Nemrégiben a Hertha BSC futballistái – vezetőjükkel, Dárdai Pállal és Michael Preetz sportigazgatóval együtt – fél térdre ereszkedtek Bundesliga-meccsük előtt, tiltakozva a kirekesztés ellen. A csapat kikapott 2-0-ra, de az eredménytől függetlenül a mérkőzés előtti kiállása kontinensszerte szerepelt a lapokban, tekintettel arra, hogy ez volt az első ilyen jellegű tiltakozás az európai élsportban. Csakhogy több gond is akad Dárdaiék „innovációjával”.
Az első, hogy fittyet hánytak a tiltakozás eredeti változatának körülményeire, kissé félrevíve így az egész történetet. Először egy Colin Kaepernick nevű amerikaifutballista élt a véleménynyilvánításnak eme módjával. A tavalyi előszezon több meccsén előbb ülve maradt, későbbi találkozókon fél térdre ereszkedett, amikor az amerikai lobogó előtt eljátszották az Egyesült Államok himnuszát. Arról lehet vitatkozni, hogy tényleg le kell-e minden sportesemény előtt játszani a himnuszt. Ez az amerikaiak sajátossága, nemzeti büszkeségük kifejezése.
A színes bőrű Kaepernick a himnusznak és a lobogónak való tiszteletadás elmulasztásával azt kívánta demonstrálni, hogy a nemzeti büszkeség megrendült amiatt, hogy a nemzet rendőrei afroamerikaiakat vernek, és megsértik a kisebbségek jogait. Annak ellenére, hogy sokakat – köztük Donald Trump elnököt – felbőszítette a Kaepernick és a hozzá csatlakozó, legtöbbször színes bőrű amerikai amerikaifocisták és kosarasok tiltakozása, logikai szempontból érthető a kiállásuk. Ám e tiltakozási forma Európába importálása a szimbólum kiüresítését jelenti.
Fontos különbség, hogy az amerikaifutballban amúgy is bevett fogalom a fél térdre ereszkedés: az irányító a meccs utolsó másodperceiben a vezetés biztos tudatában veheti fel a pozíciót, húzva az időt. Részben emiatt, részben pedig azért nincs értelme a meccs előtti térdepelésnek Európában, mert itt a legtöbb helyen nem játsszák le a himnuszt a sportesemények előtt. Talán szerencsésebb lett volna másik tiltakozási és szolidaritási formát választania a Herthának.
Már ha egyáltalán szükség van effélére. Nem tartom szerencsésnek, ha sportolók – vagy papok, művészek – munkavégzésük közben nyilvánítják ki politikai véleményüket. Egy sportolónak alapvetően azért van munkája, mert sokan kíváncsiak arra, mit képes elérni mások ellen. Éppen ezért a sportolónak illik megtisztelnie azokat a nemritkán fizető nézőket, akik esetleg eltérő politikai véleményen vannak, mint ő. Akiknek egy része azért megy ki egy sporteseményre, hogy elfeledje a mindennapokat, kieressze a gőzt. Akik nem kíváncsiak arra, mit gondol a sportoló egy adott politikai kérdésben. Természetesen érthető, miért sporteseményen politizálnak a sportolók: itt a legnagyobb az „elérésük”. Persze véleményt nyilváníthatnának meccs utáni interjúk, közösségi médiában közzétett posztok révén is.
A sportolónak sokszor nem éri meg egyértelmű állásfoglalást tenni, mert korábbi szimpatizánsai ellene fordulhatnak. Ez történt legutóbb Gerard Piqué katalán focistával, akit függetlenségpárti mondatai után a spanyol válogatott drukkerei válogatott szidalmakban részesítettek, és meg is dobáltak. Hasonló történt Andy Murray skót teniszezővel is három éve, amikor szintén függetlenségpárti mondatai miatt verbális támadások ezreit kapta az interneten.
Jobb ezért, ha egy sportoló inkább aktív karrierje utánra hagyja a politizálást, ekkor kifejezetten hasznos is a korábbi évek teljesítményével járó hírnév. Nem csoda, hogy sokan ezt a variációt választották, gondoljunk csak az idősebb Klicsko fivérre vagy a végül csúfos politikai karriert befutó Schmitt Pálra. A legutóbbi sikertörténet egy egykori aranylabdás focistához kapcsolódik: George Weah lehet hamarosan Libéria elnöke. Van rá tehát lehetőség, hogy egy sportoló kinyilvánítsa politikai véleményét, de nem az a legmegfelelőbb módja, ha ezt aktív pályafutása idején, sporteseményen teszi meg.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
