125 évvel ezelőtt, 1901. január 27-én, életének 88. esztendejében halt meg az opera történetének nagy alakja, Giuseppe Verdi. Több mint ötvenéves alkotói időszakában 26 operát írt, közülük több emblematikus zeneművet: Nabucco, Macbeth, Aida, Rigoletto, Traviata, Don Carlos, Otello. E művek a mai napig a világ operaházainak műsorán szerepelnek, a legnagyobb énekes előadásában.
Verdi zenei stílusa gazdag és érzelmes. Műveiben a drámaiság és az érzelmek mélyen áthatóan jelennek meg. A zenei kompozíciókban gyakran használt erős dallamok és az énekesek számára írt virtuóz áriák mind hozzájárulnak a művek lebilincselő hatásához.
Giuseppe Verdi 1813. október 10-én született Le Roncoléban, az akkori Pármai Hercegség Busetto nevű kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvő falucskában, közel öt hónappal azután, hogy Lipcsében világra jött az opera történetének másik kiemelkedő nagysága, Richard Wagner, aki legfőbb vetélytársa lett. Verdi édesapja, Carlo Verdi kocsmáros volt; 1805-ben vette feleségül Luigia Uttinit, egy piacenzai fogadós lányát. A házaspárnak nyolc évet kellett várnia a gyermekáldásra.
Három ével később, 1816. március 20-án született még egy lányuk, Giuseppa Francesca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt.
Verdi rendkívüli zenei tehetsége nagyon korán megmutatkozott, 12 éves korában már ő volt a helyi templom orgonistája. Mivel szülei időközben Bussetóba költöztek, itt kezdte meg zenei tanulmányait. A család tisztes szegénységben élt; az, hogy gyermekük komolyabb zenei tanulmányokat folytasson, az álom kategóriájába tartozott. Élt azonban Bussetóban egy zenerajongó kereskedő, a hatgyermekes Antonio Barezzi, aki pártfogásába vette a kamasz Verdit – több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára, melynek vezetője volt. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Ott maradt azonban a lombard fővárosban, és magánúton tanult tovább, Barezzi bőkezű anyagi támogatásával.
Verdi rokoni kapcsolatba is került Barezzivel, miután feleségül vette idősebb lányát, Margheritát. Két gyermekük született, egy kislány és egy kisfiú. Közben a milánói Scala 1839. november 17-én bemutatta Verdi első operáját, az Oberto, San Bonifacio című, kétfelvonásos zeneművet, amely mérsékelt sikert aratott. Zenetörténészek szerint még érezhető benne Bellini, Rossini, Donizetti hatása, de már felfedezhetőek azok a stílusjegyek, amelyek később oly népszerűvé tették Verdi zeneműveit.
Bár a kiugró siker elmaradt, a Scala nagy hatalmú impresszáriója, a mélyről induló, de aztán rövid időn belül „mindenkit zsebre vágó” Bartolomeo Merelli két új opera megírására kérte fel az ifjú tehetséget, de az 1840-ben színre vitt A pünkösdi királyság című vígopera csúfosan megbukott, a közönség még a függöny legördülte előtt pfujolva, tömegesen hagyta el a nézőteret. Közben Verdit még darabja megbukásánál is nagyobb csapások érték: 1838. augusztusa és 1840. júliusa között meghalt két gyermeke és szeretett felesége, Margherita. Míg az apa, Barezzi anyagilag segítette őket, Margherita a lelket tartotta Verdiben, alkotásra ösztönözte biztatta, hogy bontakoztassa ki talentumait, ne féljen a megpróbáltatásoktól, adja fel biztosnak látszó busettói zeneigazgatói állását; hagyják ott az álmos kisvárost, amely megfojtja a képzeletet, és telepedjenek le Milánóban, ahol az állandóan tanulni vágyó Verdi megvalósíthatja álmait, a nagyváros szellemi-kulturális légkörében gyönyörű zeneműveket alkothat. Margherita halálát követően édesapja, Antonio Barezzi még több mint két évtizedig élt. A bensőséges kapcsolat mindvégig megmaradt közte és Verdi között. Exveje végig „Kedves apósom”-nak szólította, „második apámnak, legigazabb barátom”-nak nevezte Barezzit, még sikereinek csúcsán is.
Családjának elvesztése mély letargiába taszította a magára maradt Verdit. Miután operája is megbukott, a csapások sorozatától összeomlott Verdi elhatározta: soha többé nem ír le egyetlen hangjegyet sem. A fájdalom egész lelkét betöltötte, kerülte az embereket. Ám egy hideg téli estén, egyedül bolyongva Milánó utcáin, összefutott Merellivel. Bár A pünkösdi királyság megmérettetett és könnyűnek találtatott, a Scala impresszáriója valamit mégiscsak megláthatott az ifjú komponistában. Változatlanul bízott Verdiben. Rábeszélte egy libretto megzenésítésére, amit a nagy tehetségű és népszerű fiatal német zeneszerző, Otto Nicolai visszautasított. Verdi kelletlenül látott munkához, de aztán egyik gondolat követte a másikat, és alig három hónap alatt befejezte az operát.
Verdi a régi bel cantót és az új drámai iskolát ötvözte benne.
A milánói Teatro alla Scala a 19. században
A korabeli beszámolók szerint a Nabucco próbái alatt a színház alkalmazottai, ügyelők, színpadi munkások, díszletezők, műszakiak, színre lépésre várakozó táncosok, színészek lázban égtek. „Annyira új volt, annyira ismeretlen, a stílus annyira gyors, annyira szokatlan, hogy mindenki elámult… Miközben a próbák zajlottak, képtelenség volt a színfalak mögött dolgozni.”
A Nabucco női főszerepét, Abigélt a korszak ünnepelt szopránja, Giuseppina Strepponi énekelte – annak ellenére, hogy csodálatos, ám túlerőltetett hangja ekkor szörnyű rossz állapotban volt. Giuseppina Verdi második felesége lett; mindenben támasza, tanácsadója, több mint ötven évig hűséges társa volt. Bár gyermekük nem született, örökbe fogadták Verdi egyik unokatestvérének árvaságra jutott gyermekét, Maria Filoménét, így ő lett az örökösük.
Verdi később úgy nyilatkozott: „Ki lehet mondani, hogy igazából ezzel az operával kezdődött a művészi karrierem.” Látva a szinte hihetetlen sikert, a Nabucco bemutatóját követően Giovanni Ricordi zenekiadó egy összes műveire szóló szerződést ajánlott fel Verdinek, Merelli pedig biankószerződést egy új operára. Verdi – Giuseppina Strepponi tanácsára – 8000 osztrák lírát kért, amennyit Bellini kapott a Normáért.
A Nabuccóban a zene sokkal szélesebben áradó és erőteljesebb, mint bármely bel canto operáé; emellett a politikai utalások is növelték a népszerűségét. A Nabucco az osztrák uralommal szembeni ellenállás jelképévé tette Verdit. A „Szabadságkórust” (Rabszolgák kórusa), amely a száműzött zsidók honvágyának ad hangot, az olasz közönség a saját szabadságvágyával azonosította, és az ellenállás szimbólumaként énekelték egész Olaszországban. Verdi nagy hazafi volt, erősen olaszpárti – mint ahogy Wagner németpárti –, vágya a szabad és független Olaszország volt.
A Nabucco után sorra következtek az operák: 1843-ban A lombardok, 1844-ben az Ernani. Mindkettő nagy siker volt. Ezt követően néhány kisebb visszhangot kiváltott zenemű következett, majd 1847-ben a Macbeth. (Verdi ezt az operáját 1864-ben Párizs számára átdolgozta – napjainkban többségében ezt a változatot játsszák az operaházak). Ebben a művében Verdi csaknem teljesen szakított az olasz opera bevett fordulataival. Célja nem a szép ének (bel canto) volt.
Érdekes lenne ebből a szempontból összehasonlítani Wagner operáit Verdi azon darabjaival, melyekben nem az áriák dominálnak.
Verdi 1851-ben írta meg a Rigolettót, amivel megalapozta a világhírét. Eközben beválasztották az 1861-ben létrejött egységes Olaszország szenátusába, ahol öt évig tevékenykedett. Ebben az időszakban átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874).
Amikor 1868 novemberében elhunyt a Verdi által nagyon tisztelt Gioachino Rossini, arra gondolt, hogy a nagy operaszerzőről gyászmisével kellene megemlékezni. Elképzelése szerint a rekviem egyes tételeit más-más zeneszerző komponálta volna meg, ellenszolgáltatás nélkül. Maga megírta a zenemű utolsó tételét, a Liberát, de a nagy összefogásból a komponisták közötti féltékenység, illetve a közömbösség miatt nem lett semmi. Amikor azonban 1873 májusában meghalt Alessandro Manzoni, az olasz romantika legjelesebb képviselője, A jegyesek írója, a Risorgimento (újjászerveződés) egyik vezéralakja, akit Verdi nagyon tisztelt és szeretett, újból elővette a témát. Egy év alatt megírta a mű további tételeit is. A bemutatót 1874. május 22-én, Manzoni halálának első évfordulója alkalmából tartották a milánói San Marco-székesegyházban, Verdi vezényletével, hatalmas sikerrel.
A gyászmise hét tételből áll, de az utolsó ítéletről szóló Dies irae (A harag napja) hagyományosan kilenc altételre tagolódik. Az operai jellegzetességek mellett felfedezhetők a műben a katolikus egyházzene hagyományaiban gyökerezett elemei is, mint például a középkori eredetű gregorián dallam az Agnus Dei-tételben, a késő reneszánsz kori vokálpolifónia a Requiem aeternam tételben, vagy a Benedictus és a Libera hatalmas karfúgái.
Verdi a Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg a kivételes tehetségű költő-zeneszerzővel, Arrigo Boitóval (1842–1918), a Mefistofele (1868) című opera szerzőjével. A zenemű bemutatóján botrányos verekedés tört ki Boito hívei és ellenfelei között. A rendőrség a második előadás után betiltotta a zeneművet. Verdi tíz évvel később Genovában hallotta először a művet, s epés megjegyzést tett rá: „Mindig azt hallottam és olvastam, hogy a mennybéli Előjáték egy zseni műve, egyetlen darabba öntve…, hogy én ennek a darabnak teljesen disszonanciára épülő harmóniáit hallgatva nem a mennyországban éreztem magam, az biztos.”
Boito évekkel korábban szöveget írt Verdi Nemzetek himnusza című művéhez, de aztán dekadensnek és közhelyesnek nevezte az operáit, ezért a maestro az ellenségének tartotta. Ráadásul Boito Wagner operaformáit vette alapul, és ez Verdi szemében árulás volt. Mivel azonban Isten útjai kifürkészhetetlenek, végül Boito lett Verdi legjobb librettistája, legtragikusabb operájának, az 1887-ben keletkezett Othellónak a szövegírója. Élete legjobb librettóját Boito a dráma, az örömujjongás és a megértés kivételesen nemes ötvözetével töltötte meg. A Scalában megtartott premieren az idős Verdi librettistájával együtt fogadta a hatalmas tapsvihart.
Az Otello után Verdi már csak egy operát írt, a Falstaffot (1893) – Shakespeare színművéből. E vígoperát Verdi felesége, Giuseppina úgy írta le, mint „a költészet és zene új párosítását”. Harold C. Schonberg zenetörténész szerint: „Itt nincs ária, nincs melodráma, nincsenek tablóképek, harsány színek. Ehelyett minden aprólékosan kidolgozott, gyorsan mozog, tele villanásokkal, gúnyos nevetéssel, magas rendű humorral.”
1898-ban a 85 éves Giuseppe Verdi vallásos művekkel lépett a közönség elé – és egyben búcsúzott is zeneszerzői pályafutásától. Utolsó publikációja a Négy szent ének (Ave Maria, Stabat Maria, Laudi alla Vergine Maria, Te Deum) című sorozat, amely a Ricordi Kiadónál jelent meg. Verdi a Te Deumot nevezte legjobb művének –az volt a kívánsága, hogy vele együtt temessék el.
A klinikát kizárólag Verdi pénzügyi hozzájárulásával építették, és 1888-ban avatták fel. Célja a helyi szegények megsegítése volt, mivel korábban 40 kilométert kellett utazniuk a legközelebbi kórházba. Verdi maga dolgozta ki a kórház alapszabályzatát, és a működését felügyelő bizottságot is ő választotta meg. De még ezzel sem volt vége karitatív tevékenységének: 1895-ben – szintén saját költségén – megkezdte egy idősotthon felépítésének előkészítését, amely felépülése után 65 évesnél idősebb zenészeknek adott otthont.
1897 novemberében meghalt Giuseppina. A gyászszertartást a bussetói katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetőbe. Az öreg Verdit mélyen megrázta több mint ötven évig hűséges és szerető társának elvesztése. Utolsó éveiben csak kevés időt töltött Sant’Agata-i birtokán, és egyre többet fényes sikereinek színhelyén, Milánóban.
1901. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, vasárnap hajnali három órakor meghalt.
Itália ezzel nemcsak a zseniális zeneszerző, hanem az igaz hazafi előtt is fejet hajtott, aki egész életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott. Huszonnyolcezer ember állt sorfalat azokon az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt. Halkan, maguktól kezdték énekelni a Szabadságkórust.
Először a milánói temetőben temették el, majd az általa alapított és ma is működő Casa di Riposo per Musicisti díszes kriptájában. Alig egy hónappal halála után, február 26-án ravatalozták fel újra az idősotthon aulájában, kívánságuknak megfelelően, Giuseppinával együtt. A ceremóniát Toscanini vezényelte, 900 fős kórussal:
„Mint a fecske, repülj messze földre,
Színarany szárnyú gondolat repülj el!
Rég nem látott hazámba kerülj el,
Vár a hőn szeretett szép otthoni táj.”
Ezután helyezték Giuseppe Verdi és Giuseppina Strepponi földi maradványait közös sírban örök nyugalomra.
Fotó: Wikipedia.org
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
