Donald Trump győzelme után sokan úgy látták, hogy Európán is hasonló szavazói lázadás söpörhet végig, mint az Egyesült Államokon. Tényleg egy folyamatról van szó, vagy külön-külön esetekről? Egyáltalán, változik-e bármi?
Mikor a populista, establishment ellenes, republikánus elnökjelölt győztessé vált, szinte mindenki egy új világrend megszületéséről beszélt. Ebbe a koordináta-rendszerbe helyezték el a Brexitet, Marine Le Pen vagy Geert Wilders megerősödését is – de az Osztrák Szabadságpárt vagy az Alternatíva Németországnak is hasonló értelmezési keretbe került – véleményem szerint hibásan. Nézzük végig egyesével az országokat.
Amerikai Egyesült Államok
Induljunk el onnan, hogy Hillary Clinton és Donald Trump személyében talán minden idők két leggyengébb elnökjelöltje csapott össze a legutóbbi amerikai választáson. Clintonnak még a külügyminiszteri idejéből számos kétes ügy maradt vissza, mint például az arab tavaszhoz való viszony, vagy a Bengáziban történt merénylettel kapcsolatos információk – az e-mail botrányról már nem is beszélve.
Elsősorban mégsem ezek okozták Clinton vereségét, hanem az, hogy ő hagyományosan a régi amerikai establishment, az elit bútordarabja. Trump viszont a politikán túlról érkezve mozgósítani tudta azokat a szavazókat, akiknek pusztán annyi vágyuk volt, hogy végre változzon valami, bárhogyan is. A milliárdos ingatlanmágnás kétes adóügyei, a felelőtlen, sokszor önmagának is ellentmondó kijelentései megmutatták, hogy ő sem az ideális elnökjelölt, de Clintonnal szemben így is eséllyel szállt ringbe.
Jól mutatja az amerikai társadalom megosztottságát ebben a kérdésben az, hogy Clinton végső soron több szavazatot kapott Trumpnál, de az elektori rendszer mégis a republikánus jelölt győzelmét hozta.
Ez tehát nem arról szólt, hogy az amerikai nép egy jobboldali populistát követelt a nemzet élére, hanem sokkal inkább arról, hogy változás történjen az elitben, hogy végre valaki megregulázza az establishment tagjait, és nem felejti el a rozsdaövezetek elszegényedett társadalmát sem. Véleményem szerint ez a jelölt viszont érkezhetett volna más oldalról is, ez esetben az elitellenesség volt a lényeg az ideológiai perspektívák helyett.
Nagy-Britannia
A szigetországot a Brexit miatt sorolták ebbe a folyamatba néhányan, hibásan. A brit állampolgárokat, különösen a vidéki lakosokat, nem a lázadás vezérelte mikor a kilépés mellett voksoltak, hanem sokkal inkább az országot sújtó bevándorlás. Nagy-Britannia jelentős részének elege lett abból, hogy a keletről érkező munkavállalók elárasztják az országot, adott esetben élősködnek a szociális ellátórendszeren, ezen pedig mindenképp változtatni akartak. Ők konkrétan ez ellen lázadtak, nem a fennálló világrenddel mentek szembe.
Franciaország
A galloknál Marine Le Pen és a Nemzeti Front vezető politikai erővé válása az apropója az összehasonlításnak. A szélsőjobboldali Le Pen egyértelműen országa egyik élpolitikusává vált, pártjával együtt. Ehhez azonban a szocialisták végzetes elgyengülése is kellett az erős bevándorlás és az állandó valós terrorfenyegetettség mellett.
Franciaországban a gazdasági gondokra és a bevándorlási kérdésre követelnek határozott választ a szavazók.
Le Pen kemény retorikája ebben a kérdésben sok támogatót hozhat, de annyit mégsem, amennyi egy esetleges választási győzelemhez kellhet. Annyira nem látják kilátástalannak a helyzetet a franciák, hogy a leginkább radikális jelöltre adják le voksukat. A közvéleménykutatások mindig azt mutatták, hogy Le Pen első helyen jut be a második fordulóba, de ott bárki lesz az ellenfele veszíteni fog. A legfrissebb adatok még ennél is borúsabb képet festenek, ugyanis már az sem biztos, hogy az első fordulóban ő kapja a legtöbb szavazatot.
Emmanuel Macron igyekszik néhány radikális témával is kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, mint például a sorkatonaság visszahozása, vagy az atomfegyverek fejlesztése. Ez pedig bőven elég lehet neki ahhoz, hogy simán megnyerje a közeljövőben tartandó választásokat, így elodázva a francia lázadást.
Hollandia
A holland választások egyik esélyesének tűnt a Szabadságpárt vezetője – Geert Wilders. Az európai Trumpnak is nevezett politikus viszont csak a második helyet szerezte meg. Az már a választások előtt nyilvánvaló volt, hogy a muszlimellenes erő annyi helyet semmiképp sem tud szerezni a parlamentben, hogy kormányt tudjon alakítani, így kissé túlzó várakozások előzték meg a választásokat.
A holland lázadás így elmaradt, ami főképp kettő dologra vezethető vissza. A kormánypártnak (akik aztán meg is nyerték a választást) rengeteget hozott az utolsó napokban a Törökországgal nyíltan felvállalt konfliktus. A másik, hogy Wilders előszeretettel kampányolt azzal, hogy rendbe teszi a holland gazdaságot, ez pedig ott csúszott el, hogy a szavazók jelen pillanatban is elég jónak látják az ország pénzügyeit, így nem hajtotta őket a változás vágya.
A balliberális oldal pezsgőt bontott, hogy sikerült megállítani Európában a populista forradalmat, azt azonban érdemes hozzátenni, hogy Wilders több szavazatot szerzett, mint a legutóbbi választáson, a kormánypárt pedig kevesebbet – így egyértelmű a holland szélsőjobb további erősödése.
Ausztria
Ausztriában az Osztrák Szabadságpárt és a Zöldpárt küzdelmét hozta az elnökválasztás. A jobboldaliak jelöltje – Norbert Hofer a változás szelét hozhatta volna az országba, és sokáig úgy tűnt, hogy nyerhet is a megismételt választáson.
Második próbálkozásra viszont a várakozásoknál is könnyebben diadalmaskodott Alexander Van der Bellen. Ez, akárcsak Hollandiában, a balliberálisok pezsgőbontását, a jobboldal szomorkodását jelentette, itt pedig talán mindkét oldal rosszul reagált.
Ausztriában valóban zajlott egyfajta lázadás a hagyományos pártok ellen, ami abban csúcsosodott ki, hogy a zöldek és a szélsőjobb jelöltje közül került ki az ország szövetségi elnöke, úgy, hogy az elit jelötjei gyakorlatilag végig esélytelenek voltak.
Az alapvető változást követelők tehát örülhetnek, hogy a hagyományos pártok háttérbe szorultak, a szélsőjobb pedig magabiztosan tekinthet az osztrák parlamenti választások elé, ahol kiváló esélyekkel indul.
Németország
Németországban az Alternatíva Németországnak megerősödése hozhatja el a sokak által óhajtott jobboldali politikai forradalmat.
Ezzel szemben az AfD sem azért erősödött meg, mert elindult volna egy olyan folyamat, amelynek során Európában politikai őrségváltás történik, hanem sokkal inkább a Németországot is sújtó migránsválság miatt.
Frauke Petry vitorlájából könnyen kifoghatja a szelet, ha Merkelék is keményebben állnak ehhez a kérdéshez. A parlamenten kívüli párt erősödése ezért meg is torpant, a válságon kívül pedig nem találtak eddig olyan témát, amivel különösebben tematizálni tudnák a német közéletet.
Persze számukra már az is siker lesz, ha bejutnak a Bundestagba, ami egy komoly platform lehet nekik arra, hogy tovább erősödjenek, ha megtalálják az ehhez szükséges egyéb témákat is.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
