Február 19-én a Szentatya a római egyházmegye papságával találkozott a VI. Pál teremben. Miután elmondta beszédét, a papok kérdéseket is intéztek a pápához, aki közvetlen hangnemben válaszolt. A beszélgetés leiratát később adta közre a Vatikán. Annak idején már közzétettük a Szentatya beszédét magyar fordításban, most pedig a papokkal folytatott beszélgetését adjuk közre, teljes terjedelmében.
– Baldo Reina bíboros:
– Köszönjük, Szentatya, mindazt, amit mondott nekünk; később bizonyára alaposabban is át tudjuk majd elmélkedni. Köszönjük az időt is, amelyet most nekünk szentel: említette, hogy kész a papokkal való párbeszédre. Sokan szerettek volna kérdést, sok kérdést feltenni önnek. Ezeket négy csoportba rendeztük, négy korosztály szerint. Az első kérdező Francesco Melone atya lesz, aki azok közé a papok közé tartozik, akiket ön tavaly május 31-én szentelt pappá, s éppen arról fogja kérdezni, amiről ön a beszéde végén szólt, vagyis a fiatal papság nehézségeiről. Utána Giacomo Pavanello atya következik, aki a Maglianában található Nagy Szent Gergely-plébánia plébánosa, mintegy negyven ezer lakos tartozik hozzá. Ő korunk lelkipásztori kihívásairól fogja kérdezni. Azután Romano De Angelis atya jön, aki a város több plébániáján volt plébános, néhány hónapja pedig a „Bambin Gesù” gyermekkórház egyik lelkésze; ő a papi testvériség témáját fogja felvetni, melyről ön is szólt. Végül Tonino Panfili atya kérdezi majd, aki hosszú évek óta a megszentelt élet ügyeivel foglalkozik a helynökségen; jelenleg a Jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika plébániai kormányzója, és az idős papokat érintő kérdéseket teszi majd fel. Ha már erről beszélünk, most gondoljunk azokra az idős és beteg paptestvéreinkre is, akik a Divino Amore kegyhelyen található „San Gaetano” idősotthonban élnek. Így tehát ők négyen bizonyos értelemben mindenki nevében fognak beszélni. Köszönöm!
– Első kérdés (Francesco Melone):
– Jó napot kívánok, Szentatya! Ezeket a szavakat egyházmegyénk fiatal papjai nevében intézem önhöz; jóllehet már sok kérdésünkre válaszolt, melyek a szívünkben vannak, köszönjük! Legtöbben közösségeink fiatal tagjai között végezzük lelkipásztori szolgálatunkat. A fiatalokban erős vágy él a lelki mélységre és az Istennel való bensőséges kapcsolatra, valamint igénylik a meghallgatást és a közösséget. Ugyanakkor számos kapcsolati és érzelmi sebet is hordoznak, melyeket gyakran szorongás és félelem, szomorúság és magány kísér. Ezért olykor könnyebbnek tűnik – és talán számunkra, papok számára kellemesebbnek és kényelmesebbnek is –, ha elsősorban az érzelmi szinttel foglalkozunk, a bennük élő fájdalmat látványos eseményekkel és erős érzelmekkel érzéstelenítve, ahelyett hogy segítenénk őket párbeszédet kezdeni Istennel. Ez a kapcsolat viszont nem feltűnő, nem zajos, nem nagy tömegrendezvényekhez kötődik, és nem karizmatikus vezetők közvetítik, hanem az imádság rejtett terében zajlik, bennünket, papokat pedig nem főszereplőkké, hanem az Úrral való bensőséges kapcsolat szolgáivá tesz. Csak a Jézussal való barátság tölti be a magányunkat, amint, Szentatya, ön is emlékeztetett rá január 10-én, amikor éppen itt a római fiatalokat és nevelőiket fogadta. Azt kérdezem tehát öntől, Szentatya,
– XIV. Leó pápa válasza:
– Nos, az első dolog, amit szeretnék elmondani, a mai társadalom egyik adottsága, olyan valóság, amelyet bizonyos értelemben nem tudunk megváltoztatni, de nyitott szemmel kell járnunk. Ez a családok valósága, és ide tartoznak azok a kihívások is, amelyekkel a mai fiatalok kapcsán találkozunk: sokszor ugyanis olyan családokból jönnek, amelyek súlyos válságokat éltek át – az apa hiányát, elvált és újraházasodott szülőket –, sokan megtapasztalták az elhagyatottságot, és szembe kell nézniük azokkal a nehézségekkel, amelyeket a mai élet ró rájuk. Ezért a pap számára ezeknek a fiataloknak a kísérése azt is jelenti, hogy megismeri a valóságukat, közel kerül hozzájuk, kíséri őket, de nem lesz pusztán egy közülük. Ez is fontos: a pap tanúságtétele. A fiatal pap életpéldát kínálhat a fiataloknak, megmutatja, hogy a Jézussal való barátság valóban betöltheti az életüket. De ez azt jelenti, hogy maga a pap – legyen fiatal vagy kevésbé fiatal – Jézussal való barátságban éli az életét, hogy ezeknek a fiataloknak ne csupán példát, hanem olyan élettapasztalatot adjon át, amely képes megváltoztatni az életüket. Úgy gondolom továbbá, hogy az evangelizáló szellemiséget – melyről néhány perccel ezelőtt beszéltem – a fiatalokra is alkalmazni kell.
Régebben minden fiatal jött a plébániára. Bizonyára sok plébániátokon van oratórium, vagyis olyan hely, ahol a fiatalok összegyűlnek, játszanak… Mostanság is jönnek néhányan, de nem elégedhetünk meg csupán azokkal, akik eljönnek a plébániára; ezért – talán éppen a fiatalokkal együtt – szervezni kell, gondolkodni kell, és olyan programokat, kezdeményezéseket kell kitalálni, amelyek egyfajta kilépést jelentenek. Ferenc pápa gyakran beszélt a kilépő Egyházról.
A sport is lehet út a fiatalok megszólítására. Más tevékenységek is: művészet, kultúra… Meg kell hívni a fiatalokat, hogy jöjjenek, és kezdjenek megismerni bennünket. Talán a megismerés mindenekelőtt az emberi barátság megtapasztalása, mely lassanként elvezethet a közösség megtapasztalásához. Sok fiatal él elszigeteltségben, hihetetlen magányban, a járvány után, de ez nem ott kezdődött. A híres okostelefonnal, melyet ma valószínűleg mindenki a zsebében hord, egyedül élnek, még ha azt mondják is: „Nem, a barátom itt van”, de nincs valódi emberi kapcsolat. Egyfajta távolságban élnek a többiektől, bizonyos hűvösségben, anélkül hogy ismernék az igazán emberi kapcsolatok gazdagságát és értékét. Tehát
Mindez sok időt, áldozatot és töprengést is igényel: meg kell találnunk az utat ezekhez a fiatalokhoz, akik ma sokszor borzasztóan nehéz életformába sodródnak – drogfüggőségbe, bűnözésbe, erőszakba, mindenféle nehézségbe, ebbe az elszigeteltségbe… Nemrég egy fiatal a következő kérdést tette fel nekem: „Ön sokat beszél a közösségről, az egységről – miért? Mi ennek az értéke?” Vagyis még csak nem is értette – a maga élettapasztalatával –, milyen nagy érték kilépni a magányból, és barátokra, közösségre lelni. Ezért úgy gondolom, hogy ezen az úton a fiatal papok – akik életkoruk, kultúrájuk és képzésük révén közelebb állnak a fiatalokhoz – nagy szolgálatot tehetnek azzal, hogy hirdetik ezt az üzenetet, amely végső soron mindig az evangélium.
Második kérdés (Giacomo Pavanello):
– Szentatya, jó napot kívánok, és szívből köszönöm ezt a találkozást. A mostani időkre vonatkozó kérdést szeretnék feltenni. A mai kort az jellemzi, hogy a vallás egyre inkább a társadalmi élet peremére szorul, különösen a nagyvárosokban, mint amilyen Róma is. Hogyan lehetünk hatékonyak ebben a posztmodern kultúrában, amelyben mindannyian élünk, és amelyet belélegzünk, anélkül azonban, hogy visszatérnénk a múlt olyan sémáihoz, amelyek ma már kissé anakronisztikusnak tűnnének? Melyek legyenek lelkipásztori munkánk prioritásai, hogy evangéliumi módon tudjunk válaszolni korunk kihívásaira? Másképpen mondva:
– XIV. Leó pápa válasza:
– Az egyik dolog, ami magam is keresek, hogy miként válaszoljunk erre a kihívásra, mely azzal kezdődik, hogy valóban meg kell ismernünk azt a közösséget, amelynek a szolgálatára meghívást kaptunk. Személyesen beszélek. Én a nyolcvanas években négy évig éltem Rómában, majd tizenkét évig 2000-től 2012–13-ig, most pedig már három éve ismét itt vagyok, és valahányszor visszatérek Rómába, bizonyos értelemben mindig egy másik Rómát találok. Sok minden megváltozik… Az „örök város”, mondjuk így, az utcák ugyanazok, a kátyúk is ugyanazok, de az élet nagyon megváltozott. Amikor tehát – hogy Róma püspökeként is szolgáljak – múlt vasárnap Ostiába mentünk, sokat gondolkodtam azon, hogy ha beszélni akarunk ezekkel az emberekkel, akkor
Folytonosságot sem vihetek magammal: ha egyik plébániáról a másikra helyeznek, nem gondolhatom azt, hogy „ami ott működött, folytassuk ugyanazt”. Ha valakit szeretni akarsz, előbb meg kell ismerned. Ha egy közösséget akarsz szeretni és szolgálni, nagyon fontos, hogy megismerd.
És sokféle valóság létezik ebben a mobilitással jellemezhető világban – erről már beszéltem egy kicsit –, s ez a világ folyamatosan változik. Ezért a plébánosoknak, a papoknak és az egyházközségi képviselőtestület tagjainak is erőfeszítést kell tenniük, hogy valóban felismerjék, melyek a jelen pillanat kihívásai ezen a helyen, ezen a plébánián, melyet látnunk és ismernünk kell.
Ami pedig a mai világ valóságát illeti, eddig nem beszéltem egy olyan jelenségről, amely akkor is elér bennünket, ha nem akarjuk: a mesterséges intelligenciáról, az internet használatáról, amely a pap életében is jelen van. Csak zárójelben:
Ahogyan a test minden izma elhal, ha nem használjuk, ha nem mozgatjuk, úgy az agynak is szüksége van arra, hogy használjuk; ezért az értelmünket működtetnünk kell, hogy ne veszítsük el ezt a képességet. De ennél sokkal többre van szükség, mert
Ez a legfontosabb rész: hogy szolgálatot tudjunk nyújtani, inkulturált szolgálatot, azon a helyen, azon a plébánián, ahol dolgozunk, az emberek látni akarják a hitünket: a te hitedet, azt a tapasztalatodat, hogy megismerted és megszeretted Jézus Krisztust és az ő evangéliumát. És ezt folyamatosan ápolnunk kell.
És itt nagyon őszintén mondom minden kérdésre, ez része a válaszomnak: az imaélet fontossága. Nem csupán arról a rutinszerű gyakorlatról van szó, hogy minél gyorsabban elmondjuk a zsolozsmát, melyet a telefonomon is rajta van, hanem arról, hogy időt szánjunk az Úrral való együttlétre, hogy Isten igéjén keresztül, a zsoltárok imádkozásával hallgassuk őt, és dicsőítsük az Urat. De képesnek kell lennünk arra is, hogy párbeszédet folytassunk vele, valóban meghallgassuk, és kimondjuk a szívünkben hordozott nehézségeket: „Miért, Uram, mit akarsz tőlem? Mit tehetek?” Így az Úrban gyökerező életnek ezzel a tapasztalatával olyasmit tudunk adni, ami nem a miénk.
vélhetően tévedünk, és ezen a téren is nagy alázattal el kell gondolkodnunk, kik is vagyunk, és mit teszünk. De a szerető, szolgáló, alázatos és meghallgató magatartással valóban felfedezhetjük, mit tehetünk azért, hogy válaszoljunk annak a közösségnek a szükségleteire, amelynek a szolgálatára meghívást kaptunk.
– Harmadik kérdés (Romano De Angelis):
– Szentatya, papságom harminckilenc éve alatt megtapasztaltam, hogy a papi testvériség lehetséges és szép. Azért is, mert Rómában lehetőségünk van más egyházmegyék papjait is befogadni a papi testületbe, akik gazdagságot jelentenek számunkra, nemcsak a segítségük miatt, hanem azért is, mert táplálják a papi testvériséget. És valóban igaz, hogy az együttélésben megtapasztaljuk azt, amit Berchmans Szent János mondott: „A közös élet nagy büntetés, de megtapasztaltam, hogy egyben hatalmas öröm forrása is.” Három egyszerű eseményt említek: egy délutáni rosszullét után másnap reggel vettem észre, hogy paptestvéreim – anélkül, hogy bármit mondtak volna – megszervezték, hogy az éjszaka folyamán egyórás váltásokban csendben megnézzék, hogy vagyok. Egy másik eset, amely mélyen megérintett: amikor édesanyám meghalt – egyke vagyok, édesapám már korábban meghalt –, egy fiatal paptestvér, látva letöltségemet, ezt mondta: „Romano, ne felejtsd, hogy amíg én élek, az életben te sosem leszel egyedül!” Egy fájdalmas tapasztalatban, egy fájdalmas félreértésben is részem volt, de ott az evangélium megvilágosított: imádkoznom kell azért a személyért, azért a paptestvérért, és kérnem kell az Úr áldását rá. És hónapokra rá megérkezett a kiengesztelődés örömhíre. Mindezzel kapcsolatban azonban azt mondom: vannak veszélyek is, Szentatya, amelyeket szeretnék felvetni önnek, hogy tanácsot és útmutatást kérjek. Az első az a nehézség, hogy az ember önmaga legyen, félünk ugyanis a pletykától, tartunk attól, hogy harminc ezüstért eladnak, hogy valaki jó színben tüntethesse fel magát azzal, hogy bizonyos dolgokat továbbad. Azután ott vannak a különböző érzékenységeink, melyek bizonyára gazdagságot jelentenek, de fennáll a kísértés, hogy ahelyett, hogy pozitív lehetőségként élnénk velük, arra használjuk őket, hogy egymással szemben álló táborokat alkossunk. És végül az, ami számomra a legnagyobb veszélynek tűnik,
Néha eszembe jutnak egy paptestvér kissé keserű, mégis találó szavai: „Ha ártani akarsz valakinek, mondj róla jót”, mert akkor kiteszed mások támadásának. De bizonyára ön tud majd értékes útmutatást adni, hogyan lehet ebben a helyzetben helyesen élni. Köszönöm, Szentatya!
– XIV. Leó pápa válasza:
– Köszönöm! Mondhatnám, mint az egykori professzor: „De hiszen ön már meg is válaszolta a saját kérdését…” Egy valóban fájdalmas – mondhatni negatív – dologgal kezdem, amely időnként szinte a papság egyik „világjárványának” tekinthető. Ezt úgy hívják: „invidia clericalis”, vagyis az a jelenség, amikor egy pap azt látja, hogy egy másik papot nagyobb, szebb plébániára neveztek ki plébánosnak, vagy helynöknek, vagy ki tudja minek… és akkor egyszerűen megszakadnak a kapcsolatok; sőt nemcsak ez történik, hanem pletykálunk, kritizálunk, megjegyzéseket teszünk… Rombolunk, ahelyett, hogy azt keresnénk, miként építsünk kapcsolatokat, miként építsük a barátság, a papi testvériség hídjait. Ezért ezt most rögtön az elején mondom, hogy félretegyük, de kérem, nagyon figyeljünk oda erre. Mindannyian emberek vagyunk: vannak érzéseink, érzelmeink, sok minden él bennünk; de papként – és remélem, már a szemináriumban is – olyan életpéldát adhatunk, amelyben a papok valóban barátok, testvérek egymás számára, nem pedig ellenségek vagy közömbösek egymással szemben.
Nagyon szép példákat láttam a papi testvériségre. Megemlítek néhányat, mert mindenki számára hasznos lehet, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Egy chicagói pap mesélte, hogy szemináriumi társaival megállapodást kötöttek: a pappá szentelésük napjától kezdve minden hónapban – talán a negyedik csütörtököt választották, nem is tudom… – havonta egyszer találkozni fognak egymással. Egy nagy számú papból álló egész „évfolyam” volt. Akkor ismertem meg őket, amikor egyikük – aki már Chicagóban segédpüspök volt – kilencvenhárom éves volt, és még mindig összegyűltek azok, akik életben voltak. Egész életükön át meg akarták őrizni ezt a gyönyörű barátságot, amely már a szemináriumban kialakult közöttük. De ez nem csupán egyszerű találkozás volt, hanem imádságos alkalom is: a nap egy részét imára, majd tanulásra szánták.
És itt szeretnék mindenkinek mondani még valamit:
Amikor valaki azt mondja nekem – ez valóban megtörtént, egy pap mondta nekem –: „Amióta kiléptem a szemináriumból, egyetlen könyvet sem nyitottam ki.” Te, jó ég – gondoltam –, ez nagyon szomorú! És mennyire szomorú a hívei számára, akiknek ki tudja, mit kell hallgatniuk! Folyamatosan képeznünk kell magunkat, és az a papi csoport, amelyről beszéltem, a havi találkozóikon mindig sorban kijelölt valakit: „Most rajtad a sor, válassz egy cikket vagy egy témát!” Az illető előre elküldte mindenkinek, mindenki elolvasta, majd a találkozón beszélgettek róla: teológiáról, lelkipásztori kérdésekről, új kezdeményezésekről, az Egyház helyzetéről stb. Nagyon szép dolog volt. És mindezt saját kezdeményezésükből!
És itt van egy másik nagyon fontos pont: ha itt ülök, és azt mondom: „Senki sem látogat meg” – ez megtörténhet bármelyiktekkel –, akkor ne féljetek bekopogni a másik ajtaján, kezdeményezni, azt mondani néhány társatoknak vagy barátotoknak: „Találkozhatnánk időnként, hogy együtt tanuljunk, együtt gondolkodjunk, együtt imádkozzunk, aztán egy jót ebédeljünk.” Az a plébános, akinek a legjobb szakácsnője van, meghívhatja a többieket, és így együtt egy jót ebédelhetnek. Akikről beszélek, a chicagói papok: ott az egyházmegyés papok mind golfoznak. Nyáron tehát egy kicsit együtt is sportoltak. A lényeg az, hogy valakinek kezdeményeznie kell. Talán nem lehet mindenkivel – ebben is nagyon realista vagyok –, Isten mindnyájunkat különbözőnek teremtett, hála Istennek! Nem vagyunk mind egyformák, de ezzel vagy azzal jobban megértjük egymást. Az a másik is jó ember lehet, de talán nem lesz meg az a bizalom – amiről ön is beszélt a kérdésében –, hiszen az ember nem mondhatja el egész élettörténetét akárkinek, aki éppen arra jár.
Mint az a fiatal pap, aki azt mondta önnek: „Amíg én élek, te sosem leszel egyedül!” Ezért is törekednünk kell arra, hogy papi testvéri kapcsolatokat építsünk. Nem mindig a plébános és a káplánjai között alakul ki ilyen kapcsolat; talán inkább plébánosoknak kell csoportot alkotniuk, nem tudom, ez az adott helyzettől függ. De olyan helyzeteket kell teremteni, amelyek ellene hatnak annak a tendenciának, amely a magány és az egymástól való elszigetelődés felé visz bennünket. És valóban meg kell próbálnunk időt szakítani arra, hogy nyilván nem mindennap, de bizonyos időközönként találkozzunk, és nem a képernyőn keresztül. Ez fontos: annak is lehet értéke, de a személyes találkozás az igazi, amikor fizikailag is együtt vagyunk, és megosztjuk egymással az élet örömeit és nehézségeit. Megosztjuk a tapasztalatainkat. Előfordulhat, hogy valaki válságba kerül – akár egészségügyi okokból, akár más nehézségek miatt –, és ha egyedül van, a válság sokszor eltávolít attól, ami az életünk. Ha van egy bizalmi közösségem, amelyben már közös tapasztalatokat éltünk meg, akkor tovább tudok velük haladni, ha van valaki, akivel megoszthatom a nehézségeimet, a próbatételeimet… Ez tehát nagyon konkrétan egy olyan tapasztalat, amelyről ma is álmodhatunk: az ilyen papi életforma, mely igazi papi testvériséget segít megélni.
– Negyedik kérdés (Tonino Panfili):
– Szentatya, megválasztásának napján ráébredtem, hogy immár a legidősebb papok közé tartozom. A pápa is egy évvel fiatalabb nálam! És amikor a helynökségen összejöveteleket tartunk, mindenki fiatalabb nálam – a bíboros, a helyettes vikárius, a püspök, az igazgatók –, így ez állandó tapasztalata ennek az életkornak, ennek az érett kornak. A plébánián van egy nyugalmazott püspök, aki idősebb nálam, de van három pap is különböző egyházmegyékből, és velük szép testvéri közösséget élünk meg, hogy folytassam ezt a fontos gondolatot. És ezek a fiatalok gazdagságot jelentenek. Tehát az idős papok nemzedékét képviselem: ma itt az előrehaladott életkorban lévők hangja vagyok. Sokan magányosnak érzik magukat egy teljesen az evangéliumnak és az Egyháznak szentelt élet után: miután megannyi ember vette körül őket, most nagy magányt élnek meg. Sokan sajnos – mivel megbetegedtek – már a nyugdíj előtt kénytelenek voltak visszavonulni. Két kérdést szeretnék feltenni:
De azt is kérdezem, Szentatya, hogy mi, idős papok hogyan segíthetjük a fiatalabb paptestvéreket, hogy lelkileg fiatalok maradjanak, lelkesek az ige hirdetésében, és szenvedélyesen építsék az Egyházat, Krisztus jegyesét?
– XIV. Leó pápa válasza:
– Azt mondom: még ha nem is lehet mindent tökéletesen megtenni, az embernek az életben bizonyos értelemben fel kell készülnie arra, hogy amikor eljön az ideje, el tudja fogadni az életkorát, az öregséget, a betegséget és a magányt is. Ha azonban valaki egész életében a párbeszéd, a barátság, a közösség és a testvériség lelkületével élt, akkor nagyon konkrét válaszokat találhat például a magány és a betegség tapasztalatára. Vannak emberek – mondjuk ki őszintén –, akik már fiatalon bizonyos keserűséggel járják az élet útját; sosem tudták megélni a barátságot, a testvériséget, a közösséget. És így már fiatalon vagy középkorúként is ezzel a keserűséggel élnek: semminek sem tudnak örülni, mindig ezzel a kissé negatív lelkülettel élnek.
Ha valaki egész életét úgy éli meg, mint egy utat, amely előre vezet bennünket – az évek terhével együtt, sokszor betegségekkel és nehézségekkel –, akkor Isten kegyelmével képes lesz elfogadni a keresztet és az érkező szenvedést, mert ugyanazzal az imádságos és áldozatos lelkülettel teszi ezt, amellyel pappá szentelése napján az Úrnak mondta: „Igen, Uram, mindenben követni akarlak, és úgy fogadom mindazt, amit az élet ad, mint akaratod részét.”
Ehhez azonban egy egész lelkiségre szükség van, melyet ápolni kell, már a szemináriumtól kezdve és azon túl is. Nem mondhatom egy huszonkét éves fiúnak: „Készülj arra, amikor majd nyolcvan éves leszel”, de az egész egy út: annak módja, hogy az ember bizonyos hálaadó lelkülettel lép be az életbe. Erről még nem beszéltem, de mindez azzal kezdődik, hogy
Nem valamiféle klerikalizmus miatt – „ide nézzetek, itt vagyok én” –, hanem azért, mert az Úr arra hívott bennünket, hogy barátai, tanítványai, egész népének szolgái legyünk, és ez gyönyörű! Ha tehát papságom első napjától kezdve a hála lelkületében élek, ez segíthet abban is, hogy idős emberként, akár betegség keresztjét hordozva is azt mondjam: „Köszönöm, Uram, az életet, az ajándékot, amelyet nekem adsz.”
Jól tudjátok, hogy sok országban – Európában, Olaszországban… Kanadában már törvényes is –, sok helyen beszélnek az eutanáziáról: az élet végének kérdéséről. Vannak emberek, akik már nem látják életük értelmét, és egy betegség keresztjét hordozva azt mondják: „Ezt már nem akarom tovább elviselni, inkább véget vetek az életemnek.” Ha mi magunk ennyire negatívan tekintünk az életünkre – mely néha még kevesebb szenvedéssel is jár, mint amennyit sokan hordoznak –, hogyan mondhatnánk nekik: „Nem, te nem vethetsz véget az életednek, el kell fogadnod…” Mégis gyakran mi magunk is ilyen negatívan viselkedünk mindenben. Nekünk kell elsőként tanúságot tennünk arról, hogy az életnek hatalmas értéke van. És a hála egész életünk során nagyon fontos.
Az alázat is.
Az Úr velünk van! És ha ebben a lelkületben élünk, az életet és reményt ad.
Azután nagyon fontos a közelség. Itt szeretnék minden jelenlévőt arra hívni, hogy gondolkodjon el: mindannyian ismerünk idős vagy beteg embereket – papokat, világiakat, szerzeteseket –, akik nagy nehézségekkel küzdenek. Hívjuk fel őket, látogassuk meg őket! Tegyünk mi is erőfeszítést, hogy segítsünk ezeknek a szenvedő embereknek. Korábban – intézményesen – gyakoribb volt, hogy a plébános – például minden csütörtökön – elvitte az oltáriszentséget és a betegek kenetét, és meglátogatta a plébánia minden betegét. Ma, amikor kevesebb a pap, és többen idősek, gyakran ez történik: „Na, küldjük a világiakat, majd ők megcsinálják.” Nagy szolgálat, amit a világiak tesznek, például amikor elviszik az oltáriszentséget az emberek otthonába. De ez nem jelenti azt, hogy a pap otthon maradhat internetezni, miközben mások látogatják a betegeket. Számunkra is szolgálat, apostolkodás, nagyon fontos lelkipásztori feladat, hogy közel legyünk a szenvedőkhöz.
Az idős papoknak is megvan a maguk szolgálata. Még ha betegen ágyhoz kötve élnek is, ha életüket valóban szolgálva és áldozatosan töltötték, jól tudják, hogy imádságuk is nagy szolgálat, nagy ajándék lehet. Életüknek továbbra is nagy értéke van. Továbbra is számos személyt, helyzetet és közösséget tudnak emlékezetükben hordozni és kísérni, akiknek szükségük van az imádságukra. Hogy ilyen lelkülettel éljünk – nyilvánvaló, hogy ha valaki negyven éven át nem imádkozott, és most azt mondja: itt fekszem az ágyban, nem tudom, mit tegyek, az nehéz –, lelki életünk folyamatos képzésére van szükség. Ez már a felkészüléssel kezdődik, még mielőtt időssé vagy beteggé válnánk.
És itt még hozzáteszek valamit – mindannyiunk számára –, ami különböző formákat ölthet:
Egy barát – az is jó. De sokszor egy jó gyóntató, egy pap vagy nagy lelki bölcsességgel rendelkező személy az, aki kísérni tud, és segít a nagyobb nehézségek idején. Mindannyian emberek vagyunk, mindannyian átélünk nehéz időszakokat, mindenféle fájdalmat; de ha van valaki, akiben megbízunk, aki igazán közelről kísér bennünket, ismeri szívünket-lelkünket, az nagy ajándék, amelyet életünk nagy segítségeként ismerhetünk fel. És néhányotok – remélem sokan – megkaptátok azt az ajándékot – nem mindenkinek adatik meg –, hogy másokat is tudtok kísérni, amikor ilyen nehézségeket élnek át.
Tehát ez nem csupán az öregség időszaka: egész életünk arról szól, hogy együtt haladjunk, Jézussal járjunk, és növekedjünk a hit, a remény és az igazi szeretet lelkületében.
Ez volt az utolsó kérdés. Ha még kérdeznétek valamit, talán ma már nem tudnék rá válaszolni. De szeretném még egyszer nagyon őszintén elmondani, hogy nagyon örülök ennek a veletek való találkozásnak. Sajnos nem lehet ezt gyakrabban megvalósítani…
Amikor megyéspüspök voltam, minden hónapban találkoztam a papokkal – ezt most a püspököknek mondom. Hallottam egy egyházmegyéről, ahol a püspök az első tíz percre megérkezett a papsággal való találkozóra, aztán el is ment… Remélem, nem ön volt az… ez egy másik országban történt! Meg kell tanulnunk együtt élni, kísérni és együtt járni, bíborosok, érsekek, püspökök, püspöki helynökök, plébánosok a káplánjaikkal – ebben a lelkületben élni. Nem csupán egy papírra írt program szerint, hanem valódi testvériségben, és abban az elköteleződésben, hogy együtt végezzük küldetésünket, az Egyház szolgálatát. Őszintén kívánok tehát mindnyájatoknak szép nagyböjti utat, amely a megtérés és az öröm időszak mindannyiunk számára. És remélem, a jövőben is lesz alkalmunk ebben a lelkületben élni.
Befejezhetjük az áldással.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
