Május 25-én mutatták be XIV. Leó pápa május 15-én aláírt, Magnifica humanitas kezdetű enciklikáját, amely az egyházfő első körlevele. A dokumentum, amelyet jelentős várakozás előzött meg, korunk új jelenségeinek, főként a digitális forradalom kihívásainak és a mesterséges intelligencia terjedésének fényében mutatja be az Egyház társadalmi tanításának üzenetét.
Az enciklikát több részben, Görföl Tibor teológus, egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője segítségével mutatjuk be.
Pünkösdhétfőn, XIV. Leó pápa első enciklikájának bemutatásán alighanem sokan meglepődtek azon, hogy a dokumentum ismertetésében az önmagát ateistának valló Christopher Olah is részt vehetett, akit valószínűleg csak kevesen ismernek. A harminchároméves kutató a mesterséges intelligenciával foglalkozó kaliforniai Anthropic társalapítója, és főként a Claude nevű nagy nyelvi modell fejlesztésén dolgozik. Ilyen jellegű kapcsolatokat már bő tíz éve fenntart a Vatikán a mesterséges intelligencia észak-amerikai fejlesztőivel, a Kultúra Pápai Tanácsa például már 2016-ban tanácskozásra hívta a Google, a LinkedIn és az OpenAI vezetőit, majd Ferenc pápa azzal bízta meg Paul Tighe ír püspököt, hogy amerikai katolikus egyetemek vezető filozófusaival erkölcsteológusaival együttműködve kapcsolatot ápoljon a Szilícium-völgy cégeivel. Katolikus tudósok többek között az Anthropic műhelyét is közvetlenül tanulmányozták. Ezzel párhuzamosan a Kultúra és Nevelés Dikasztériumának felkérésére 2020-ban filozófusokból, teológusokból és komputertudósokból álló kutatócsoport létesült a mesterséges intelligencia tanulmányozására, s 2024-ben ki is adta első kötetét az AI etikai és antropológiai szempontjairól.
Mindezek a kapcsolatok, tájékozódási törekvések és kutatások ott rejlenek XIV. Leó első enciklikájának hátterében. Az elmúlt három-négy napban természetesen már számtalan reakció érkezett a dokumentumra, és aligha meglepő, hogy főként a mesterséges intelligencia hatásaival foglalkozó 3. és 4. fejezettel foglalkoztak.
Alapvető kérdése pedig a következő: vajon emberibbé teszi-e az emberi életet, vajon hozzájárul-e a hiteles emberi szabadság növeléséhez, vagy inkább az elnyomás eszköze lesz, amely csorbítja az ember szabadságát és sérti a méltóságát?
A Magnifica humanitas harmadik fejezete kissé idegenül csengő, de valójában egyszerű kifejezést vesz alapul ehhez az elemzéshez. Elődeihez kapcsolódva XIV. Leó „technokrata paradigmáról” beszél, és olyan jellegű szemléletmódot ért rajta, amely mindennél fontosabbnak tartja a hatékonyságot, az ellenőrzést és a profitot, azzal fenyeget, hogy olyan mércévé válik, amely az egész emberi élet megítélését megszabja (92). Magyarán a „technokrata paradigma” szerint értéktelennek minősülhet minden, ami nem szolgálja a hatékonyságot és a profitot, és így könnyen „másodosztályúnak” (172) számíthatnak mindazok az emberek, akik nem tudnak eleget tenni ezeknek a kívánalmaknak. A Szentatya aggasztónak tartja, hogy a technológiai fejlődés ütemével nem mindig tud lépést tartani a technológiák szabályozása, s ebből a fáziskésésből sokféle visszásság fakadhat, ha a digitális forradalom néhány vállalat irányítása alatt marad.
XIV. Leó a munka, a családok és az oktatás területén tekinti át a mesterséges intelligencia következményeit (ezzel foglalkozik a dokumentum negyedik fejezete), de az új fejlemények megértéséhez mindenekelőtt a valóság és az igazság tiszteletét tartja nélkülözhetetlennek.
Az elmúlt napokban kommentátorok egész sora tért ki arra, hogy XIV. Leó mintha túlságosan ártalmatlannak állítaná be a mesterséges intelligencia hatásait, és főként észak-amerikai elemzők hangsúlyozták, hogy tanácsos lett volna jobban figyelmeztetnie a veszélyeire. Csakhogy a dokumentum 99–101. pontjaiban közel tucatszor kerül szóba az „utánzás”, a „szimuláció”, az „illúzió” és az „imitáció”: a pápa határozottan felhívja a figyelmet arra, hogy a digitális rendszerek csupán az emberi értelem bizonyos funkcióinak utánzására alkalmasak, s félrevezető, ha azt a látszatot keltik, hogy valódi emberi kapcsolatot kínálnak a felhasználóknak.
A szimulációk és az illúziók veszélye azért jelentkezik rendkívül élesen korunkban, mert „immár a mesterséges intelligencia alkotja azt a környezetet, amelybe belemerülünk” (110). Ezzel a megállapítással XIV. Leó ahhoz a több mint félévszázados társadalomtudományi és filozófiai gondolkodáshoz kapcsolódik, amely szerint az újabb kultúrában a technológia lép a természeti környezet helyébe:
Éppen ezért a Magnifica humanitast az a kérdést foglalkoztatja, hogy miként változhat meg az emberi élet ebben az újfajta környezetben. XIV. Leó szerint a határtalanság illúziója az első, amivel szembe kell néznünk. Az emberi határok digitális és technológiai lebontása (az életidő végtelenítése, a szenvedés teljes megszüntetése, az emberi korlátok felszámolása) azzal fenyeget, hogy az emberből kivész a szeretet és a vágy, eltűnik az együttérzés, kioltódik a nagylelkűség és a mások szükségtelei iránt tanúsított érdeklődés, s így a vallási tapasztalat és az Isten iránti odaadás is lehetetlenné válik.
Ezen a ponton pedig kendőzetlenül megmutatkozik XIV. Leó visszafogott és szelíd, mégis határozott szenvedélye: hosszan sorolja azokat a szenvedélyes művészeket, aktivistákat és tudósokat, akik hatalmas erővel kiálltak minden ember méltósága mellett, s nem voltak hajlandók arra, hogy természetesnek tartsák a rosszat. Nagy elismeréssel szól az egyházfő Pablo Picassóról és Viktor Franklről ugyanúgy, mint Martin Luther King tiszteletesről, Dorothy Dayről, Benazír Buttho egykori pakisztáni miniszterelnökről vagy Marie Curieről. Még a Schindler listája című filmet is annak példájaként említi, hogy a múlt nem merülhet feledésbe, és az 5. fejezetben még Gandalf szavait is idézi A Gyűrűk Urából.
Miközben a munkahelyek védelméről, a családok megtartó erejéről és az emberi határok tiszteletéről beszél, XIV. Leó három helyen egészen személyes módon nyilatkozik meg, és megrendítő erkölcsi erőről tesz tanúságot.
Az első ilyen szakasz nem okoz különösebb meglepetést azoknak, akik emlékeznek megválasztása alkalmával mondott beszédére: a szöveg 110. pontjában úgy fogalmaz, hogy a mesterséges intelligenciát „le kell fegyverezni”, és ez a kifejezés „közel áll a szívéhez” – lefegyverzésen pedig azt érti, hogy a technológia nem hajthatja uralma alá az emberiséget.
Fotó: AFP
A másik két szöveghely már meglepőbb.
A filozófus Hannah Arendtre hivatkozva vallja, hogy az önkényuralmi rezsimeknek azok az eszményi alattvalóik, akik már nem látnak különbséget tény és fikció, igaz és hamis között (134). Egészen személyesre változik a hangvétele, amikor arról kezd értekezni, hogy sajnálatos módon még az Egyházban sem volt meg mindig a tények őszinte tisztelete, különösen a visszaélések különböző formáinak megvilágítása terén, s ezért köszönetet mond azoknak az újságíróknak, akik „az igazság iránti szenvedélytől hajtva” elmondják, mi nem megy rendjén az Egyházban (138).
A személyes hang harmadik előfordulása talán még ennél is nagyobb erkölcsi szilárdságot állít az olvasó elé. A negyedik fejezet utolsó pontjaiban az egyházfő fájdalommal ecseteli, hogy „bár a technológia szabadságot ígér, a globális szolgaság új formáit hozza létre” (173), mivel „láthatatlan” emberek milliói dolgoznak méltatlan körülmények között az adatok feldolgozásának területén vagy az eszközök előállításához szükséges ritkaföldfémek kitermelésében. A rabszolgaság e modern formái eszébe juttatják a rabszolgaság hosszú történetét, és fájdalommal említi, hogy a múltban „az Egyház cinkosként és vakon viselkedett az igazságtalan rabszolgasággal kapcsolatban” (177), mivel csak XIII. Leó ítélte el kifejezetten a rabszolgaságot.
és arra figyelmeztet, hogy „hallgatólagos jóváhagyásával” (175) és némaságával az Egyház nem válhat cinkossá sem a szabadság csorbításában, sem a valóság technológiai eszközökkel végzett meghamisításával.
(Folytatjuk.)
Fotó: Vatican Media; AFP (jelzett kép)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
