Mérges marxista cikk. Érdemes elemezni.
A szerző rendkívül mérges, mert Semjén kimondta az igazságot: a Fidesz-KDNP baloldalibb a ballibeknél.
Pedig tény: Magyarországon sose tudott gyökeret verni igazi, európai típusú jobboldali párt. Volt sok ilyen kezdemenyezés, s mint elbukott.
Már a rendszerváltozáskor is így lett: az MDF és a „szörnyű tagsága”, ahogy ezt annak idején mondták az MDF vezetői.
Az Antall körüli központi mag ugyanis a német CDU-t akarta lemásolni, ami egy tipikus európai kereszténydemokrata párt. A kereszténydemokrácia pedig azt jelenti: liberálisok vagyok, de a liberalizmus túlkapásait igyekszünk enyhíteni, csillapítani a keresztény erkölcsi elvekkel.
S most mindegy, hogy a kereszténydemokrácia egy jó eszme-e – szerintem borzasztó eszme, de ez most nem releváns -, a lényeg az, hogy a MDF tagsága, lelkes tábora semmi ilyesmit nem akart, nekik a Csurka-féle MDF kellett, mely nem a kereszténydemokrata, hanem a népi-populista hagyományokra épített, azaz nem enyhíteni, csillapítani akarta a liberalizmust, hanem kidobni azt.
De minden későbbi alkalommal is ez lett: minden hasonló kezdeményezés elhalt. Mert Magyarországon a jobboldal nem liberális, míg a baloldal meg mélyen az. Így a marxista vagy más újbalos, radikálbalos eszme is halálra van ítélve az országban, mert a magyar baloldali ezeket mélyen megveti, számára a „baloldal” szó csupán szinonímája a „liberalizmus” szónak.
A dolog személyes oldala. Én egy időben megpróbáltam européer jobboldali lenni, nagyjából 1999-2008 között a leginkább. Aki engem ismer régebbről, az jellemzően abból a korszakomból ismer, mert akkor lettem ismert – persze az „ismert” szó itt csak a magyar internetes blogger szubkultúrát jelenti. Az ilyenek mindig csodálkoznak, hogy most nagyon mást mondok, mint akkor.
Nyilván megváltoztak a nézeteim, de alapvetően akkor is volt bennem valami idegenkedés pl. a kapitalizmus alapelveivel szemben, csak ezeket eldugtam mélyen magamban, amolyan „minden más rosszabb” alapon. Kicsit mint kamaszkorom lányos vitája.
A 70-es, 80-as évek Magyarországon az ifjúság két nagy tábora a „csövesek” és a „digók” voltak, ez alapvetően zenei alapon lett, a csövesek a rockzenét és minden hozzá hasonlót szerettek, a digók meg a pop- és diszkózenét. Ehhez persze lett ideológia is gyártva: a csövesek a lázadók, a rendszerkritikusok, az ellenzékiek, míg a digók a konformisták, a besimulók, a komcsik. Ennek annyi alapja tényleg volt, hogy a diszkózene totálisan politikamentes volt, s a hatalom kedvence volt emiatt, míg a másik irányzatban felmerült valami közéleti él is.
Szóval a csövesek imádták pl. Nagy Ferót és Schuster Lórántot, viszont gyűlölték Szűcs Juditot, s legfelső szinten a Neotont. A Neoton utálata kötelező dogma volt, ők lettek a hatalompárti zene jelképe akkor. Ha két csöves nagyon összeveszett egymással, akkor nem kurvaanyázták egymást, hanem kijelentették, hogy másiknak tetszik a Neoton – ez volt a legnagyobb sértés.
Nekem szinte a teljes haveri köröm csövespárti volt, s alapvetően egyet is értettem velük a világ dolgaiban, bár igazán sose voltam akkoriban zenerajongó.
Azonban volt egy baj: rájöttem, hogy hiába értek egyet az elviekben, egy dolog mégis zavar, a lányok megítélése. A csöves lányok ugyanis ilyen kócos, piszkos kinézetűek voltak, míg a digó lányok csillogtak. S bárhogy is próbáltam elhitetni magamnak, hogy nem jó a digóság, nekem mégis a digó lányok tetszettek.
Szóval valahogy így volt européer jobboldali korszakom is: valahogy sose tudtam eljutni oda, hogy tényleg őszintén megszeressem a tőkés rendet, hiába próbáltam magamat győzködni a kereszténydemokrácia jóságáról. Racionálisan éljeneztem a rendszert, de érzelmileg volt bennem egy keserű mellékíz.
De visszatérek a cikkre.
Valójában történelmileg se igaz, hogy a marxizmus harcolta ki a munkásjogokat. Sőt, végsősoron a hatalomra jutott marxizmus sokkal rosszabb körülményeket adott a munkásoknak, mint amiket azok rendelkeztek korábban.
Továbbá, a fejlett világban a „kiharcolt” jogok alapja semmi más mint tőkeérdek: a problémák egyszerűen ki lett víve a harmadik világba. S a mostani válság oka is ez: egyre kevésbé lehet a problémákat oda kivinni.
Sőt, a kritizált XIII. Leó római pápa 1891-es enciklikája sokkal reálisabban ítélte meg a helyzetet, mint az egész forradalmi munkásmozgalom. Pl. kiválóan leírja azt, amit 1891-ben még nem is lehetett tudni, de ma már világos: nem a magántulajdon a bajok oka.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
