Huszonöt év papi szolgálat nem csupán feladatokat és elvégzett munkákat jelent, hanem találkozásokat, családi és közösségi emlékeket, küzdelmeket és kegyelmi tapasztalatokat is. Veres Attila felsőbányai plébános ezüstmiséje alkalmából ezekre tekintett vissza. Az interjú a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye honlapján jelent meg.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára és családi hátterére?
– Gyermekkoromban sajátosan ötvöződött a szatmárnémeti városi életforma, amelyet szüleim képviseltek a nagyszülők falusi, gazdálkodói életmódjával. Édesapám gyári munkásként, édesanyám háztartásbeliként gondoskodott rólam és két testvéremről. Az általános iskolai éveket anyanyelvű képzésben, jó tanári és osztálytársi közösségben töltöttem, de talán a vakációk hagyták bennem a legmélyebb nyomot: a nagyszülőknél, Erdődhegyen és Csanáloson töltött nyarakat a vallás és a kultúra jellemformáló öröksége itatta át: a szülőföldön való munkálkodás, a hagyományok tisztelete, a szabad gyermeki játékosság, a családi-baráti kapcsolatok értéke.
Családi hátterem sajátossága, hogy
Édesapám később újra családot alapított, és gondoskodó, áldozatos lelkű édesanyát adott mellém felnevelésemhez.
– Mikor érezte először Isten hívását a papságra? Volt-e olyan személy vagy lelki élmény, amely ebben megerősítette?
– A fiúk általában később érnek. Én 7–8. osztályos koromban éreztem először vonzalmat az egyházi élet iránti elköteleződésre. Ettől fogva mindennap ott voltam a szatmári Szent Család, vagy az épülő Szentlélek-templomban. Megragadott az egyházi közösség minden generációt felölelő összetartozása, dinamizmusa inspirált.
Az általános iskola elvégzése után, 1991-ben felvételt nyertem az éppen akkor induló egyházi iskolába. Az első generációs Hám János líceumos diákok sorában, ahol harminc fiú kezdte el a gimnáziumot, áthatott minket az újraszerveződő egyházi élet lendülete. Plébánosok, káplánok, spirituálisok hosszú sora vonul végig lelki szemeim előtt, akiknek lelkipásztori egyénisége iránymutató volt számomra. Annyira jó közösség voltunk és olyan jól foglalkoztak velünk, hogy 1995-ben ebből az egyetlen osztályból tízen felvételiztünk a teológiára, abban az évben 10 kispapja volt a szatmári egyházmegyének első éven!
– Hogyan fogadták szülei és családtagjai papi hivatásának gondolatát? Bátorították-e ezen az úton?
– Mint szülők, természetesen nekik is volt elképzelésük a jövőmet illetően, és bizonyos szakmák, hivatások felé irányítottak volna. De ahogy idővel egyre inkább kiviláglott az egyházi élet iránti elköteleződésem, mindenben elfogadták és támogatták a papi pályára való lépésemet. Külön megérintett a nagyszülők öröme, akiknek imádságos háttere erőt adott az útra induláshoz. Hivatásom formálódásában az egész család, a rokonság és a templomi közösség minden szinten mellém állt. (…)
– Milyen érzésekkel gondol vissza pappá szentelésének napjára? Mi az a papi jelmondat, amely végigkísérte szolgálatát?
– Papi jelmondatom: „Isten országa közöttetek van”. Ez alapvetően lelkipásztori beállítottságomat fejezi ki. Ahogy Jézus is az emberekhez ment, és az örömhírt az ő valóságuk szövevényeiben tárta fel, ezt éreztem magam számára is irányadónak: a vallás nem életidegen, hanem nagyon is életízű. Teológiai meggyőződésem alapján Istennek egyetlen valóságát tartom szem előtt, mert nincs két külön valóság. A Biblia lapjain Isten immanensként, velünk lakozóként mutatkozik be.
Szentelésem napja nagyon szép volt számomra: a szatmárnémeti székesegyházban részesülhettem ebben a szentségben, primíciámat pedig a Szent Család templomban ünnepeltem. A család, a barátok és a közösség összefonódása mély lelki emelkedettséget oltott szívembe. (…)
– Mit adott Önnek személyesen a papság szentsége és az eltelt huszonöt év? Hogyan tapasztalta meg ebben az időben Isten gondviselését?
– Az eltelt huszonöt év életformám alakítójává vált. Érlelődést hozott számomra. A mindennapok hullámzásaiban érzem igazán Isten háttérmunkáját.
– Milyen gondolatokkal tekint vissza ezüstmiséje alkalmából az elmúlt huszonöt évre?
– Felölelni ezt az eltelt időtávot – értelmileg és érzelmileg egyaránt –
Visszatekintve az eltelt időre kimondhatom, amit Mária mondott a misztérium érintésétől meghatottan: „Nagyot művelt velem a Hatalmas.”
– Mit jelent Ön számára ma a papi hivatás?
– Szent II. János Pál pápa szavai szerint a hivatás titok és ajándék. Élem a papság előttem feltárulkozó misztikus voltát a maga folyamataiban. Ma is tenni, amit tehetek – Istenért és az emberekből álló egyházáért.
– Mit üzenne a papi hivatáson gondolkodó fiataloknak?
– Nyugaton egyre inkább jellemző, hogy nemcsak fiatalok gondolkodnak a papi hivatáson: többen felnőttként éreznek erre hívást, ha szabad állapotúak, még nem házasodtak, vagy megözvegyültek. Szép élet a papi élet, még ha nehéz is. Fiatalon az idealizmus visz előre; felnőttként is lehet realizmussal közeledni a papi hivatás felé.
– Mit kér most Istentől a további évekre?
– Nagyon is rászorulok arra, hogy kérjem Istent: egyszerűen, összetett kézzel, leborulva, sóhajtozásokkal. Hálával egybekötve kérem, hogy amit eddig jót bennem és általam cselekedett, azt folytassa, gyarapítsa, növelje.
– Mikor és hol ünnepli ezüstmiséjét?
– Ezüstmisémet több helyszínen is ünneplem: augusztus 2-án Felsőbányán a hívek közösségével, augusztus 9-én Erdődhegyen, a Donát-búcsú alkalmával a családom körében, valamint augusztus 20-án Nagybányán a paptestvérekkel együtt adok hálát papi szolgálatom 25 évéért.
A beszélgetés teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
