Nyolcvan esztendővel ezelőtt javában tartott az angliai légicsata, amikor Bécsben ismét győzedelmeskedett a magyar igazság. A német–olasz döntőbíróság a Belvedere palotában hirdette ki döntését, amelynek értelmében a Partium egy része és Észak-Erdély mellett a Székelyföld színmagyar tömbje tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá.
Az 1938. november 2. óta tartó békés országgyarapítási időszak újabb diadala a magyar politikai és katonai vezetés határozott fellépésének volt köszönhető, amelyet a Magyar Királyi Honvédség teljes mozgósításával ért el a németek akarata ellenére.
1940 késő tavaszától a Wehrmacht nyugat-európai sikerei Közép-Európa államai politikai és katonai lépéseinek sorát eredményezte.
A németek felé közeledtek, így Magyarország számára Erdély visszaszerzésének lehetősége elúszni látszott, holott a teljes magyar közvélemény azt várta. Miközben a német katonák csizmái francia földön csattogtak, Sztálin Vörös Hadserege – az előző esztendőben aláírt Molotov–Ribbentrop paktum értelmében – bekebelezte a Baltikumot, és június 26-án a Szovjetunió ultimátumban követelte Romániától, hogy adja „vissza” Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A románok fülüket-farkukat behúzva teljesítették a szovjet követeléseket, de közben elrendelték hadseregük teljes mozgósítását.
Ez a Magyar Királyság reakcióját is magával vonta, a magyar kormány eldöntötte, Erdélyt akár békés, akár fegyveres úton, de visszaszerzi, így megtörtént a Magyar Királyi Honvédség általános mozgósítása. Július első felében három hadseregbe szervezve mintegy 550 ezer honvéd zárkózott fel a román határra Kárpátalján és a Tiszántúlon. Mindez egyáltalán nem nyerte el a Führer tetszését, aki nem akarta, hogy a magyarok fegyveres konfliktust robbantsanak ki a hátában.
A tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben került sor a román–magyar tárgyalásokra, amelyek nem vezettek eredményre. A honvédség parancsot kapott, hogy készüljön fel az augusztus 28-án indítandó támadásra. Ám Erdélyben számottevő román haderő állomásozott (400–450 ezer katona), amely tüzérség, páncélosok és légierő tekintetében fölényben volt.
A magyar–román háború mégsem tört ki ekkor, mert a románok kérték a német–olasz döntőbíráskodást.
A magyar delegációt vezető terebesi Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter emlékirataiban így vallott a második bécsi döntésről:
„Augusztus 30-án a Belvedere kastélyban gyülekeztünk. A terembe, ahol Erdély sorsa felett ítélkeztek, magyar részről csak Teleki és [gróf körösszeghi és adorjáni] Csáky [István külügyminiszter] nyert bebocsátást, román részről [Mihail] Manoilescu külügyminiszter és Valeriu Pop [meghatalmazott miniszter és delegációvezető] volt jelen.
Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor [Dr.] Újpétery Elemér, Csáky személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el (…)
A német külügyminiszter által adott ebéd és az osztrák főváros által rendezett fogadás lezajlása után visszaindultunk Budapestre. (…) A határtól kezdve minden állomáson ezrekre menő tömeg lelkes fogadtatásban részesítette a sikeres munkát végzett miniszterek különvonatát. (…) Éjjel fél 12-kor a Himnusz hangjai mellett gördült be különvonatunk a fellobogózott, ünneplő közönség által zsúfolásig megtöltött, a reflektorok vakító fényében úszó Keleti pályaudvarra.”
A Harmadik Birodalom és Olaszország meg akarta őrizni Románia stabilitását, ezért a második bécsi döntés a németek és a románok stratégiai és gazdasági érdekeit szolgálta, semmint a magyar elvárásokét.
Erdélyt kettévágták, így román–magyar versengés indult meg Erdély háború utáni hovatartozásának kérdésében, s ezt a németek maximálisan kihasználták. Déli, iparosodott része román impérium alatt maradt, míg a Partium egy része, Észak-Erdély és a Székelyföld került vissza Magyarországhoz.
Az országrész visszacsatolásának művelete szeptember 5-én vette kezdetét, amikor a honvédek átlépték a korábbi magyar–román határt.
Babucs Zoltán, hadtörténész
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
