Napló. Ne akarjunk mindentudók lenni Horváth Bianka2023. 07. 19., sze – 09:39
Voltak idők, amikor a sárga kabátos ember megörült egy-egy jó ötletnek, aztán gyakorta sajnálkozott, ha azt a bizonyos ötletet valaki nála hamarabb csinálta meg. Egy ideje viszont már gyanakodva fogadja saját ötleteit, majd megkönnyebbülten dől hátra a hintaszékben, ha kiderül: ugyanez mostanában eszébe jutott másnak is.
Ezt sem kell már nekem, jaj, de jó – bámul ilyenkor a tűzbe este, vagy az olvadó horizontba nappal. Hanem a minap elé került egy étlap, valamely balatoni terasz kínálata. Az előételek közt cékla carpaccio, ropogós mogyoróhagyma, kacsamáj ganache, tonkabab, szilvamagolaj. A főételek közt kemencében sült pisztráng, vajtök velouté, pankó rák, fekete fokhagyma, homár tejföl és „paprikás krumpli” így, idézőjelben.
Nyilván a ganache meg a tonkabab mibenlétét senkinek nem kell elmagyarázni, és arra is sokan emlékezhetnek, amikor gyerekkorukban kiszóltak nekik a konyhából: ugorjál ki fijam egy kis vajtök velouté… A fekete fokhagymával meg úgy vagyunk, mint a gólyával, hogy van belőle fekete meg fehér, csak a feketét ritkábban látjuk. Hanem az idézőjelbe tett paprikás krumpli, az ugyan mi lehet? Minek a paprikás krumpliba idézőjel?
Először tegyünk egy kört a környéken, nézzük meg például a pankó rákot, ami nem más, mint durvára őrölt kenyérmorzsában megforgatott rántott garnéla. A pankó morzsa divatja az utóbbi időben rátelepedett a rántott ételek kínálatára, de a sárga kabátos ember szerint ez nem tragédia, legalábbis nem akkora, mint a rántott ételek maguk. Rák pankó morzsában, paprikás krumpli idézőjelben. A sárga kabátos ember szereti, ha a dolgok maguktól derülnek ki, ezért elhatározta, megadja a rejtélynek a megfelelő időt.
Kürtre ment (vigyázat, több is van), ahol már évtizedekkel ezelőtt megfigyelte, hogy megfelelő hozzáállással a legbonyolultabb dolgok is képesek nagyon rövid időn belül leegyszerűsödni. Ez pedig jó, hiszen az egyszerű dolgok a barátaink. Ó, sancta simplicitas! – sóhajtotta Husz János 1415-ben, miközben elégett. Egy arra ballagó néni még rá is dobott néhány ágacskát a lángoló máglyára, ekkor mondta az eretnekség vádjával elítélt Husz az idézett mondatot a legenda szerint. A sárga kabátos ember viszont ez esetben nem a parázson sültekre, hanem a töltött szőlőlevélre volt kíváncsi. Hogy írnád szlovákul? – szegezték neki a kérdést. „Fermentált kékfrankos szőlőlevél Magyarországon termesztett rizzsel, magvakkal, zöldfűszerekkel és aszalvánnyal töltve.” Nem írnám sehogy. Inkább együk meg.
A szőlő elég régóta jelen van az emberi kultúrában ahhoz, hogy egy-egy nemzet kultúrájáról elárulhasson ezt-azt. A Földközi-tenger medencéjének népei szinte kivétel nélkül fogyasztják a szőlő levelét. Mi itt a Barbaricumban ezt még csak most kóstolgatjuk. Ami a sárga kabátos ember nyomozását illeti, a töltött szőlőlevéllel ott és akkor nemhogy nem volt problémája, de el sem tudott képzelni jobbat. Viszont ahogy telt az idő, valami kiadósabb falat igénye merült fel benne, hát megközelítette a méteres átmérőjű serpenyőben készülő spanyol rizses étket, a paellát. Erre viszont várni kellett, meg egyébként is garnélarákokkal pakolták tele, hát tovább lépett egy stációval. Ott határozott hangú hentesek fogadták, figyelmébe ajánlva bizonyos töltött lángost, amely kétrét hajtva sem volt épp kicsi. No ez jó lesz, hagyta jóvá a tranzakciót a sárga kabátos, megkérve egyúttal az alkotókat, árulnák el, mivel van a lángostészta töltve. Tépett mangalicahússal és tormamártással, közölte határozott hangon a határozott hentes, közben olyan képet vágott, mint aki két dologban biztos: hogy a víz lefelé folyik, és hogy erre a töltött lángosra senki nem mond nemet. Nem mondott nemet a sárga kabátos sem, hiszen a töltött lángosok iránti fékezhetetlen rajongása ezt nem tette lehetővé. Tulajdonképpen semmit nem mondott, inkább bólintott.
Vannak helyzetek, amikor csupán csak olyasmit szabad mondani, ami nem válthat ki ellenvetést, jegyzi meg Lénard Sándor a nápolyi pizzáról szóló írásában, a római konyháról szóló könyvében. Azonnal említ is egy példát.
„Boldog az, aki a pizza feltalálása után, de a robogók feltalálása előtt élhetett Rómában.”
A pizzát készítő szakács munkáját a közönség előtt játszó zongoristáéhoz hasonlítja: tevékenysége művészi, de szinte nincs is titka, hiszen bárki közelről végignézheti és utána csinálhatja. Figyelmeztet arra is, hogy nincs váró pizza, csak váró vendég. A pizza mindenkinek frissen készül. Akinek nincs ideje kivárni, egyen mást.
Órákba telt, mire a töltött lángos után magához tért, ismét a szőlőlevelek szerzőjéhez lépett, aki közölte, hogy sok maradt, egyétek. Egymást követték az apró zöld roládok, a sárga kabátos pedig dobálta őket befelé, közben a Kő hull apadó kútba című regény tragikus hősére, Szendy Ilkára gondolt, aki szorgalmasan hordta a követ a háza udvarán levő kútba, melyben a számára fontos férfi teste feküdt. Magabiztosan nyugtázta, hogy a lángos immár megfelelő nehezéket kapott, és akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy az idézőjelbe fojtott paprikás krumpli rejtélyének megoldásától már csak pillanatok választják el. Aztán arra, hogy inkább nem is kíváncsi rá mégsem, eltemeti magában a rejtélyt, a lángossal együtt. Ne akarjunk mindentudók lenni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
