„Muszlim vagyok, de nem jó muszlim” – Vértesaljai László SJ jegyzete egy váratlan találkozásról

„Muszlim vagyok, de nem jó muszlim” – Vértesaljai László SJ jegyzete egy váratlan találkozásról

Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió munkatársa megindító írását adjuk közre.

Január közepén, egyik vasárnap, szikrázó napsütésben sétálok a trasteverei városrész San Crisogono ókeresztény bazilikája felé. Persze azzal a szándékkal, hogy leszálljak az első századok világába, egy kis hittel teli fényért. Szombat éjjel viharos tramontana, azaz hegyen-túli szél kerekedett, és kifújta az Urbs fáradt levegőjét, közel jöttek még a távoli hegyek hófödte-hószagú csúcsai is. A Trastevere, a Tiberis túlsó partja külön világ Rómában! Mindig is az, amióta a Város-lakók, még az apostolok előtti időkben, a Tiberisen túljöttek, és a folyó mentén ék alakban megtelepedtek. A Tiberis sziget hídja gondoskodott a kapcsolatról. A trasteverei Szűz Mária-templom a város egyik ősi, máig méltóságteljes, mozaikos bazilikája, kicsit lejjebb a Szent Cecília-bazilika jelzi a korai császárkorba benyúló, máig ható jelenlétet.

A vatikáni negyed, a Borgo és a Trastevere világát egy nyílegyenes utca, a Via della Lungara köti össze, mélyen a rakparton futó forgalom alatt. Az utca harmadán járok, amikor a támfalba épített cikcakkos, szűk és meredek lépcsőről szinte elém zuhan egy fiatalember. Az utolsó pillanatban visszahőkölünk egymástól, ő a falnak támaszkodik, és mozdulatlan marad. Szemében riadalom, kezében egy félig telt, kétliteres, nagy coca-colás üveg. Szótlan meredünk egymásra, majd tétován továbbindul előttem, a Trastevere felé. Megvárom, míg vagy húsz méterre ér, és én is elindulok. Lassan kocogunk, de még a lépteink is töprengenek. Valami van ebben a véletlenszerű találkozásban! – bátorkodom bizonytalanul a kósza gondolat ösvényén előre, mire látom, a coca-colás rámtoppanó alak megáll. Visszafordul, és rám néz, de valahogy tovább tekint, és látszólag elszállnak a gondolatai. Semmit nem értek, ugyanakkor homályosan érzem, hogy nem kell félnem. Melléje érek, és köszöntöm, mintha a Szent Péter téren lennénk: „Buon giorno!” Visszadzsornóz ő is, és állunk, keresve ennek az okát. Egy idő után szemét a fejem fölött a távolba rögzíti. Lassan én is odafordulok. Nagy sárga épület az utca túlsó oldalán, arca a Tiberisre néz, homlokzatán öles betűkkel: Carcere giudiziario, magyarul Gyűjtőfogház. Egyszerűen és érthető nyelven: börtön. „Most szabadultam – mondja –, már négy napja, de mindig visszajövök. Vissza kell jönnöm. Mindig leesek ide…” Fürkészi az arcom, szondázza, hogy miként fogadom. A meglepetésemen túl azonban erősebb az őszintesége keltette bizalmam. Ezt – gondolom – látja a szemeimen, érzi a gesztusaimon. Próbálom a rács mögé képzelni magam, ahogy ő ott élhetett. „Három és fél évet adtam… – mondja, s elakad. – Három és fél évet adtam az életemből.” Megremeg a hangja, és látom, hogy ez a nagydarab ember mennyire gyönge. Nem testileg, hiszen épp elég erős. Gyönge, mert bántja és rágja valami.

Nem faggatom, inkább a szememmel biztatom. Neki pedig beszélnie kell, mert súlyos a terhe. Végül kiböki: „Rapina! Quattro anni. Rablás! Négy év. Ahogy kimondja ezt, hátradől, neki a rakpart falának, és mintha oldódna benne valami. A beállt csöndet azzal töröm meg, hogy bemutatkozom. Név szerint, és nem kamuból. Hogy magyar jezsuita vagyok a Vatikáni Rádióból. Erre előveszi az olasz fényképes azonossági kártyáját. Huszonhat éves, egyiptomi fiatalember. Abdullah…

„Fél évvel hamarabb kiengedtek, mert…” – itt elhallgat. „…mert jól viselkedtél” – folytatom, mire lecsavarja a coca-colás üveg kupakját. „Igya meg az egészet!” – mondja hálától felhevült hangon, és zsebeit kiforgatva mutatja, hogy egyebe sincs, csak a kóla és az igazolvány. Kóla helyett őt fogadom el. Megölelem. Úgy, de úgy kapaszkodik belém, mint egy gyermek. Nem is akar elengedni, és csak később látom, hogy hátam mögé rejtőzve akarta kipislogni sírását. „Azt hittem először, maga amerikai” – mondja kicsit később. „No, és most csalódtál?” – kérdek vissza, mire megint kedveskedni akar: „Egyszer jártam Budapesten, két éjszakára Bécsből. Tudja, öt évet dolgoztam Németországban, és onnét jöttem ide Itáliába…”

Hírdetés

A rapina, a rablás fekete madara azonban megint felbukkan benne, a börtönre néz, fejét csóválja. Érzem, bánat van benne, de feloldozás még nincs. Viszi a terhét, görgeti maga előtt, és botladozik a tegnapjával a mában. „Mohamedán vagy?” – kérdem tőle, magam is meglepődve kérdésem egyenességén. „Igen, igen!” – válaszolja hevesen, s ő is tudja, hogy ez most hitvallás. Súlyos csönd telepszik ránk, már régóta állunk a fal mellett. Abdullah lassan rázni kezdi a fejét. Egyre hevesebben és mind meggyőzőbben, mígnem megszólal: „Muszlim vagyok, de nem jó. Nagyon nem jó!” Erős szavaira még a járókelők is megfordulnak. Elakadok, mivel – bár a Koránt olvastam – az iszlám lelkiséget nem ismerem annyira, hogy annak a módján segítsek neki. Így csak azt jelzem, hogy a „Magasságbeli ezt biztosan tudja”. Sűrűn bólogat. Egyiptomra gondolok, a piramisokra, a koptokra, Áigüptosz, Egyiptom ősi, eredeti névadó népére, a koptokra, akik felvették Krisztus nevét, a tengerpart képe is fölvillan a közelmúltból, aztán a félhold, a pergő homokszemek… és megint a Lungara. „Uram – kezdek fohászkodni –, megérintetted ezt az embert. Vigyázz rá, vidd előre, egyenesen az élete útján. Kérlek, szabadítsd meg a terhétől, és vezesd őt haza, ahol a Nílus folyik és évente kétszer kiönt, megtermékenyítve a földet …”

Búcsúzáskor – ügyetlenül, mert ezt nem lehet elég jól csinálni –, egy kis pénzt adok neki ennivalóra a kóla mellé, aztán továbblódulok a Crisogono irányába. Két órát töltök lent egyedül az ókeresztény altemplomban. Egykor bezárják a bazilikát, kitessékelnek a trinitárius atyák. Kifelé jövet a sekrestyében meglátok egy művészettörténeti leírást épp az értékes altemplomról, és amikor előveszem a pénztárcám, látom, éppen az a pénz hiányzik, amit odaadtam. A trinitárius atya, százhárom kulccsal a kezében, látja az üres tárcám és a szomorú arcom, a kezembe nyomja a könyvet, s mondja: Ajándék! Gratis!

A templom előtt tűz a napsugár, a falnak támaszkodom, a román kori szép harangtorony fölvezeti a tekintetem a Magasságbeli felé. Naná, hát persze, Abdullahra gondolok! Rábízom, a Mindenség Urára. Máris kezébe vette a dolgokat… 

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »