Mi, itthon, a kis, csonkán maradt Magyarországon el sem tudjuk képzelni, milyen az, egy idegen nyelvű, idegen kultúrájú ország állampolgáraként küzdeni azért a földért és azért az örökségért, amely jogosan mindig is saját felmenőink, őseink birtoka volt. Milyen az, egy színmagyar faluban a „Policiákat” mint bitorló betyárokat, a színes zászlókat mint nemzetünk halálos ítéletét és az idegen nyelvű feliratokat mint a betolakodók zászlajának egy-egy öltését látni nap mint nap.
Mindezek persze egy kismagyarországi magyar szavai. Nem egy farkaskörnyezetben is kitartó, megtörhetetlen székely szavai. Mert azok már nem az elrablottság és a keserűség szavaitól sértettek, hanem a jövőbe tekintők és büszkék. Nekünk, gúnyhatáron innen úgy fáj, mint a legkedvesebb kincsünk, Tündérország elvesztése. Mint a legszebb üveggolyónk, a legfényesebb aranyérménk. De vajon egy székelynek hogy fáj? Fájhat-e még egyáltalán a kar, amit majd egy évszázaddal ezelőtt vágtak le? Mit várhatunk az idegen világ viharos szeleitől facsart nemzettől?
„Ne féljetek az igazságtól és Istentől, ne engedjétek, hogy megtörjenek, adjon erőt az, hogy jelenleg is fogdában vagyok, 15-25 év, vagy életfogytiglan börtönnel fenyegetnek, de nem törtek meg, nem veszítettem el a hitemet, és nem adom fel soha, mert minden szenvedésnek van értelme és van vége!”
„Hiszek abban, hogy az igazságnak győznie kell az igazságtalanság fölött, mert Isten és az igazság a mi oldalunkon áll. Hiszek Istenben, hiszek az igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!„ – így ír levelében Szőcs Zoltán áprilisban a bukaresti börtönből.
És megdöbbenünk… mégis ők mutatnak nekünk emberséget és… magyarságot. Onnan, az anyaországon kívülről mutatják meg, milyen kivágott szívként dobogni. Kidöntött faként az ősi gyökérről új hajtásokat növeszteni. Egyedül állni, nem ismerni tehetetlen kesergést, sírást az elveszett üveggolyó felett, hanem az égre tekinteni és oda törni fel, mint a hargitai fenyők.
Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt, az erdélyi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom két vezetőjét, akit koholt vádakkal mint terroristákat mintegy fél évre a bukaresti börtön fogságába zártak, július 2-án kiengedték.
Hogy mi volt a céljuk a hirtelen akcióval a román hatalomnak? Hogy megtörjenek két, hazája és ősi öröksége iránt igencsak elkötelezett, és ezáltal a magyar kultúra fenntartásában aktívan résztvevő fiatal erőt. A két fiatal erdélyi magyar gyerektáborok, előadások, Wass Albert-felolvasások szervezésében vett részt, a magyar kultúrának, a magyar hagyományoknak, a rovásírásnak erdélyi magyarság körében való népszerűsítéséért tett, több magyar rendezvény szervezésében vállalt aktív, kezdeményező szerepet. Kell-e ennél több a „terrorizmus” vádjához? Ezek szerint ilyen képet akar mutatni magáról a mai Románia…
A két székely ma már családja körében lehet. A koholt vádakat azonban korántsem ejtették! Még mindig „terrorizmus” vádjával akarják őket évekre börtönfalak mögé zárni és ellehetetleníteni! A perek folytatódnak. Bár a börtönfalak helyett házi őrizetben védekezhetnek, az ügyvédi költségek még most is nagy terhet rónak a család vállára.
Ezért tolámcsoljuk a család, a barátok és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom üzenetét, amely szerint kérnek minden nemzete iránt elkötelezett magyart, hogy a támogatásukban, ahogy tud, vegyen részt!
Utalási lehetőségek
Hírek
