Mutatjuk, milyen az élet a Szentföldön

Mutatjuk, milyen az élet a Szentföldön

Elkeseredettség, területi harc, politikai érdekérvényesítés durva eszközökkel. Akárhogy is írjuk körül, számos jel utal arra, hogy zajlik a harmadik intifáda, vagyis az újabb felkelés a Szentföldön. A konfliktus továbbra is feloldhatatlannak tűnik, ha olykor fel is sejlik némi közeledés, az utolsó szó rendre a fegyvereké. Karácsony előtt újra ellátogattunk a térségbe.

A Tel-Aviv–Rámalláh-autóút elvileg egy óra a Jeruzsálembe tartó 443-as főúton. A repülőtéren azonban nehéz taxist találni a fuvarra. A kalandijai ellenőrző pontra tartunk, amely a fő határátkelő Jeruzsálem és Rámalláh között, itt tudunk átjutni a Palesztin Hatóság területére. Zsidó sofőrünk két-háromszáz méterre a katonai checkpoint előtt megáll, eddig jött, nem akar bajt. Az utcán cigarettázó arabok, köztük vágunk át gyalog a határzárig. Befelé menni könnyű, három forgó villás biztonsági kapun keresztülhaladva már a palesztin város utcáján is vagyunk.

Rámalláh a palesztin kormányzat ideiglenes székhelye. (A végleges, reményeik szerint, Kelet-Jeruzsálem lesz.) Kopár dombokon épült, harmincezres arab város, talán a legeurópaibb atmoszférájú a ciszjordániai települések között. Nyilvánvalóan azért, mert a Palesztin Hatóság minisztériumai, kormányzati intézményei és a friss gazdasági befektetések idevonzzák a magasabban képzett munkaerőt, illetve a helyi, már a neten szocializálódott fiatalok többsége nyugatos életvitelre vágyik, és a tradicionális keretek között meg is teremtik azt maguknak.

Emancipáció máshogy

A belváros nyüzsgő, egymást érik a savarma- és falafeléttermek, a messziről kiszagolható pékségek, fűszerboltok. Alkoholt árusító szórakozóhelyek is működnek, muszlim lányok is megjelennek ott a nevetgélő, éjszakázó társaságokban. Az emancipáció azonban más, mint ahogy az igények is.

„A palesztin nők többsége szabad életre vágyik, de semmiképp sem az európai nőjogi aktivisták által elképzelt szabadságra”

– magyarázza egyik kísérőnk, a palesztin állami televízió, a PBC egyik munkatársnője. Tanulni szeretnének, és világot látni, de legalább annyira férjhez menni, gyereket szülni, és egy konzervatív arab családban biztonságra lelni.

A palesztin társadalom hagyományosan nem szigorúan vallásos: az iszlám hit követése leginkább családban öröklődő tradíció, amelyhez ragaszkodnak, de emellett világias életvitelt folytatnak. Ha a saria (a muszlim törvénykezés) szóba kerül, rázzák a fejüket: nincs rá tömeges igény, a szaúdi típusú társadalmi szigort életszerűtlenül merevnek látják. Persze a Hamasz vagy az Iszlám Dzsihád követői erről talán másképp beszélnének, de ők a ciszjordániai területen szinte láthatatlanok.

Hisznek a tárgyalásokban

A „nyugati partot” – a ciszjordániai palesztin területeket – a Fatah-többségű hatóság irányítja. Nem szeretik, ha a rivális szervezetről, a Hamaszról vagy más iszlamista pártról, csoportról kérdezősködünk. Ők úgy látják, hogy az „ellenállás” fegyveres módszereit támogató szervezetek rontják a palesztin nép és a lehetséges önálló államiság esélyeit. A Fatah (még) hisz a tárgyalásos rendezésben, lehetségesnek tartja Izraellel a mindkét fél számára elfogadható békeegyezséget.
– A fő probléma az, hogy az izraelieknek el kell fogadniuk az 1967-es határokon alapuló, kétállami megoldást. Ez az eredeti terv. Arról már korábban megegyeztünk, hogy lehetnek kiegészítő területcserék, ami azt jelenti, hogy bizonyos palesztin területrészek átkerülhetnek Izraelhez, míg más földek Izraeltől a palesztin államhoz – emlékeztet a palesztin elnök politikai tanácsadója.

Nimer Hammad a Mukatában, a palesztin elnöki hivatal katonákkal védett épületében fogad bennünket. Jasszer Arafat 2001-ben itt rendezte be főhadiszállását, hogy aztán két éven keresztül ez legyen házi őrizetének helyszíne. És 2004-ben – halálát követően – földi maradványait szintén az épületegyüttes déli részén kialakított mauzóleumban helyezték el. Ez ma is palesztin zarándokhely. Arafatot a palesztinok nem politikusként, hanem a nép kiválasztott vezetőjeként tisztelik, személye a politika felett áll.

Hírdetés

– Naponta találkoztam vele a rámalláhi házi őrizete idején is – idézi fel egyik volt diplomatája, az Arafat Alapítvány jelenlegi főigazgatója, Ahmed Szoboh. – Az ő vezetésével szerezte vissza nemzeti jogait a palesztin nép. Folyamatosan a reménység üzenetét sugározta.

A palesztinok identitása kevésbé vallási, mint inkább nemzeti gyökerű. Nem kedvelik a felvetést, mely szerint ők csupán egyek az Izraelt körülvevő arab néptengerből, élesen megkülönböztetik magukat a jordániai, szíriai, libanoni araboktól, és kifejezetten palesztin államban gondolkodnak.

– Elveszik a földjeinket.

1994-ben Ciszjordánia területének még csak 1,8 százalékát birtokolták, ma már a 62 százalékát – panaszkodik a Palesztin Hatóság egykori első külügyminisztere. Nabil Saasz szerint a földrajzilag egybefüggő palesztin állam létrehozása, így a „kétállami” megoldás megvalósítása már-már lehetetlenné vált: a zsidó telepépítések annyi és olyan elhelyezkedésű területet érintenek, hogy a palesztin részek szétforgácsolódtak. Az 1967-es határok csak abban az esetben állíthatók vissza, ha a zsidó telepeseket a 2005-ös gázai kivonuláshoz hasonlóan kitelepítené az izraeli kormány. Ezt azonban nem fogják megtenni.

Zsidó mítosz?

A palesztin szóhasználat erre a jelenségre a „megszállás”. És ebben nincs különbség a Fatah, a Hamasz vagy bármelyik frakcióhoz tartozó palesztin között. Egyként, népként, kollektívan érzik magukat megalázva. Másodosztályú állampolgárként felmenőik földjén. „Saját földjükön”: ők ugyanis a zsidók egykori közel-keleti jelenlétét, egykori államiságát (és ebből adódóan igényüket bizonyos területekre) vitatják, a legújabb palesztin történelemkönyvekben ezt zsidó mítoszként jellemzik.
Hasonlóan rideg az izraeli hatósági hozzáállás a palesztin sérelmekhez. Hebroni kísérőnk mobiltelefonon tartotta ismerőseivel a kapcsolatot, hogy melyik katonai ellenőrző ponton át tudunk kimenni észak felé a városból anélkül, hogy megállítanának bennünket. A hadsereg bármikor bármely határpontot, utat lezárhat – biztonsági okokra hivatkozva. Palesztinok számára Gázába vagy Jeruzsálembe utazni csak hatósági engedéllyel lehetséges. Az arab települések közötti közlekedés, kereskedelem, munkavállalás így nehézkes, alig tervezhető. Az egyre terjeszkedő, kilenc méter magas biztonsági betonfal pedig gettókká alakítja az egymástól elválasztott arab lakosságú területeket. Az európai szemet az egykori Nyugat- és Kelet-Berlinre emlékezteti a helyzet.

A palesztin társadalom jól szituált, gazdag elitje nagyon vékony réteg. Vállalkozásból, üzletelésből és leginkább földbérletből gazdagodtak meg. A föld nagy kincs: kicsi a terület, nagy a kereslet, ezért az ingatlanárak az egekben járnak. Ezért kevés a tulajdonos, sok a bérlő. A társadalom jelentős szegmense tehát jóval az izraeli életszínvonal alatt tengődik. A fiatalok nagy része jövőkép nélkül él, a helyzet évtizedek óta változatlan, a politika egyre kevesebbet tud ígérni. A szeptember óta zajló terrorhullám (az úgynevezett „késelős intifáda”) egyik oka az elkeseredettség. Van másik is: a szélsőséges csoportok a terror eszközével akarják elérni politikai céljaikat.

Parittyával katonákra

Hogy az elkeseredettség vagy a politikai propaganda (például a Hamasz televíziója, az Al-Aksza nyílt uszítása) játszik-e nagyobb szerepet az intifáda tüzének táplálásában, nagyon nehéz eldönteni még az összecsapások helyszínén is. Naponta láttuk a „rituálét” Rámalláh északi határában, a bételi zsidó telepnél, a betlehemi biztonsági falnál vagy a hebroni zsidó enklávénál, ahogy palesztin tizenévesek parittyával támadnak rá az izraeli katonákra, majd kapják vissza a könnygázt és a gumilövedéket. A palesztin tinédzserek felnőtté válásának furcsa rítusa ez. Mindkét fél korán megtanulja gyűlölni a másikat, hogy aztán később különböző színtereken különböző eszközökkel megkeserítsék egymás számára a mindennapi életet.

– Ez az intifáda nem szervezett mozgalom, ebben a pillanatban még csak spontán reakció az izraeli apartheidre, az izraeli megszállásra, a telepépítésekre – vélekedik Nabil Saasz, és ezt a véleményt visszhangozza a többi palesztin vezető is, akivel Rámalláhban módunk volt találkozni. Ők úgy látják, hogy a Netanjahu-kormány veszélyes útra tévedt, amikor a kölcsönös engedmények helyett az egyoldalú lépések politikáját választotta.

– Amit az izraeliek tesznek, az két dolgot jelenthet: egy olyan rezsim kiépítését, amely a dél-afrikai apartheidhez hasonló, s ezt követően elérkezünk majd az „egyállami” helyzethez, a kétnemzetiségű államhoz – mondja az elnöki tanácsadó, Nimer Hammad.

Netanjahu kizárta, hogy Izrael kétnemzetiségű állam lesz. Ám a félelmek valósak mindkét oldalon: ha nem lesz két, egymással békében élő állam, akkor Izraelnek saját államán belül kell kezelnie az egyre növekvő számú palesztin lakosságot. Ekképp Izrael vagy demokrácia marad, és elveszti zsidó karakterét, vagy zsidó állam marad, de nem demokratikus eszközökkel tartja majd hátrányos helyzetben arab származású állampolgárait.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »