé és Franciaországé a vezető szerep. Persze vannak örök elégedetlenek is, akiknek még a Die Linke is túl fasiszta lenne. Jürgen Zimmerer, a Hamburgi Egyetem történelem szakos professzora, bár örül a döntésnek, nem tartja határozottnak a lépést, mert nem állapodtak meg arról, hogy az összes kincset visszaadják, és a szállítás pontos idejéről sem született konkrétum (amúgy legkorábban 2022). Egyszersmind reméli, az összes korábbi gyarmattartó országon "nő majd a nyomás", így a britek is beadják majd a derekukat. Nos, Zimmerer nyílt és jogos gyalázása helyett, illetőleg a következtetéseink levonása előtt inkább nézzük meg egy rövid ismertető erejéig, mi is volt ez a Dahomey Királyság.
Harcos amazonok, levágott négerfejek
Ahogy már írtuk, Dahomey egy korábbi, mára már elpusztult királyság, amely nagyobbrészt a mai Benin területén helyezkedett el. A fővárosát, Abomey-t (eredetileg ezen a néven emlegették magát a királyságot is) a 17. század elején alapították aja hódítók, akik Tado városának királyi családjához tartoztak (Tado a mai Togo területén található, a benini határ mellett). A 17. század közepén egy Wegbaja nevű vezér tette erőssé Abomey-t, a korábban leigázott fon néppel egybeolvadva pedig királlyá kiáltotta ki magát, így a Dahomey Királyság dinasztiájának alapítójaként tartjuk számon.
A királyok közül említésre méltó a legnagyobb harcos királyuknak nevezett Agadja, aki 1708 és 1732 között uralkodott. Ő igázta le az eredetileg Tado városából származó uralkodócsalád korábbi szülőföldjét, az Allada Királyságot (ekkor már javában európai fegyverekkel harcoltak egymás ellen), tovább növelve ezzel országa területét. Ennek a terjeszkedésnek köszönhetően ekkor lépnek kapcsolatba portugál és holland rabszolga-kereskedőkkel, akiknek örömmel adtak el rabszolgákat. Ezek a rabszolgák a leigázott szomszédos népekből kerültek ki, s bármilyen hihetetlen, sorsuk szempontjából még ez volt a jobbik verzió: a Dahomey Királyságban ezrével mutattak be emberáldozatokat is.
Hegemóniájuk ellenére Agadja alatt lettek az Ojo Királyság hűbéresei, ám a függetlenségük megmaradt. Ezt az igát végül Gezo király alatt sikerült lerázni, aki Dahomey történetének leginkább tisztelt uralkodója volt. Megerősítette a királyság államapparátusát, jó politikusnak és ügyes harcosnak tartották. A legnagyobb érdekesség az egészben, hogy egy saját testvére ellen elkövetett puccs során jutott hatalomra, amelyben egy brazil rabszolga-kereskedő (!) segítette, aki cserébe jelentős befolyásra tett szert az új király jóvoltából. Gezo 1858-ban halt meg, legnagyobb valószínűség szerint merénylet áldozata lett. Itt érdemes megemlíteni, hogy a britek már ekkor fel kívánták számolni Dahomey rabszolga-kereskedelmét (nyilvánvalóan nem humanitárius okokból), amely törekvés legfőbb ellenlábasa éppen maga Gezo király volt.
A folyamatos rivalizálásnak és háborúskodásnak köszönhetően végül Dahomey hanyatlásnak indult. A rabszolga-kereskedelem és a pálmaolaj exportja sem tudta elfedni azokat a nehézségeket, amellyel szembe kellett néznie a folyamatos háborúskodások és az egyre elmérgesedő belső viszályok miatt. 1892 és 1894 között a franciák végleg elfoglalták, és Francia Nyugat-Afrikához csatolták, így megszűnt önálló államnak lenni.
A királyság legütőképesebb haderejét a harcos amazonok alkották. Igazából ez egyáltalán nem megdöbbentő abban a tekintetben, hogy a királyságon belül jóval több nő élt, mint férfi (ennek több oka lehet a rabszolga-kereskedelemtől kezdve a folyamatos háborúkon át egészen az emberáldozatokig). Szinte a királyság kezdete óta jelen voltak, kemény körülmények között képezték őket, nem házasodhattak, kb. 3000 fővel a dahomey-i hadsereg magvát képezték. Ők alkották a király elit testőrségét, valamint önálló hadosztályként, női parancsnokság alatt elvegyültek a seregtestben. A néger gyilkológépek hollandoktól vásárolt muskétákat és macsetéket használtak. Utóbbival lefejezni és kínozni is jól lehetett, ezt gyakorolták a legyőzött ellenségen. Az igazi trófeát a csatában szerzett fejek és nem ritkán nemi szervek jelentették, a foglyokat "gyakorlás" gyanánt kínozták. Utóbb a franciák ellen is harcoltak, itt azonban az elmaradottabb fegyverzet miatt már alulmaradtak (az elkeseredett háború utolsó szakaszában vásároltak a németektől fejlettebb fegyvereket, ám ekkor már késő volt). Mindezek ellenére harciasságukat és bátorságukat még a francia katonák is elismerték, akik természetesen feloszlatták az amazon csapatokat. A hagyomány ennek ellenére megmaradt, tartottak veterán találkozókat is, következő nemzedékeik pedig az 1940-es évekig gyakorlatoztak, de soha többé nem harcoltak. Az utolsó ismert dahomey-i amazon, aki nem "hagyományőrző" volt, hanem ténylegesen harcolt is Dahomey bukásáig, a Nawi névre hallgatott, és 1979-ben hunyt el, több mint 100 évesen.
Végkövetkeztetés, összegzés
Noha a fentebb leírtak egyáltalán nem részletezik a majdnem 300 évig fenálló királyság teljes felépítését és történelmét, úgy gondolom, jelen publicisztika kereteit kimerítik, mondanivalónk lényegét alátámasztják. Afrika történelme jóval bonyolultabb és szerteágazóbb annál, mint amit a jelenkori "politikailag korrekt" történetírás és közélet sugall.
Az afrikaiak minden túlzás nélkül többet háborúztak egymás ellen, mint az európaiakkal, sőt, a fehérektől vásároltak fegyvereket, várták a támogatást egyik vagy másik királyság ellenében, a rabszolga-kereskedelem támogatásáról és elősegítéséről nem is beszélve. Ezek fényében a Heiko Maas-féle félbolondok magatartása nem csak felháborító, de még röhejes is.
S még csak nem is feltétlenül a tárgyi emlékek visszaszolgáltatása a legnagyobb probléma, azért mégsem egy Mona Lisáról beszélünk. Hanem az a fajta, Black Lives Matter-felfogásra hasonlító történelem- és létszemlélet, amely Európa vezető politikusait és az egész európai légkört áthatja. A felesleges és nevetséges önostorozásé, hiszen a fehér ember a későbbi gyarmatokon lejátszódó események tükrében aligha bűnös, jobban fogalmazva aligha bűnösebb, mint maguk az ott lakók, akik örömmel adták el akár saját társaikat is rabszolgának, ha a szükség úgy kívánta.
Az pedig már csak a sors fintora, hogy a brit és francia gyarmatbirodalom összeomlasztásáért a német nemzetiszocialisták jóval többet tettek, mint amit Heiko Maas és a többiek "bűnbánás" címszóval valaha fognak (gondoljunk csak a besorozott indiai Waffen-SS-tagokra). De ez már messze egy másik történet.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Források:
– Jacques Lombard: The Kingdom of Dahomey
– Lynne Ann Ellsworth Larsen: The Royal Palace of Dahomey: symbol of a transforming nation
– mult-kor.hu
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
