„Az időjárás is az előző napéhoz hasonló volt: ragyogó tiszta, csípős levegő, bár mintha hidegebb lett volna. Az éjjel hó is esett. Szokásomhoz híven, a kora reggeli órában mentem ki a főellenállási vonalba a jobb oldali szakaszomhoz. Köszönetet akartam mondani mindenkinek a helytállásukért, néhány buzdító szó kíséretében.
A futóárokban voltam, amikor meghallottam az ellenséges tüzérségi lövedékek suhogását. A becsapódások alapján a mögöttünk északra elterülő „Vakbélhát”-on a tartalékot, de inkább az ott figyelőállást foglaló tüzérségi figyelőinket lőtték.
Valamivel később, úgy 8 óra körül, Uriv felett ellenséges repülők jelentek meg. Ezeket látva olyan érzésem támadt, hogy sürgősen vissza kell térnem a harcálláspontomra. Nem sokkal később, 9 óra 45 perckor rendkívül erős, szűnni nem akaró ellenséges tüzérségi és aknavető tűzcsapás zúdult a védelmi vonalunkra.
Na, elkezdődött – villant át az agyamon –, a jó Isten legyen velünk!”
[részlet Deák Gyula Ahogyan én láttam… című könyvéből]
Magyarország ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. A rideg számadatok ma már mindenki számára ismeretesek. A katasztrófa során százötvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát.
Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket, akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia…
Az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés gyökerei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.
A magyar hadvezetés, a minisztertanács 1942. január 26-i határozata értelmében eleget tett a követelésnek és 207 ezer fős személyi állományt mozgósított. A határozat előírta, hogy a behívottak az ország területéről egyenlő arányban kerüljenek besorozásra figyelembe véve azt is, hogy az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.
A 2. hadsereg alakulatainak tényleges mozgósítására 1942. február 24-től került sor. A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán 1942. július 24-én érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségébe kerülve a hadsereg személyi állományához és felszereltségéhez képest széles, 200 kilométer hosszú arcvonalon foglaltak védőállást.
A Friedrich Paulus tábornok parancsnoksága alatt álló hadseregcsoportot ezt követően két részre bontották. Az egyik része a Kaukázus felé nyomult előre és augusztus végére elérte a hegyvonulat magaslatait, azonban a szovjet hadsereg erőit nem sikerült a hegységből kiszorítania. A sereg másik része, amely a 2. német, a 2. magyar és a 8. olasz hadseregből állt, Sztálingrád ostromára vonult fel.
Ők augusztus 8-án érték el a Volgát Sztálingrád térségében, majd megkezdődött a benyomulás az elővárosokba. Súlyos utcai csatákban a németek megszerezték a város feletti uralom egy részét, a városközpontot azonban nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én aztán heves tüzérséggel és harckocsi támadásokkal megindult a Vörös Hadsereg ellentámadása, aminek következtében bezárult a gyűrű az ostromló német erők körül. A végül szovjet győzelemmel záruló csata – mint ma már jól látható – döntő fordulatot eredményezett a háború menetében.
1943. január 2-án a németek elkezdték a visszavonulást a Kaukázusból. Január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást indított a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200 ezer főt számláló 2. magyar hadsereg ellen. A szinte elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.
Az első napokban a magyar csapatok szívósan tartották magukat. Működött a vezetés és volt mivel harcolni. Január 15-én azonban a szovjet támadó egységek elvágták a hadsereg többi erőitől a III. hadtestet, melynek következtében a nap estéjére az áttörés szélessége 100 kilométerre növekedett. A vezetés cselekvésképtelen volt, a páncélelhárítás gyenge, és a tüzérség kiesett. Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok január 16-án kiadta az előzetes intézkedést a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A német B. hadseregcsoport azonban, amelynek alárendeltségébe a magyar hadsereg is tartozott, nem engedélyezte a visszavonulást, de támogatást sem adott a mieinknek.
Ma már tudjuk, hogy a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat. A megmaradt csapategységek súlyos utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak, s átkeltek a Dnyeperen. A csatavesztés után, akik túlélték a szovjetek golyóit és a fagy poklától is megmenekültek, azokra a legkegyetlenebb hadifogság várt.
A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. A megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott hős honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.
A mintegy kétszázezres magyar haderőből csaknem 150 ezer katona soha nem tért haza.
Forrás:radicalpuzzle.blogspot.com
Tovább a cikkre »
