E kérdésre régente az volt a válasz, hogy az, aki nem szereti őket. Újabban fordítva van ez. Azt tekintik antiszemitának, akit ők nem szeretnek. Rögvest ez ugrott eszembe, amikor a Mazsihisz tegnapi cikkét elolvastam.
A cikk apropóját Móricz Zsigmond születésnapja adta. 1879. június 29-én született Móricz, ezt az alkalmat arra használta fel e napon a Mazsihisz, hogy a maga sajátos antiszemitizmus-képét terjessze ezúttal is. Nem, itt nem Móricz írásművészetének objektív értékelése volt a fontos persze. Mindenesetre meghökkentő már maga a felvezetése is. Van a Mazsihisz honlapjának egy rovata: „Mai születésnapos”. Ebben többnyire zsidó származású, vagy nem zsidó származású, de Mazsihisz-berkekben felmagasztalt egyénekről írnak. Aminek viszont ellentmond már mostani Móricz-nekrológjuk címe is: „Mai születésnapos: Móricz Zsigmond, az anti- és filoszemita író”.
Heisler András Mazsihisz-elnök, de úgyszólván azt egész Síp utcai ejtőernyős csapat eddig azt hangoztatta lépten-nyomon, hogy azon művészek, akik antiszemita gondolatokat írtak, nem méltók semminemű megemlékezésre. Főleg akkor mondták ezt, ha bizonyos nevek jöttek elő. Főleg Tormay Cécile, Wass Albert és Nyirő József kapcsán hangoztatták ezt. Most itt van Móricz Zsigmondon kívül Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály. Ők mintha szent tehenek lennének a Mazsihisz-berkekben. Pedig zsidóztak ők is, de… Ám lássuk a Mazsihisz cikkét teljes egészében:
„A múlt század sokak szerint legjelentősebb magyar írója a magyaroktól „fajiságukban” különbözőnek tekintette a zsidóságot, karakteres testi jegyekkel és lelki beállítódásokkal: néha ezek egy részét szimpatikusnak és követendőnek, máskor más részüket taszítónak találta. A jogi diszkrimináció, a megbélyegzés ellen azonban következetesen tiltakozott.
1919 fontos, döntő év a magyar antiszemitizmus történetében. A Tanácsköztársaság bukása, a kiépülő Horthy-korszak, majd a trianoni békeszerződés, az „ezeréves államiság” veszte, az etnikai arányok drámai átrendeződése, a számtalan, egymásra rétegződő társadalmi sokk hatásai jól szemlélhetőek a legnagyobb magyar szellemek ekkori megszólalásain. Nem csak Szabó Dezsőnél, vagy Kosztolányi „Pardon-rovat”-beli írásaiban, nem csak Móricz híres naplóbejegyzésében, amelyben a zsidók fizikai megjelenését illető undoráról mesél hosszasan. Még a katolikus humanista Babits is zsidózik Magyar költő kilencszáztizenkilencben című munkájában.
Mindezt természetesen egyáltalán nem kell szeretni, de tudomásul kell vennünk, hogy ez volt a helyzet, és ezt a helyzetet kell megkísérelni megérteni. Nincs ok – és mód sincs – arra, hogy ezeket az óriásokat „bojkottáljuk” emiatt: mindez közös történetünk, történelmünk része.
Móricz mindig ab”
Igen, ennyi a cikk. Amint látható, az ötödik bekezdés mindössze ennyi. Amikor rákattintottam a cikk címére, azt hittem, hosszabb elemzés, részletesebb ismertetés következik. Amint látjuk azonban, nem.
Lássuk először Szabó Dezsőt! Korszakos regényében, Az elsodort falu egyik jelenetében Farkas Miklós (Ady Endre) és a zsidó származású Gyöngyi Oszkár (Györgyi Oszkár) beszélgetnek. Farkas Miklós kezdi a beszélgetést az alábbi kérdéssel:
„– Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemita értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van?”
Erre Gyöngyi kissé hosszasabban felel:
„– Nem, nem, Miklós. Te nem is lehetsz antiszemita, te, akli minden embernek hangja vagy. Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek, Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért.”
Farkas nem bírja tovább, sőt valósággal kifakad:
„– És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók.
Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak. És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállni a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok. Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus? És te, te sem akarod ezt látni és érteni?”
Egyértelmű Szabó Dezső véleménye: nincsen egyetlenegy nemzetnek sem joga ahhoz, hogy bárminemű jogcímen teljhatalmat gyakoroljon bármely más nemzet vagy nemzetek felett. Ámde Gyöngyi Oszkár véleménye más volt. Szerinte minden hiba, bűn ellenére, amit a zsidóság a múltban elkövetett és amit ma elkövet, joggal kéri jussát:
„Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most kutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.”
Farkas Miklós „megáradt indulattal” fakad ki erre:
„Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát. A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, faj-megváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikánál elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok. Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezer éves európai emberségünk, őskeresztény vérünk. És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt, nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed.”
Gyöngyi Oszkár erre „felfakadó sírás”-sal azt felelte, hogy tisztában van népe hibáival, bűneivel, gyűlöli „szerencséjük szemérmetlenségét”, „pénz-moráljuk”-at, mégis arra kéri, ha joga is van, hogy reájuk kiáltson a „félrevezető utaknál”, ne ostorozza őket, mondván, egyesek (sőt akár sokak) hibáiért, bűneiért mégsem lehet az egész közösséget megróni.
Lehetne persze éppenséggel más Szabó Dezső-idézeteket is idemásolni. Csak találomra kettő.
1936-ban egy írásában („A mai magyar politikai horizont”) úgy fogalmazott, hogy „a kommunizmus Magyarországon csakis halált, végleges pusztulást jelenthet a magyar fajra, mert az ezeréves európai élet minden végzete s meghatározása által szétoldott öntudatú, a szolidaritás ösztönös rugóit elvesztett magyar fajt a »nemzetközi ember« herélt típusának erőszakolásával végképp szétoldaná, a faji egyéniséget minden ős termő értékével, minden örökölt s védő ösztöneivel elpusztítaná, elkerülhetetlenül a világhatalmi összeköttetésű zsidó imperializmus szabad zsákmányává tenné az országot, rövidebb-hosszabb uralom után a szétoldott, átrohasztott magyarságot egy idegen impérium vagy idegen impériumok könnyű zsákmányává tenné.”
1937-ben egy interjúban pedig ezt mondta:
„Az antiszemitizmus: csalás. Megalománia. Százötven millió szemita van, ezekből csak tizenötmillió zsidó. Ha én egy-két zsidót utálok, már antiszemita vagyok? A zsidók csinálják az antiszemitizmust, hogy eltereljék különböző felelősségek vállalásáról a figyelmet. Nem vagyok antiszemita.”
Nézzük azonban Kosztolányi Dezsőt!
Az „Új Nemzedék” 1920. szeptember 18-i számában „Tehetség és fürgeség” címmel publikált vezércikkében kifejti, hogy a polgári-demokrata, radikális új nemzedéknek „nincs se Bolyai Farkasuk, se Eötvös Lorántjuk, se Madáchuk”.Aztán tíz nappal később ugyanott ismét csak megszólalt Kosztolányi. „Tetemrehívás” címmel ízeire szedte benne a liberális irodalompolitikát, amelynek képviselőiről ezeket írta:
„Hittel állítjuk, hogy a politikát az utóbbi évtizedek irodalmába egyedül ők vitték be, ott a túloldalon, akik a maguk társadalmi és gazdasági fölényükkel birtokba vették irodalmunkat és hétköznapi kortespolitikának keresztelve el mindent, amiben hit volt a magyarság jövendőjével szemben, amiben emelkedettség és hősi lendület volt, ellenben általános emberinek, finom irodalomnak hirdettek mindent, amiben harag, kicsinylés, szeretetlenség nyilatkozott meg. Ők hirdették a szabadelvűség és nemzetietlenség egyedül üdvözítő vallását. Jaj volt annak, aki nem esküdött föl erre, vagy legalább nem mozgott a közelében. Valósággal előkészítő tanfolyamokat és iskolákat állítottak föl íróink számára. Élénken emlékszünk arra az időre, mikor Herczeg Ferenc nevét tilos volt leírni, és arra a cikkre is, melyben szabadelvű laptársunk egyik főmunkatársa elmésen figurázta ki a nemzeti dráma jámbusait és a díszmagyart. Nem korbáccsal, de ügyes tűszúrásokkal dolgoztak.”
Ugyanezen írásában megkérdezi: „Vajon az az egyeduralkodó körúti lap, mely ünnepi betűkkel közölte Kiss József verseit, adott-e helyet Ady Endrének,,vagy Babits Mihálynak, vagy más magyar költőnek? Kinek az arcképeit láttuk mindenütt, a lapokban, a kirakatokban? Kit magasztosítottak szentekké? Csak az ő embereiket, csak a véreiket.” Következtetése egyértelmű ezek után:
„A szabadelvűség tatárdúlása után puszta az ország, és itt a romokon csak mi hívhatjuk tetemre az irodalmat. Ők a bűnösök elsősorban, s cinkosaik azok a hivatalos körök, melyek a politikai szabadelvűséget oly jól össze tudták egyeztetni az irodalmi vaskalapossággal, és hozzájuk marták tehetségeinket. Nincs ma se Kisfaludy Károlyunk, se Szigligetink, se Csikynk. A színház, melyben kilencven százalékban ők ülnek és nem az éhes, lerongyolt magyar értelmiség, nem is teremthetett nemzeti értéket. Gárdonyi már évekkel ezelőtt borzadozva visszahúzódott ettől az idegen közönségtől, melyben az ő magyar lelkének semmi visszhangja se lehetett. Itt függ össze az irodalom a politikával.”
Végül intelemmel fordult mind az ezen állapotokat előidézőkhöz, mind az ezeket elszenvedőkhöz:
„Meg kell teremtenünk a fajtánk gazdasági és politikai lehetőségét. Azok pedig, akik ma uralkodnak az országon, a bankok, a faji összetartást szolgáló szövetkezetek szószólói, ne vádaskodjanak. Az irodalmi angyalcsinálók ne keressék azokat, kiket megöltek.”
Aztán álljon itt Kosztolányi híres „Pardon”-rovatának két karcolata:
„Egy új író tűnt fel a magyar irodalomban: Kolozsvári Balázs. (…) Lompos mondatai pontosan megfelelnek lötyögő nadrágjának, a szellemessége arra a puffadt és álmos arcra, petyhüdt ajakra és tág tehénszemre vall, melyeket tavaly tavaszkor eleget bámultunk. [Az 1919-es proletárdiktatúra alatt – Ifj. T. L.] Nyílt titok, hogy (…) Kun Béla (…) Kolozsvári Balázzsá keresztelte el magát. (…) Minthogy pedig sok dicsőséget látott nevét nem változtathatta át se Proletárdiktatúra Boldizsárra, sem pedig Irredenta Benedekre, se Gajdesz Bálintra, szerényen és kedvesen felvette a Kolozsvári Balázs nevet. Egyelőre y nélkül.” (1920. március 11.)
„Tegnap a lapok hírül adták, hogy a király [IV. Károly – Ifj. T. L.] útra kelt. Figyeltük a pesti sajtót. Az a része, mely semmi áron sem akar és tud megtanulni magyarul, így adott hírt az eseményről: »Útban a király.« Tisztelettel kérjük a szabadelvű sajtót, tanuljon meg magyarul, az semmi esetre sem árt meggyőződése szilárdságának és szabad királyválasztói szeplőtelenségének. Ha megtanulja nyelvünket, akkor biztosak vagyunk, nem ilyen címmel számol be egy világtörténelmi fordulatról. Vagy, pardon, akkor még inkább?” (1921. április 8.)
Végül álljon itt az 1925-ben megjelent „Aranysárkány” című regényének egyik jelenete, amelyben Glück Laci, a sárszegi gimnázium egyik eminense meglátogatja megvert osztályfőnökét, Novák Antalt, aki szívélyesen elbeszélgetve vele megtudja tőle, hogy édesapjának „pálinkamérése van”, s csak ekkor döbben rá oly szeretett tanítványa hovatartozására:
„Ebben a pillanatban Nováknak eszébe jutott valami. Az, hogy minden tanítványáról tudja, hogy mi az apja foglalkozása, még jelentéktelenekről is, kik nem érdekelték őt, csak Glück Lacitól felejtett el kérdezősködni, kit legtöbbre becsült s példaképül állította a többiek elé. És ebben a pillanatban más is eszébe jutott, az, ami nyolc évig nem jutott eszébe öntudatosan, hogy ez a fiú, ki itt ül előtte fekete dróthajával, szemében a szeretet megnyilatkozni nem merő vigaszával, zsidó. Maga is furcsállta késői érdeklődését. Glück Laciról tudta, hogy zsidó s nyilván azt képzelte, hogy apja egy másik zsidó.”
A regényében az ő gondolatait képviselő Novák noha „nem tudott ember és ember közt különbséget tenni, legkevésbé az iskolában”, „valójában nem szerette a zsidókat. Nem többé vagy kevésbé, mint bárki, aki nem zsidó. Tartózkodott tőlük s maga se tudta, hogy ez a tartózkodása védekezés vagy támadás. Azt képzelte, hogy a zsidók nem egészen őszinték s meleg, homályos családi életük mélyén egy szemvillanással kísérve oly dolgokat beszélnek keresztényekről, melyeket keresztények társaságában átallanának kimondani, aminthogy a keresztények sem egészen bizalmasak zsidók jelenlétében. Nem firtatta, hogy ez előítélet vagy sem s elmúlik-e, elmúlhat-e majd a következő évszázadokban. Csak a tényt látta, melyet lehetetlen letagadni, a tényt, melyet értelme elítélt s érzése gyakorlatban vallott.”
A „haladó szellemű”, tanárkollégái zömével szemben liberális nevelési elveket valló Novák tehát minden belé plántált elmélet ellenére is ösztönösen idegenkedett a zsidóktól:
„Végre ők külön éltek, oly történelmi emlékek keserű tapasztalatával, mely nem az övé, el nem ismerve, a törvények ellenére is, elszigetelve, talán kényszerűségből, talán öntudatos dölyfből, egy be nem vallott, de létező összetartással. Régi prófétáiktól egy optimizmust kaptak örökbe, hogy élni föltétlenül érdemes s a világ majd megváltozik és egy pesszimizmust is, mely az ész fénykörén túl mindent elítél. Az ő öröksége más volt. Egy optimizmus, hogy már szabad s az áldott vértől megváltottan élhet, szegényen és igénytelenül a hivatásának s egy pesszimizmust, hogy a változhatatlan világ a siralom völgye marad most és mindörökké. Ez a hit néha annyira elválasztotta tőlük, hogy egy ostoba golyhót közelebb érzett magához, mint az ő legokosabbjaikat. Közéjük és közéje pedig hidat vert zsidó tanítványainak szorgalma, értelme, az a szikár, edzett értelem, mely különösen fogékony a természettudomány iránt s biztos kézzel tapintja ki a dolgok csontszerkezetét. Mégis megmaradt az ellentét, az idegenség, melyre igazán csak most eszmélt.”
Nem kis csoda, hiszen, mint a regényből kiderül, nyolc éven át oly szeretett eminens tanítványa később „nagy karriert csinált”: szocialistákkal barátkozott, „radikális polgári mozgalmat” szervezett, s ismerve a kor politikai irányzatait, nem nehéz következtetnünk, hogy minden bizonnyal a Jászi (Jakubovics) Oszkár fémjelezte Galilei Körről van szó.
Ámde mi a helyzet Babits Mihály életművével antiszemitizmus-ügyben? Regényei közül a „Halálfiai”-ban (1927) egy, a naturalizmus mocsarába süllyedő zsidó kamasz lelki világát rajzolja meg részletes lélektani elemzéssel. De van egy önéletrajzi jellegű írása is (Magyar költő kilencszáztizenkilencben), amelyben a proletárdiktatúra bukása után így vallott a zsidó radikálisokhoz való viszonyáról:
„Miért tettek ők engem a Vörös Mesterré? Nem tagadnám és nem szégyellném, de a valóság az, hogy nem voltam az ő elveik embere – még elveiké sem, még eleinte sem. Ma is emlékszem a tavaszi estére – egy-két héttel az ő diktatúrájuk előtt –, amikor eljött hozzám a két Barát: a szélkakas Költő, minden világnézetek lovagja, s az ezoterikus Filozófus, az elvarázsolt gondolatgombolyító. Úgy volt ő elvarázsolva, hogy csomót látott ott is, ahol nem volt, s csomót kötött, ahol bontani vélt, a Költő pedig szegény szélkakas, neki forogni kellett minden szélre, mert azt hitte, hogy minden szél az Istentől jő, ez volt a vallása. Én sokat hadakoztam velük azelőtt a papíroson, mert nem voltak egészen ártalmatlanok a papíroson. Mégis hozzám jöttek, bízva liberalizmusomban és lovagiasságomban, amelynek sok jelét adtam velük szemben is, kértek, hogy vegyem fel az üldözött kommunisták ügyét, lépjek be pártjukba: akik szenvednek egy szent Eszme miatt, akiket akkor börtönről börtönre vertek és hajszoltak, vagy kergetve bujkálniuk kellett, de én nem tettem ezt. – Ez az eszme én nekem nem eszmém – feleltem. – Mert ez az eszme jogosnak hirdeti az Erőszakot és veszedelmes a Szabadságra. Én pedig a Szabadság híve vagyok és ellensége az Erőszaknak.”
Aztán arról vall, hogy hiába ültették fel őt a „Vörös katedrára”, látva, miket művelt a „proletárdiktatúra”, annak bukása után meakulpázva bevallja: „És ekkor történt, ó szegény nemzetem, hogy én is benned, és Te bennem visszatértünk lélekben a régi szavakhoz. A Te régi szavaidhoz, nemzet! Istenem, talán azért, mert tilos volt! S mert téptek a Gazok, s csak káromlás hallatszott rólad minden felől. Ó káromoltalak egykor én is téged! káromoltalak hatalmadban és gőgödben! gyilkosnak neveztelek háborúdban! szemedre hánytam sok titkos bűnödet! és nagyítottam őket, mint a lelkiismeret! – nekem ahhoz is jogom volt! mert én és te egyek vagyunk! s talán az a sejt vagyok ép a Te agyadban, ahol a lelkiismeret lakozik. De ezek, akiknek lelkük épp oly idegen lelkedtől, mint testük a testedtől! Én káromoltalak, mikor az volt tilos, káromoltalak a Szabadság nevében – de ha ők gyaláznak –, s még ők megtiltják nekem, hogy magyar legyek: akkor annál mélyebben, annál erősebben, annál dacosabban érzem, hogy mind ennek dacára mégis magyar vagyok!”
Végül lássuk magát Móricz Zsigmondot! 1919. május 30-ától augusztus 19-ig írt „Naplójegyzetei”-ből álljon itt egy citátumcsokor.
1919. JÚNIUS 23. SZOVJETGYŰLÉSEN
»Nagyfejű, vállas, alacsony fiú ez a Kun Béla. A feje nagy, olyan, mint egy tőke. Valakitől azt az adomát hallottam róla, hogy Ady Endre instruktora volt valaha, s azért vállalta el a tanítását, mert az apja, az öreg Kohn bácsi azt mondta neki, hogy „csak a fejét üsse”. Ady ilyet sose hallott, s ez megtetszett neki s haláláig mulatott rajta. Szegény Bandi nem érte meg, hogy Kun Bélát a rendőrök fejbe verték. Az ő temetésekor még a kommunizmus ott tartott, hogy Hamburger [Jenő (1883-1936) földművelésügyi népbiztos – Ifj. T. L.], a mai népbiztos kérte meg a kommunistákat, hogy ne használják fel a forradalom költőjének temetését házbértüntetésre. A kommunista párt nevében azt a választ adták, hogy „nekünk Ady Endréhez semmi közünk, ő a kispolgárság költője, mi sem ott nem leszünk, se távol nem tartjuk magunkat, nekünk ott nincs keresnivalónk, egy polgári költő temetésén: önöknek igen.” Tudniillik a socialistáknak.
Tehát ez az a Kun Béla, aki oly aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre. Milyen félelmetes híre volt, mikor a salgótarjáni kirándulást csinálta, abba az időbe ő volt minden, és tőle rettegett mindenki. Mióta beérkezett, sokkal színtelenebb, szürkébb. Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal, egyszerre egy kétségbeesett ideges slemil [ügyefogyott – Ifj. T. L.], aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szeretett volna. Hogy? Idegesíti a vidék? Hát hisz azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorult tömegeit!
Nem, itt valami nincs rendjén. Ezek az urak valahogy úgy képzelték, hogy ki kell dobni a grófokat, beülni a helyükre hercegeknek, s nagyúri gesztussal adományozni a népnek vagyont, szabadságot, műveltséget. S mint jólelkű adakozók, akiket szeret az Isten…
Ezek a megváltók, akik itt vannak? Ezek a szatócslegények, akik a pult mellett a rőffel állnak és félnek a paraszttól, akiről föltesznek minden gazságot, s gyáva sorsuk mégis a paraszt kiszolgálására rendelte őket? S ezek a proletárok? Hisz ezek nagyon jó két ruhás magyarok, akiknek van vasárnaplójuk és hétköznapló ruhájuk. Ezek a bandagazdák és kubikos vezérek, akik ezer furfanggal bélelve épp olyan vállalkozók, mint az erdőkitermelő nagyságos Róth úr.«
1919. JÚLIUS 19. ÚJ HÓDÍTÓK
»Most arról van szó, hogy a nép fel akar szabadulni a régi zsarnokság alól, az urak elnyomása alól, s nem tudja, hogy egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét. Magyarország a tanácsköztársaságban elindul új útra a zsidók vezetése alatt, akik azonban »megtartani nem tudnak« semmit: az ujjuk közt folyik szét az összeharácsolt érték, kifolyik a kezükből, amibe belemarkoltak.«
1919. JÚLIUS 27. KÉT ZSIDÓ ÜL A HAJÓN
»Két zsidó ül a hajón szemben velem. Valami rákényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket.
Az egyik lehet hatvankét éves, a másik harminchat. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni keresztyén családtagok közt.
Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad: olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól s mivel ösztönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért, de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus tapadást ígér, s ez homosexualis iszonyt kelt.
Szemük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal a nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej.
A füle mindkettőnek egyformán begyűrött. Egy paraszttól hallottam valaha, hogy „a zsidónak mindnek piszkos a füle, egy se mossa ki jól”. Azóta sok finom úri zsidóval találkoztam, akik naponta fürödnek, de ez a szó valahogy a fülemben maradt, mert csakugyan nagyon sokszor lát ilyet az ember. Talán több váladékot bocsát ki a bőrük, vagy ez a szlávtól annyira különböző keleti fülforma teszi. De ennek a két zsidónak csakugyan, ezek akármit is csinálnak, piszkosnak látszik a füle, nyaka, talán mélyebb árnyékot vetnek a kanyarulatok s a nyakra a fekete haj. A zsidónak, ha keresztény társaságban érvényesülni akar, bizonyára sokkal nagyobb tisztálkodási munkát kell kifejtenie, mint egy kereszténynek.
Valami vad és idegen vonás uralkodik el rajtuk. Látszik bennük a kapzsi, kupori, markoló alkat. Kivált az öregen. A fiatalabb puhább, inkább az agyra ment az energia. Ujjai vastagok, gyűröttek, puhák, piszkosak. Olyan dologtalanul szennyesek, elszennyeződöttek, amilyenné az erőfeszítés nélküli foglalkozásban piszkosodik el a kéz.
Nem éreztem soha külön szagát a zsidónak, de nem hiszem, hogy ne volna szaguk: faji szag, ami nekik nyilván izgató s kellemes, és más fajra izgatóan félelmes. Bűzös jelenség ez a két test. Kell, hogy valami penetráns szag jöjjön ki belőlük, másképp nem érteni azt a gyorsan előálló fizikai rosszullétet, ami elfog a zsidók közt. Mikor a Szovjetházban voltam, ugyanolyan émelyítő hányásinger fogott el, mint mikor egyszer-kétszer a zsinagógában néztem őket, vagy egyáltalán nagy tömeg zsidót éreztem meg egy tömegben magam körül.
Valami illetlen, fizikai s szellemi szemérmetlenség van bennük. A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar, várakozás, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, mindenki rovására tele akarja szívni magát, felfúvódni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányásig zabálni és felpuffadásig uralkodni.«
Ámde van Móricz zsidósághoz való viszonyának egy másik arca is. Pintér Jenő irodalomtörténész idézi művében (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) Móricznak egy 1938-as nyilatkozatát. Igen, bármennyire is paradoxon, a fentebbi naplójegyzetek írójától való ez az idézet is:
„Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.”
Hát ennyit ezúttal Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és a minapi születésnapos Móricz Zsigmond zsidósághoz való negatív viszonyáról, magyarabbul fogalmazva „zsidózásuk”-ról. „Mindezt természetesen egyáltalán nem kell szeretni, de tudomásul kell vennünk, hogy ez volt a helyzet, és ezt a helyzetet kell megkísérelni megérteni. Nincs ok – és mód sincs – arra, hogy ezeket az óriásokat „bojkottáljuk” emiatt: mindez közös történetünk, történelmünk része.” – olvassuk a Mazsihisz cikkében.
Jaj de szép! Nem hiszek a szememnek. Sem, okunk, sem módunk nem lehet tehát arra, hogy bojkottáljuk ezeket a citátumokat. Csak akkor azt nem értem valahogyan, hogy miért tiltakozott oly fenemód a Mazsihisz Tormay Cécile, Nyirő József és Wass Albert tananyagba való beemelése ellen? Semmivel sem voltak ugyanis zsidózóbbak, mint a most idézettek…
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
