Nem is akármilyen muzungu, azaz fehér ember, hanem az a ritka fajta, aki oktatói munkája kapcsán megtanult pár szót a helyiek nyelvén, amelyek a legkeményebb „fekete szíveket” is meglágyítják, barátokat szereznek, és másodlagossá teszik a bőrszín fokozhatatlan mértékű kontrasztját. A Szív jezsuita magazin legutóbbi lapszámában megjelent írás Barta István riportja Fekete-Afrikából.
Vasszuzze olio tíja? Di burundzsi! (Hogy van ma reggel? Köszönöm, remekül!) Az angol társalgási illemből örökölt elmaradhatatlan varázsszavak ezek, amelyeket naponta több tucatszor adódott lehetőségem gyakorolni Ugandában. Érdekes, furcsa világ Fekete-Afrika, nehéz róla tárgyilagosan nyilatkozni. Egy hetven év körüli, európai gyökerekkel rendelkező pszichológusnő, miután vegyes házasságban élte le az életét Kelet-Afrikában, így fogalmazott: „Aki beteszi ide a lábát, azt megcsípi az »afrikabogár« [tükörfordításban leginkább poloska…]. Van, aki ezután ezt a színesen rendezetlen és rendezetlenül színes világot csodálatosnak látja, és örökre vágyni fog utána. Más pedig kiszámíthatatlannak, veszélyesnek és koszosnak éli meg, és menekül…” Nehéz vitatkozni saját bőrén szerzett, „egy életen át viszkető” tapasztalatával.
Véget nem érő gondtalan gyermekévek
Afrika az emberiség bölcsője – szokták mondani. Más értelemben, de valóban olyan, mintha egy vidáman mosolygó és romlatlanul gyerekes világba csöppennénk, ahol nem az észérvek, a hatékonyság és a célok határozzák meg a mindennapokat, mindenheteket és mindenhónapokat. Itt mindenki ráér (vö. az európaiaknak órájuk van, az afrikaiaknak meg idejük). A természet olyan pazarló bőségben kínálja a harapnivalót, hogy a két és fél Magyarország méretű Uganda állítólag az egész kontinenst képes lenne etetni. Ráadásul az ezer méter magas felföldön egész évben huszonöt fok körüli a hőmérséklet, és éjjel sincs hidegebb tizennyolc foknál, azaz megfagyni sem lehet. Ezért aztán semmi sem indokolja a rohanást, kivéve – gondolhatnánk – a fejlett világból ömlő reklámok, amelyek elhitetik a helyiekkel (is), hogy csak akkor lesznek boldogok (fiatalok, gazdagok és karcsúak), ha beszállnak a fogyasztás mókuskerekébe. Ettől aztán a vágyak és a realitás között fájdalmasan szélesre nyílhat a szakadék. De rohanni továbbra sincs miért. A tempót egyetlen dolog képes tovább lassítani: a trópusi eső. Ha elered, az utcákat percek alatt elárasztja a tengelyig érő, szemétszigeteket hátára kapó, vörös beltenger, és már senkinek sem kell törnie a fejét kifogáson vagy mentségen, hiszen az még órákig az utcán hullámzik.
Uganda szürreál
Mindenkinek az a normális, amit megszokott. Nekünk Európa. Ezért aztán ha ötezerötszáz kilométer megtétele után megérkezünk az Egyenlítő és a Viktória-tó metszéspontjára, bizony szürreális világba csöppenünk. Olyasféle érzést kelt ez, mint a Biblia történeteinek olvasása, amelyek felületesen nézve talán hétköznapinak tűnnek, de alaposabban beleélve magunkat elég kacifántosak lehettek (például a mellékesen felbukkanó kétezer fuldokló disznó képi és hangélménye…). Ugandában sem meglepődni, sem bosszankodni nem érdemes, ha a megrendelt pizza helyett – gyötrelmesen hosszú várakozás után – sült hallal tér vissza a lebilincselő mosolyú pincér, ha az egyébként elfogadható szállóban mindig este húzzák fel a frissen mosott párnahuzatot – csuromvizesen, vagy ha egy számla kiállítása megoldhatatlan probléma elé állítja a szolgálatban lévő összes recepcióst. És ez nem egy egész hét eseményeinek felsorolása, hanem egyetlen átlagos este története, amikor egyébként a kert impozáns pálmafái között varjú méretű denevérek repülnek hangtalanul, miközben a valószínűtlen méretű narancsvörös napkorong szemmel látható sebességgel zuhan a vibráló horizont alá, a müezzin versenyt énekel a jákópapagájokkal és a fémesen csillogó íbiszekkel. Persze mindig az utóbbiak győznek.
Afrika gyöngyszeme
Churchill nevezte így Ugandát páratlan természeti gazdagsága miatt. És valóban, szolgáltassunk igazságot az itt élő jókedvű és barátságos népnek azzal, hogy a furcsaságok mellett megemlítjük az édeni nemzeti parkokban ezrével legelésző antilopokat, az ország nemzeti madaraként tisztelt koronás darvakat, a szavanna fáin sziesztázó oroszlánokat vagy a Nílus felső folyásának halbőségétől elkényelmesedett krokodilokat is. A vidék képét a vörös földutakat szegélyező végtelen banánligetek határozzák meg, amelyek megállíthatatlanul párologják a trópusi egzotikumot. Csodálkozzunk rá a ragyogó mosolyú gyerekekre, akik mezítláb nőnek fel, és a konkrétumokra érzéketlen szülői gondoskodás miatt, valamint anyakönyvezés hiányában talán sosem fogják megtudni, pontosan mikor születtek, mégis aggályoskodástól mentesebb életnek néznek elébe, mint irigyelt északi társaik. Szintén gazdagító észrevenni, milyen közvetlenek a helyiek, akik minden alkalmat kihasználnak, hogy – ismeretlenül is – szóba álljanak egymással akár csak addig, amíg a lámpa zöldre vált (ha van áram, nem pedig egy összevissza fütyörésző rendőr koncertezik a kereszteződésben).
Vértanúk földje
Ugandát kétségkívül a mártírok tették fel a kereszténység térképére. Mi is ünnepeljük június 3-án az afrikai ifjúság védőszentjét, Lwanga Szent Károlyt és huszonegy társát, akiket a II. Vatikáni Zsinaton avatott szentté VI. Pál pápa. Érdekessége a történetnek, hogy ugyanakkor huszonhárom anglikán hívő is vértanúságot szenvedett, ezért az ugandai mártírok név alatt őket is értjük, még ha az oltárra emelésből ki is maradtak. Az első olyan európai misszionáriusok, akik eljutottak Ugandába, az 1880-as években indították meg a hivatástermelés kiszervezését Afrikába. Az említett vértanúk is ekkor keresztelkedtek meg, és kezdték hitük gyakorlását, amit a király, a buganda kabaka kezdetben örömmel fogadott. Aztán az uralkodóhoz hű keresztények lelepleztek egy összeesküvést (ma puccsnak mondanánk), s ezzel befolyásos ellenségeket szereztek, akik később bosszút álltak rajtuk. Hamis, ám elszánt vádaskodással végül a királyt is az új tan követői ellen hangolták. A történetnek olyan royalista változatát is mesélik, amely szerint mire a kabaka elrendelte a keresztények elfogását, addigra a túlbuzgó cselszövők már ki is végezték őket. A nép ma is olyannyira sajátjának érzi a nemzeti identitás fontos pillérét képező szenteket, hogy országszerte sok felirat hirdeti (Tertullianus után nagyon szabadon): „a mártírok elhullajtott vércseppjei a hit magvai”. A tételt igazolni látszik, hogy a vértanúk emléknapja az ország legnagyobb ünnepe, amikor sok százezer zarándok gyalog teszi meg az utat a fővárosi Namugongo-bazilikába, ahol a hálaadó megemlékezés zajlik.
A főváros, Kampala (’impalák dombja’) szélén, a hangzatos Munyonyóban van a mártírok másik szentélye basilica minor rangban, amelyet ferencesek tartanak fenn. Ebben a templomban történt, hogy mise után mellém szegődött egy fiatalember, bizonyos Ivan. Illedelmesen megkérdezte, honnan jöttem (nyilvánvalóan kilógtam a tömegből), és hogy elkalauzolhat-e a templomban és környékén. Fáradhatatlanul mesélt, megmutatta a hatalmas kert minden zugát, az összes ereklyét, szobrot, emléktáblát – Ferenc pápa és Robert Sarah bíboros is misézett itt –, és beültünk a legkisebbek vasárnapi énekórájára is. Egyrészről nagyon jó volt idegenként ilyen személyes fogadtatásban részesülni egy távoli, ismeretlen katolikus templomban, másrészt sajátos érzés volt missziós célkeresztbe kerülni Afrika szívében.
A teljes írás ITT olvasható.
Forrás: Jezsuita Kiadó
Szöveg és fotó: Barta István
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
