Nem magyar érdeket szolgál az orosz aktivista ellenzéki hőskultusza
Az átnevelhetetlen című színdarab előadása végén Fullajtár Andrea színművésznő a közönséggel együtt Alekszej Anatoljevics Navalnijra emlékezett a minap a budapesti Katona József Színházban. Székük alá helyezve mécsest is kaptak a nézők, amelyet hazavihettek, hogy együttérzésük jelképeként meggyújtsák. Ezt maga a színház közölte.
A Katona korábban is híres volt liberális szellemiségéről, már a kedvezményes DK-s jegyvásárlások, sőt a Gyurcsány-párt létrejötte előtt is. Csaknem negyedszázada egy kamara-előadáson láttuk ott Fullajtár Andreát (Kés a tyúkban, bemutató: 1999), aki a szerepe szerinti évakosztümben tárta fel önmagát. Heller Ágnes nyugalmazott filozófus eközben nézőként kísérte figyelemmel a történteket.
Az átnevelhetetlen (egy olasz szerző darabja) Anna Politkovszkaja orosz újságírónő – a Putyin-rendszer számlájára írt – meggyilkolásának állít emléket. Most az élet, sőt – ha lehetünk morbidak – a halál hozta úgy, hogy minden összeállt a Politkovszkaja-emlékezésnek a Navalnij-kultuszba való átcsúsztatásához. Ha naiv lelkek lennénk, azt gondolhatnánk, itt is a történet vége, Örs vezér tere, végállomás, kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek a vonatot elhagyni, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!
De nincs vége, és innentől kezd a dolog izgalmassá válni. Fullajtár Andrea a Magyar Narancsnak adott 2020-as interjújában nemcsak a Putyin-rendszerrel kapcsolta össze Politkovszkaja halálát, hanem Orbán Viktor Magyarországáig jutott el a logikai ívben, csak azon a ponton visszakozva, hogy vajon rettegnie is kell-e már.
„Nincs mitől. Attól félnék, ha nyíltan náci írókat (sic!) kellene olvasnia a fiamnak, és tőlük tanulna magyarnak lenni. Elképzelem, ahogy valamelyik NER-apuka ölébe veszi a gyerekét, és Wass Albertet olvas esti meseként. Az azért elég rémálomszerű lenne. De ilyenektől nem kell tartanunk, ugye?”
– mondta. Halálra azért ne rémüljön a kedves művésznő! Mindamellett szépen kirajzolódik a lánc, amelyet szorongatva igyekeznek egyesek ráakaszkodni Navalnij halálára. Félreértés ne essék, a jobb sorsra érdemes orosz aktivista is sajnálatos veszteség, ahogyan minden egyes emberrel egy egész világ vész el – ettől csak tömeggyilkosok esetében szoktunk eltekinteni.
Ha ott ültem volna a Katona nézőinek sorában, nem szívesen vittem volna haza a mécsest. Nemzedékek közötti szakadéknak tudtam be, hogy valakik – gondoljunk is akármit Alekszej Anatoljevicsről – beférkőztetnék Navalnijt az otthonomba, ahol egyébként is keveseknek szorítok helyet. De azt látom, Fullajtár művésznő csak pár évvel fiatalabb nálam,
miközben generációval idősebb liberális értelmiségiek pedig lelkes hívéül szegődtek annak, hogy Budapesten utcát nevezzenek el Navalnijról. Karácsony Gergely főpolgármester előzékenyen utat is engedett a vágyaiknak. Csak éppen ott van az a fránya öt év, amelynek leleltével elhunyt személyről egyáltalán közterületet lehetne elnevezni Budapesten.
Ám ő majd – érzékeltette Karácsony főpolgi – jól odahat a választási kampányban, hogy a Fővárosi Közgyűlés gyorsítással éljen.
Láttunk az ilyesfajta átnevezésre és átnevelésre számos példát. Amikor gyerekek voltunk, Cili néni a budai kényelmesünkben egyszer csak elkiáltotta magát: „241-es Lorántffy Zsuzsanna úttörőcsapat, vigyázz!”. Majd mehettünk az ünnepi vetítésre, a nagy októberi alkalmából megnézni Mihail Solohov Emberi sorsának filmváltozatát. Azaz más nép történelmét. Az 1970–80-as évek Budapestjén felnőve pedig a Rosenberg házaspár (ma: Hold) vagy a Lumumba (ma: Róna) utcát a nyakunkba véve jártuk a fővárost. Aki a köztereket uralja, az uralja a történelmi emlékezetet. A közterületet pedig azért kell uralni, mert nincs egységes kollektív emlékezetünk.
„Bárcsak emlékezetünkben élhetnénk még, nem lenne szükségünk arra, hogy helyeket szenteljünk neki”
– írja az emlékezet helyeinek történésze, a francia Pierre Nora. Azt pedig már fideszes szomszédom mondja – a liberális elit részéről lesajnált embertárs –: „ha Göncz Árpádról városközpontot neveztek el, miért ne neveznének el utcát Navalnijról is?”
Navalnij, ez a 47 évesen, máig legalábbis tisztázatlan körülmények közt elhunyt aktivista más világot akart ahhoz képest, amit a mai orosz valóság a számára kínált. Majd kiderül egyszer (vagy soha), mi is történt pontosan, mi mozgatta. De
Alekszej Anatoljevics így is, úgy is be nem teljesült ígéret maradt. Olyan, mint Márton partjelző kortárs írónk, Hamvai Kornél színdarabjában. A derék taccsbíró soha nem ért fel a játékvezetői csúcsra: amikor végre meccset dirigálhatott volna, a nagy köd miatt elmaradt a mérkőzés.
Navalnij is egyre inkább belefulladt az orosz viszonyokba, ellentétben például Mihail Hodorkovszkijjal, akinek ma is felkel a nap.
Ez a ló nem vak, hanem bátor – tartja a fordulat. A bátor más szóval: vakmerő. A „demokratikus” kifejezés pedig örök hívószó világszerte, mindenki szereti. Rákosi Mátyás beszédeinek egyik kedvenc fordulata is volt, amikor például azzal érvelt, mennyivel „demokratikusabb” a magyar választási rendszer az amerikaival szemben, hiszen nálunk munkásokból és parasztokból lesznek képviselők, a tengerentúlon pedig bankárokból, gyárosokból és az ügyvédeikből. Elkoptatott kifejezés. Julija Navalnaja épp a Nyugat vezető összejövetele, a Moszkva vagy Teherán számára tiltott területnek nyilvánított müncheni biztonságpolitikai konferencia idei felszólalója volt. A felkérésekor még feleségként, beszéde elhangzása pillanatában pedig már özvegyként.
Kissé kellemetlen egy özvegynek és egy félárvának felhánytorgatni, mit hogyan tesznek, de az is feltűnt-e, hogy Julija, valamint lánya, Dása Navalnaja a gyászhéten – fejest ugorva az amerikai választási kampányba – máris Joe Biden elnökkel tárgyalt?
Ez Oroszország geopolitikai helyzetét tekintve mindenképp visszásnak tűnik, akármit gondoljunk is Putyinról és az ukrajnai háborúról. (A kevéssé beszámítható Biden pedig Jolandának keresztelte át Juliját.)
A magyar közéletben alighanem széles spektrumon mozogva értékeljük Putyin, illetve Navalnij tevékenységét. A polgári jobbközép táboron belül ennél szűkebb, de azért talán mégsem teljesen egységes a megítélésük. Miközben az orosz elnökre hat évvel ezelőtt mintegy 56 millióan voksoltak, amivel a szavazatok csaknem négyötödét gyűjtötte be, Navalnijt – a Putyintól függetlennek mondott Levada Központ felmérése szerint – legfeljebb az oroszok egyötöde támogatja. Ez csak egy réteg – annak széles ugyan, de mégiscsak réteg. Nyelvtani feltételes múlt lett belőle, egy nagy lehetett volna. Épp ezt siratják ma rajta. Ki-ki mit, persze. Langley-ben, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA központjában azt, hogy nem sikerült Oroszországot a saját oldalukra átállítaniuk. Pedig milyen jól jött volna ez a jó svádájú, viszonylag fiatal orosz azoknak, akik Nyugaton visszasírnák a vodkásüveggel a kezében tántorgó Borisz Jelcint! Amikor a 90-es évek közepén a 15 milliós Hollandia GDP-je megelőzte a 148 milliós Oroszországét!
Magyarországon az ellenzéki politika kapaszkodott fel Navalnijra, meglehetősen gátlástalanul. Ők meg a reménytelen helyzetüket siratják, azt, hogy nem tudnak érdemben mit kezdeni a magyar nemzetsorssal, hőseik sincsenek, csak lúzereik. Mindent importálniuk kell – hős-mártírt, brüsszeli-washingtoni gondolatot, guruló dollárt. Tölgyessy Péter mondta legutóbb: várják a messiást, miközben fogalmuk nincs, hatalomra kerülve mit kezdenének ezzel az országgal.
Mi viszont még emlékszünk a Lumumba utcára. Arra, hogy a meggyilkolt kongói miniszterelnökről azért kellett éppen közterületet elnevezni, mert akkor ez szolgálta – az ellenségem ellensége a barátom barlangrajzegyszerű logikáját követve – az ügyeletes (szovjet) geopolitikai érdekeket. Igaz, Lumumba legalább valós személy volt, ellentétben a pesti belvárosi Sas utca egykori névadójával, az állítólagosan magyarbarát orosz Guszev kapitánnyal. Róla később derült ki, hogy csak Illés Béla író képzeletében létezett. De ez sem az író hibája, hanem azé, aki elnevezte róla az utcát.
Van nekünk saját történelmünk, ünnepeink és emléknapjaink. Vannak saját hőseink is, akikre okkal és joggal emlékezhetünk. Nincs szükségünk aktuálpolitikai gellert kapott külföldi hőspótlékokra, akik semmilyen módon nem köthetők hazánkhoz – legyenek bár ilyenek vagy olyanok. A közösségi médiában most Navalnij okán feketeszívecskéző siserehadból vajon hányan ismerik Kovács Béla nevét?
Az 1947-ben a gulágra hurcolt kisgazda politikusra éppen tegnap emlékeztünk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján. Ő például a miénk. Navalnij emlékére most majd az Európai Unió emberi jogi szankciós rendszerét nevezik el. Valami mégis azt súgja, Mengyelejev jobban járt a periódusossal. Az legalább tiszta és egyértelmű, mint a hélium.
Borítókép: Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus a monitoron a Moszkvától mintegy száz kilométerre lévő, pokrovi börtönben megtartott, a moszkvai Lefortovo börtönben közvetített fellebbezési tárgyalásán 2022. május 17-én (Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov)
Szőcs László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
