A kormánynak fogalma sincs arról, hogyan működik a kultúra.
Amikor ezeket a sorokat írom, Natália Milanová kulturális miniszter épp ádáz harcot vív az online kormányülésen a kulturális élet megnyitásáért. Szerény számításaim szerint másfél hónapot késett ezzel. Ráadásul a hazai művészeti élet képviselőinek petíciója után kb. egy héttel lendült támadásba.
A petíció aláírói – több ezren – három fontos lépést sürgettek: a Covidszemafor újbóli bevezetését, a művészek képviseletét a döntéshozó konzíliumban, illetve azt, hogy aki úgy érzi, feleslegesen dolgozik, az hivatalosan is bezárhasson végre. Ez utóbbi kérés talán igényel némi magyarázatot: a színházakban például nem lehetnek előadások, a próbákat viszont engedélyezik, a munka tehát nem állhat meg, még akkor sem, ha nem tudni, mikor láthatja ennek eredményét a közönség. Eközben fizetni kell a fűtésért, világításért, azaz üzemeltetni kell az épületeket, ami rengeteg pénzt emészt fel, és a tönk szélére sodorhatja az intézményeket. A Covid-szemafor pedig arra lett volna jó, hogy a fertőzöttek száma alapján dönthessenek a rendezvények megtartásáról az egyes régiókban.
Lehetetlen kiszámolni, mekkora károkat okozott az előadóművészek, moziüzemeltetők, klubok számára a november 25-től elrendelt lockdown. Elmaradtak a karácsonyi, újévi koncertek, rendezvények, premierek. És amikor sorra nyithattak a boltok, a sífelvonók, a fodrászatok és az éttermek, ahol a folyamatos maszkviselés eleve kizárt, a kultúra még mindig hibernált állapotban volt. Vélhetően azért, mert ők nem siránkoztak elég hangosan a tévében, az illetékesek pedig egyszerűen elfeledkeztek róluk. Ekkor jött az említett petíció, amellyel sikerült elérniük a kormányfő ingerküszöbét: Eduard Heger a Facebookon (hol máshol?) úgy reagált, hogy „az ő kormánya” számára igenis fontos a kultúra, minden tőle telhetőt meg fog tenni, és az első sorokból fog csápolni. Ezután (múlt pénteken!) nagy kegyesen engedélyezték az 50 fő alatti rendezvényeket, ami tipikus „nesze semmi” döntés volt, hiszen kevesek életét könnyítette meg. Esetleg néhány mozi üzemeltetője lélegezhetett fel (a plázamozik a kólaés popcorneladásból élnek, nem a jegyárakból, ezért természetesen zárva maradnak), illetve a komolyzenei kamarakoncertek szervezői, akik legmerészebb álmaikban sem számítanak ötvenfős közönségre.
Hétvégén aztán akkora átokcunamit kapott a nyakába a miniszter asszony a közösségi oldalakon és a sajtóban, hogy muszáj volt harcos amazonként fellépnie ebben az abszurd drámában. De bárhogy végződik is a mai (önöknek tegnapi) kormányülés, nagyon elkésett. És azt is sikerült bebizonyítania, fogalma sincs arról, hogyan működik ez a szféra. Hogy lehetetlen egy csettintésre, máról holnapra megszervezni az elmaradt rendezvényeket. Hogy minden egyes koncert, színházi előadás, nyilvános műsor többhetes próbafolyamatot igényel. Hogy a jegyeladást is meg kell szervezni, reklámkampánnyal, hírveréssel. Hogy technikára, felszerelésre és az azt üzemeltető szakemberekre is szükség van.
És ami a legfontosabb: pár héten belül nálunk is megbéníthatja az életet a deltánál sokkal fertőzőbb omikron variáns, azaz ismét be kell zárni mindent. Vagyis későn ébredt, aki csak most szeretné megmenteni a kultúrát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
