Úgy látszik, amikor legnagyobb csínytevéseire készül, kibújik belőle az igazi énje. Hadarni és tegeződni kezd.
Gyurcsány Ferenc 2017. október 31-én, pontosan a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján és pontosan a székely-magyar nyelvtudós, Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő kőbányai művelődési otthonban letegezte a határon túli magyarokat.
Tizenhárom évvel azután, hogy mindent elkövetett magyar állampolgárságuk ellen, most ezekkel a mézes-mázos szavakkal fordult hozzájuk a szavazati joguk megvonására indított aláírásgyűjtés nyitányán: Engedjétek meg, hogy mi döntsünk a saját életünkről! Kérlek, ne tegyétek meg! (Mármint ne éljetek a szavazati jogotokkal.)
Micsoda fatális, vagy talán milyen ördögien megtervezett egybeesések! Reformáció, Kőrösi Csoma Sándor, határon túli magyarok. Ki tudja? Az viszont biztos nem véletlen, hogy erre a tovább már alig fokozható romlottságra éppen Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke kapta fel elsőre a fejét, „felháborító cinizmusnak” nevezve az otromba, bizalmaskodó hangnemet. Mondom, nem véletlen, hiszen a székely erkölcsiségben mindig is fontos szerepet játszott a kellő tisztelet megadása még az érintkezési formákban is. Aki nem élt közöttük, az Tamási Áron írásaiból tudhatja, hogy a székely családokban az idősebbeknek kijáró tisztelet jogán nemcsak a szülőket, hanem a nagyobb testvéreket is magázni kellett.
A mi családunkban érdekes módon az öt gyerek közül négyen, nyilván a modern erkölcsök nyomására, tegeztük szüleinket, kisebbik bátyám viszont, valami atavisztikus hatásra, magázta őket. Nem tudom, hogy a székelyeknél ma is él-e még a családokon belül nyelvi hierarchia. Azt azonban ma is joggal kérik ki maguknak, hogy egy ilyen széllelbélelt alak minden további nélkül letegezze őket. De nemcsak őket, hanem a felvidéki, a kárpátaljai és a délvidéki magyarokat is. Mindenkit, kivétel nélkül. Hiszen Gyurcsány hozzájuk is intézte tegeződő szózatát.
A magyar nyelv rendkívüli gazdagsága az érintkezési formák tekintetében, az emberi kapcsolatok jellegétől függően több lehetőséget is kínál a kultúrember számára. Tegezzük azt, akivel bizalmas viszonyban állunk, akit szeretünk, aki általában vissza is tegez bennünket, és akivel ebben bizonyos ünnepélyes ceremóniák közepette megállapodtunk. Nos, Gyurcsány és a határon túli magyarok túlnyomó többsége között ez a fajta kapcsolat aligha képzelhető el. Így aztán hallatlan nyelvi merénylete egyértelműen csendőrpertunak, azaz a gyengék, a kiszolgáltatottak egyoldalú nyelvi lekezelésének minősül.
A tegezéssel szemben magázzuk az idősebbeket, az ismeretleneket, a mindennapi futó kapcsolatainkban felbukkanó embereket, az idegeneket. Ez utóbbi alapján a magázódás talán már stílszerűbb lehetett volna a kőbányai kampánynyitón. És illően otromba is a szónok szájából. És végül a hivatalos fórumokon önözni szokták egymást a felek, csakis modorosságból, mert a Széchenyi meghonosította személyes névmás a rideg és semleges megszólításon kívül igazából semmiféle érzelmi kötődést nem feltételez. Ha ezt a megszentelt formát használta volna Gyurcsány, akkor talán nyelvileg nem botránkozunk meg annyira tartalmilag magázva vagy önözve is felháborító szavain. Mondom, nyelvileg.
Az általános, egyoldalú és bizalmaskodó tegeződés rövid magyarországi történetét áttekintve, annak egyik hazai úttörője a rendszerváltás után Göncz Árpád lett. Őt váratlanul ölébe hullt magas méltósága, liberális meggyőződése mellett műfordítóként az érintkezési formák összemosásában talán az angol nyelv ösztönözhette, amelyben az emberi kapcsolatok kifejezésére köztudottan csupán egyetlen névmás, a you létezik. Persze, ők azzal is jól megvannak.
Göncz tegezett mindenkit, aki csak útjába akadt. A szolgalelkű újságírót, rádió- vagy tévériportert, a zavartan tipródó melóst, a portást, takarítónőt és a hajléktalant. Mindenkit, aki élt és mozgott körülötte. 2000-ben történt visszavonulását követően nagy űrt hagyott volna maga után, ha nem tűnik fel a politika színpadán Gyurcsány Ferenc. Valljuk be, Göncznek, a joviális öregúrnak, a liberálisok Árpi bácsijának még jól is állt ez a patriarchális, de korántsem kihívó beszédmód. Gyurcsány azonban a maga erőszakos módján zúgva-bőgve törte át a jó ízlés, a kulturált viselkedés gátjait, ő a szolgalelkű újságírón, rádió- vagy tévériporteren, a zavartan tipródó melóson, a takarítónőn és hajléktalanon kívül a halottakat is letegezte. Gondoljunk csak Nagy Imrét megidéző hírhedett monológjára: Imre, te mit tennél a helyünkben?
A bukása után, egyéb hibáival ellentétben, valakik figyelmeztethették az érintkezési formák differenciálásának fontosságára, vagy talán magától jött rá személyiségfejlődése során. Azóta mindenesetre mintha kevesebbet tegeződne, és azt is kizárólag szakmai, elvtársi körökben. Ezért is hatott most a megbotránkozás mellett a meglepetés erejével, amit a határon túli magyarok megszólításával művelt. Úgy látszik, amikor legnagyobb csínytevéseire készül, kibújik belőle az igazi énje. Hadarni és tegeződni kezd. Hiába, kutyából nem lesz szalonna.
Ne tegezz! – szoktuk mondani nem is annyira a tegezés ellen tiltakozva, hanem sokkal inkább határozottan, keményen, ellentmondást nem tűrően rendreutasítva azt, aki szemtelen magatartásával, pökhendiségével, megengedhetetlen hangnemben, gátlástalanul belegázol emberi méltóságunkba. Ahogy azt a kőbányai demagóg tette a határon túli magyarokkal. Nem először és minden bizonnyal nem is utoljára. Ismételjük meg hát neki még egyszer, röviden és tömören: Ne tegezz!
Ircsik Vilmos
A szerző író, műfordító
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
