Ezúttal is – mint a háborúkban általában – két „narratíva” áll szemben egymással. Az egyik, amelyet a nyugati fősodratú média, valamint a dróton rángatott, megvásárolt nyugati politikai elit harsog. Davosban a „magyar” George Soros gyönyörűen össze is foglalta ennek a minden ízében hazug – valamint mérhetetlenül ostoba – „narratívának” a lényegét. Amely szerint létezik ugye a „demokratikus államok közössége”, a „nyílt társadalmak”, a „szabad világ”, mellyel szemben ott sötétlenek a „diktatórikus, önkényuralmi rendszerek”, közülük is kiemelkedik Oroszország és Kína. Az orosz „diktátor” 2022-ben pedig valamiért elérkezettnek látta az időt arra, hogy „világuralmi álmainak” megvalósításába kezdjen, vagy legalábbis visszaállítsa a „szovjet birodalmat”. A „nyílt társadalmak demokratikus népeinek” kötelessége minden áldozatot felvállalni az őrült diktátor megállítása érdekében, és támogatniuk kell – minden eszközzel, akár a nélkülözést is felvállalva – a hős ukrán népet, amely emberfeletti bátorságról és kitartásról téve tanúságot vérét áldozza a világot uralma alá hajtani akaró sötét diktátor ellen. Amennyiben pedig a „szabadság erői” ebben a küzdelemben veszítenek – szól a hivatalossá nyilvánított szöveg -, az a diktatúrák diadalát, és egyúttal az emberi civilizáció végét jelenti. (Akkor pedig, gondolhatja tovább az ember – habár, aki ezt a mérhetetlen sületlenséget elhiszi, aligha gondol tovább magától bármit is -, még egy atomháború kockázatát is érdemes felvállalni a „sötétség erőinek” megsemmisítése érdekében. (Tartok tőle, a globális nyugati elit fel is készült erre az eshetőségre, és megnyerhetőnek tart egy atomháborút.)
Ha az embernek „deja vu” érzése van a nyugati elit és a járszalagjára fűzött médiájának a „narratívájával” kapcsolatban, azon aligha lehet csodálkozni. Nagyon is ismerős… Hasonlóképpen – ha nem is ekkora hangerővel – zengett a háborús propaganda az első világháborúban: a „csecsemőket az anyjuk hasából kivágó” és a „megölt kisgyermekek fejét a szuronyaikra tűző” vérszomjas „hunokról”, „világuralomra törő”, a „junkerek vezette”, a „demokrácia és szabadság eszményeit lábbal tipró Németországról” szónokoltak az antant politikusai és propagandistái. A második világháborúban még magasabb fokozatba kapcsolt a hazugsággépezet: Adolf Hitlert és a nemzetiszocialista Németországot egészen elképesztően ördögi színekben festették le, iszonyatos bűncselekményekkel vádolták meg a tengelyhatalmak vezetőit és népeit. (Érdemes lenne egyszer egy alapos tanulmányt szentelni a két világégéshez kapcsolódó propagandaháborúnak. Sajnos azonban az érvényben lévő szájzártörvények miatt szinte lehetetlen a kérdéskörről átfogó képet nyújtani.) A hidegháború idején ismételten felharsant a kórus, amely azt harsogta, hogy a „szabad világ népeit” óriási veszély fenyegeti az „egész világot uralni akaró kommunista barbárság és önkényuralom” részéről. Megjegyzem itt, hogy az 1945-1989 közötti korszak nyugati propagandában azért nagyon sok igazság volt: jóval több, mint a két világháború győzteseinek „narratíváiban”.
Természetesen úgy a két világháború, mint a hidegháború veszteseinek is megvolt a saját – többé-kevésbé nem kevésbé hamis – valóságértelmezése. (A nemzetiszocialisták számos állítása viszont kiállta az idők próbáját.) A történelemkönyvek lapjain azonban a mai napig a győztesek szemszögéből megírt múlt köszön vissza – mi több, a sorsdöntő jelentőségű második világháború esetében az akkori idők szövetséges propagandájának számos kinyilatkoztatása immár a megkérdőjelezhetetlen „tény” kategóriájába emelkedett. De a hidegháború történetét is ajánlatos lenne némiképpen újragondolni: az 1990 óta eltelt több mint három évtized tanulságai is arra utalnak, hogy az USA vezérelte „szabad világ” sem volt pusztán „ártatlan bárány”, aki pusztán csak védekezett a vérszomjas, mindent felzabálni akaró „kommunista farkassal” szemben.
Az Ukrajna területén zajló amerikai-orosz csatározást a világnak „értelmezni” és „magyarázni” kívánó nyugati „narratíva” színvonalában kétségbeejtően alulmúlja akár a hidegháborút, akár pedig korábbi két világégést kísérő szövetséges hazugságözönt. Végtére is, mivel a korábbi teljességgel hamis „magyarázatokat” is benyelte a gondolkodni rest köznép jelentős része, joggal gondolhatták az „államok feletti hatalom” legbelső köreiben: nem kell túlságosan „szofisztikált” magyarázatokkal előállni, sőt a legvadabb blődségekkel is nyugodtan lehet etetni a teljességgel félrevezetett és elbutított közvéleményt. Kommunikációs szakemberek egyébként is azt állítják: az „utca emberének” egyszerű nyelvezettel, röviden kell a világot bemutatni, világosan rámutatva arra, kik a gonoszak és a kik a jók valamely konfliktusban. Csakhogy a Nyugaton az „ukrán-orosz háborúval” kapcsolatban kizárólagossá emelt „narratíva” egyes tételei oly mértékben ellentétesek a tényekkel és a bárki számára könnyedén hozzáférhető információkkal, hogy talán remélni lehet: a „virtuális lufi” rövidesen kipukkad. Ugyanis:
A másik „narratíva” – amely a valóságnak teljesen megfelelően írja le az eseményeket – háttérbe szorított, kirekesztésre ítélt elemzők, gondolkodók írásai, szóbeli megnyilvánulásai nyomán van jelen a nyugati világban. Ennek az „elbeszélési módnak” némiképpen szelídebb változatát hallhatjuk orosz és kínai politikusok szájából, az orosz, kínai és sok más, a harmadik világhoz tartozó állam hivatalos médiájából. Magyarán: az USA uralta világ, az „egypólusú világrend” nem tartható fenn tovább, mivel – a dollár megállíthatatlan gyengülése miatt is – megrendült az amerikai birodalom ereje, más államok (Kína, Oroszország, India) pedig oly mértékben megerősödtek, hogy nem hajlandók tovább az USA igényei, érdekei és parancsai alapján viselkedni. Azonban az amerikaiak mindenféle eszközzel – akár háborúk, káosz, válságok előidézése – árán is fenn akarják tartani kizárólagos világuralmukat. Ebben a tényben keresendő a mostani háború és a nyomában gerjesztett felfordulás és gazdasági összeomlás legvégső oka. A politikai vezetőknél sarkosabban fogalmaznak azok a gondolkodók, akik kimondják azt is, hogy az Egyesült Államokat és a NATO-t is eszközként felhasználó „deep state”, a „pénzhatalmi világelit” kívánja uralmát foggal-körömmel meghosszabbítani a földgolyó népei fölött. (A legmerészebb elemzők a „deep state” legbelsőbb köreinek kilétére is rámutatnak, és etnikai alapon is megkísérlik meghatározni őket. A nyugati háttérhatalom megnevezésétől azonban az Ukrajnát „nácítlanító” Putyin, de a kínai vezetők is úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől.)
De vessünk egy pillantást arra is, miképpen foglal állást a magyarországi kormány a „narratívák globális háborújában”? Nos, annak ellenére, hogy a globális pénzhatalom” birodalmának egy tartománya vagyunk, a Fidesz-kormány – és médiája – igyekszik lavírozni a kétféle elbeszélési mód meghatározta világban. Ha nagyon muszáj, felmondják ugyan az „elítéljük az orosz agressziót” kezdetű kötelező mantrát, mindamellett tartózkodnak Oroszország erőteljesebb bírálatától, és megszólalásaikban az „ukrán menekültek megsegítésére”, a „béke megteremtésének szükségességére” helyezik a hangsúlyt, hangoztatva mindemellett, hogy „ez nem a mi háborúnk”. Holott a hivatalossá emelt nyugati narratíva megkövetelné az „életünket és vérünket” típusú felajánlkozást az „orosz agresszió” elleni küzdelemben, a „szabadság védelmében”. Hasonló teljességgel hamis, üres lózungokat csakis a magyarellenes moslékkoalíció részéről hallunk – a kormány részéről szerencsére nem. (Bár Novák Katalin szégyenteljes beszéde az elnöki beiktatási ünnepségen jelentős részben igazodott a globális elit elvárásaihoz.) Ha pedig mindehhez hozzávesszük az Oroszország elleni szankciók ügyében tanúsított magyar ellenkezést, akkor bízvást (és büszkén) kijelenthetjük: hazánk a leginkább „vonakodó szövetséges”.
Végezetül pedig egy reménykeltő fejlemény: a 98 esztendős Henry Kissingernek a davosi világgazdasági fórumon elhangzott beszéde. A tekintélyes veterán politikus szavai arra utalnak, hogy ama bizonyos misztikus háttérhatalom legbelső köreiben sincs teljes egység a követendő stratégiát illetően. Kissinger Ukrajna semlegességéről, a napóleoni háborúkat lezáró, és közel 100 évre Európában békét teremtő Szent Szövetség rendszeréhez hasonlóan a nagyhatalmak közötti egyensúly megteremtéséről beszélt. Amennyiben a paranoia jeleit mutató globális nyugati pénzügyi elit legbelső köreiben is a Kissinger-féle, jelentős részben ugyan hamis, de semmiképpen sem primitív narratíva válna uralkodóvá, esély nyílna egy huzamosabb ideig fennálló békerendszer megteremtésére.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
