Ha van valami, ami a modern diktatórikus terveken (világkormány, Covid-diktatúra stb.) túl összehozza a látszólag egymástól gyökeresen eltérő politikai szekértáborokat, az mindenképpen a mára modern értelemben nem is létező nemzetiszocializmus. Erre épült anno a kapitalistákat és kommunistákat a „föld alatt” összekötő láthatatlan zsidó kezek politikája is, de a „soha többé nácizmust” égisze alatt osztották fel a világot 1945 után is két érdekszférára. A kapitalizmus és a kommunizmus – habár papíron ellentétben álltak egymással – egyetértettek abban, hogy bármi történik a világgal, egy dolognak soha nem szabad visszatérni, az pedig a nemzetiszocializmus. Mindemögött az az érdek húzódott meg, amelyet ma is tapasztalunk: sem az angolszász világnak, kiváltképp az USA-nak, sem Oroszországnak, tágabb értelemben a Keletnek nem érdeke egy életerős Európa, ennek 20. századi jelképe pedig az a világnézeti együttes lett, mely az első világháború után pár év alatt helyrerázta Európát. Mindemellett azért is volt veszélyes, mert ennek ellenére egyáltalán nem volt Európa-specifikus, így ha még több követőre talált volna szerte a világon, ne adj’ Isten igazságosabb értékek mentén szervezték volna újra a világot egy tengelyhatalmak általi győzelem esetén – hiú ábránd, már sosem derül ki, valóban így lett volna-e – akkor az természetesen a népek szabadságával megint csak az angolszász gyarmatvilág, a brit hiénák általi kizsigerelés végét jelentette volna. Ennek felismerése a mai áldatlan állapotok közepette, ebben a keszekuszaságban különösen nehéz, ugyanakkor esszenciális a 20. történelem és a nemzetiszocializmus univerzalitása szempontjából (természetesen ezen ideológia alatt most nem a német mozgalmat értem, hanem összességében minden, ebbe a halmazba tartozó világnézetet, melynek univerzális mivolta a Föld minden népére megfeleltethető).
Persze azóta már rengeteg idő eltelt, s noha a kétpólusú világnak, a hidegháborús időszaknak papíron vége, a „nácizmus” elleni status quo megmaradt, csak éppen „nácik” és „nácizmus” nélkül. Az ismert történelmi események miatt a világnézet nem újult meg, számos modern problémára nem adott választ, hiszen már nem adhatott. Számos tétele persze a 21. században is megállja a helyét, de nyilvánvalóan nem húzható rá egy az egyben egy másik korra, egy teljesen más politikai és társadalmi térképre, sokat változott azóta minden, természetesen magát az embert is beleszámítva. Ebbe az is beletartozik, hogy a politikai-társadalmi tér nem kedvez a világnézeteknek, s noha a dogmaszerű gondolkodás ideje valóban lejárt, ettől függetlenül vezérfonalakra minden politikai alakulatnak, egyénnek szüksége van. Mindennemű megújhodásból a nemzetiszocializmus lényegében teljesen kimaradt (nem ad egységes, modern, 21. századi világképet, öröksége nyomán bizonyos kérdésekre megfelelő válaszokat viszont igen), melynek okai szerteágazóak, de mind visszavezethetőek az 1945 utáni status quóra és a zéró toleranciára. A gond csak az, hogy a világ urai azóta sem találtak náluknál megfelelőbb bűnbakot, így állt elő az a helyzet, hogy lassan mindenki „náci”, mindenhol „nácizmust” látnak, s ha néhanapján valóban találnak is némi nemzetiszocializmust, akkor tankkal kezdenek lőni egy szál virágra.
Groteszk, de tényleg így van. A világ populációjának ostobábbik fele – jellemzően az ún. Nyugatról – a legalsó rétegekig átvette ezt a rettegést, ami egy szvasztika láttán instant pánikrohamot és epilepsziát okoz a delikvenseknél (természetesen a démonizálás Keleten is jelen van, ott azonban egyfajta militáns, más jellegű antifasizmus jegyében, gondoljunk csak az állandó orosz – szovjet – vezényszavakra és politikai kulcsmondatokra). Jól esne őket tovább – mármint a pánikolókat – ekézni – valahol meg is érdemelnék, de valójában ők is a globális nagypolitika áldozatai, mely egyesíti a papíron ellentétes érdekű politikai feleket is.
Bizony, a kezdeti félelem a nemzetiszocializmustól mára már leginkább tartalmát vesztett, üres szólamokban merül ki, de azért mind a mai napig érezhető, hogy a két nagy tömböt megtestesítő bagázs fél egy újjáéledt Európától, nevezzük azt nemzetiszocialistának vagy bármi másnak, ami esetleg potenciálisan megszülethet a 21. században. A kontinens régi mítosza elfáradt és aktualizálatlan, új pedig nincsen, mert meg sem született. A félelem azonban ott maradt a világhódítók elméjében.
Azonban aki túl sokszor farkas kiált, az könnyen válhat vacsorává, vagy legalábbis nem fogják már komolyan venni. Az előbb említett hiszterizálható rétegen túl a „náciveszély” hallatán a társadalom egyre markánsabb része egész egyszerűen közömbös, nem törődik vele, hiszen tudják, nem ők jelentik a valódi veszélyt (ez persze nem illeszthető teljesen a keleti, főleg orosz képbe, ott a „nácizásnak” inkább fanatizáló célja van). Nincs oka megijedni egy szvasztikától, viszont egy őrjöngő cigányhordától annál inkább.
Ha Novák Előd büntetéséről van szó, szívesen szavaz együtt a Fidesz a balosokkal. Ha WHO-s huncutságokról, az eddig papíron kibékíthetetlen személyek és politikai áramlatok egymás nyakába borulnak, hogy valami ködös globális egészségügyi csomag hátán újabb gazságokat műveljenek. Ha nácizni kell, a Mérce és a Mandiner közösen teszik azt, sőt, a fideszes lap még rá is tesz pár lapáttal „ukránbarát” jelzővel, „holokauszttagadással” meg valami olyan képillusztrációval, amit feltételezem a rettegés fokozása miatt vágtak be. Ha nemzetiszocialista konferenciáról van szó, a hű demokraták nyilvánosan is kebelbarátok lesznek. A Momentum tüntetni akar, az össze-vissza migránsozó Fidesz soproni polgármestere pedig „elhatárolódik”, és lelkes kisdiákként böfögi vissza Orbán szavait a „zéró toleranciáról az antiszemitizmussal” szemben. A rendőrség is felbátorodott, persze szintén nem a cigánybűnözőkkel, hanem a „szélsőséges megnyilvánulásokkal” szemben.
Ha mégis feltűnik egy harcos a régmúltból, a modern világ pólyásbabaként csinál be a pelenkájába, mert nem tud mit kezdeni egy rég letűnt korszak még élő maradékával. A kanadai jelenetek egyszerre bosszantóak és fantasztikusak, egészen elképesztő, szürreális tragikomédiát lehetne belőle forgatni, csak sajnos az ilyen filmek irányába is zéró tolerancia van, nemcsak az antiszemitizmus felé. Szánalmas volt nézni, ahogy kétségbeesetten kapálózott a „világ elitje” egy 98 éves ukrán Waffen-SS-veterán láttán. A kanadai házelnök képes volt lemondani, de a prímet az egyre idegesítőbb „lengyel barátaink” vitték, a lengyel kormány ugyanis az idős úr kiadatását kéri Kanadától. Mondjuk nem lennék most azok helyében sem, akik valami érthetetlen módon Oroszországban „Európa megmentőjét” látják, hiszen ők is azonnal az idős veterán meghurcolását és/vagy kiadatását követelték, sőt, a Kreml sokkal jobban felkapta a vizet, mint az ukrán elnök. Micsoda nagy egyetértés a két nép, orosz és lengyel között, akik állítólag annyira utálják egymást! Igazi szovjet időutazás, ahol Zaharova még azt is nehezményezi, hogy valaha Kanada adott új otthon „második világháborús bűnösöknek” (csak itt jegyezném meg az orosz romantikát ápolók felé, hogy Kanadába sok magyar is emigrált a második világégés után, Zaharova szerint nyilván ők is „háborús bűnösök”).
Egyszerre végtelenül szomorú és komikus jelenetek ezek. A glóbusz politikai, társadalmi „elitje” sokszor önmaga paródiája, akit tegnap még lelkesen tapsoltak, ma már gyűlölendő valaki, mert nem illik abba a világba, ami állítólag annyira „színes és toleráns”. Egy egészséges Kanada ilyenkor szépen visszaüzenne valami finomat a keménykedő oroszoknak és lengyeleknek, nem a legnagyobb egyetértésben elítélni a saját állampolgárát! Mindezen tragikomikum persze a hazai eseményekre is kivetíthető.
A fő tragédia azonban mégsem ez, ezek mind csak okozatok. Az igazi szürrealizmus ott keresendő, ahol egy ezer sebből vérző világ hatalmi elitje még mindig egy mára már lényegében letűnt, vagy legalábbis partvonalra száműzött világnézettől retteg, miközben ránk omlik az ezer súly alatt roskadozó tető. Ez ma a kétpólusú világ közös pecsétje, a Nyugat és az európai vadkelet vérszerződése.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
