Az évek során már sokszor rám aggatták ezt a jelzőt, nekem mégis idegen, emészthetetlen. Mint a vasárnapi leves után felszolgált rágós hús. Sosem értettem igazán a tartalmát, de azt mindig is tudtam, hogy valami rossz, más számára felfoghatatlan, amit takar. Erre abból is lehet következtetni, ahogy kiejtik. Nyeglén, maró gúnnyal, gyakran fogak közt szűrve, kierőszakolva a szót.
Mellveregető „Nagy Magyar”. Mert ugye ezt még fokozni is ildomos a nagyobb nyomaték kedvéért. Aki hazájára, nemzetére, nyelvére büszke ember, esetleg nem rest a nemzetét befolyásoló történelmi eseményekről megemlékezni, az nagy magyar. Szerintük már nem kéne itt Trianon után majd száz évvel magyarkodni.
Ennek a szónak a jelentését mindig nehezemre eset értelmezni. Egy magyar hogyan magyarkodhat? Ha egy más nemzet fia szeretne közénk állni és úgy tesz mintha magyar lenne, az a magyarkodás nemdebár? Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy fordítva ez már működik. Igaz, pár százezer szlovákká vált nemzettársam?
A közösségi médiában szocializálódott emberek sokszor olyan vérmes, harcias virtussal fejtik ki a véleményüket egy adott témában, mintha az életük múlna rajta. Ipolyságon időnként felmerül egy-két olyan magyarokat érintő téma, ami egyeseknél kiveri a biztosítékot. Sokan magyar mentalitással és habitussal védik a szlovák érdekeket. Mert most ez a menő, meg hát elvégre itt élünk alapon.
A magyar tudatot nem gyógyszerész mérlegen mérik. Nincs kicsi vagy nagy dózis. Esetleg köztes állapot. Az egyén vagy érzi, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben, vagy sem. Ahogy édesanya is csak egy van, az identitással is így kellene lennie. Egy fenékkel két lovat nehéz megülni, bár Bugár Béla levitézlett pártja éppen erre biztatott.
A haza és szülőföld fogalma sem egy és ugyanaz. Felvidéki magyarként biztosan nem. Számomra a Magas-Tátra ormai a természeti szépségen kívül mást nem nagyon nyújtanak. Ellenben Budapest, vagy a kies Alföld látványával. Annak láttán ott és akkor belül mindig megmozdul valami.
A huszonegyedik századba érve a dolgok visszájára fordultak. A világ felemás lett, de mindenesetre olyan tarka-barka. A józan ész határai kitolódtak, de ami még rosszabb, összekuszálódtak. Az aktuális elmebajt nyugatról kapjuk egyre nagyobb dózisokban. A liberális eszmék esztelensége tetejére fordította a világot.
Nem szeretnék a példák sokaságával élni. A sor végeláthatatlan lenne. Ma konzervatívnak maradni ördögtől eredő bűn. A család, hit, nemzet szentháromsága a szabados gondolkodásúaknál olaj a tűzre. Pedig ez az, ami biztos alapot ad a jövőre nézve.
Summa-sumárum. Leszek inkább nagy magyar. Sőt! A kedvükért turul is. Mert jobb szárnyalni, mint a földön csúszva-mászva élni.
Dian Csaba
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
