A XX. századi magyar realista prózairodalmának (egyik) legismertebb alakja, Móricz Zsigmond (1879-1942) kevésbé ismert és korábbi írásunkban szemlézett, zsidókkal kapcsolatos meglátásain túl most Móricz útkeresését vesszük célba. Nem volt egyszerű az út, már azért sem, mert – a sors kifürkészhetetlen akaratából – a Móricz család embertelen nyomorba került.
A XX. századi magyar realista prózairodalmának (egyik) legismertebb alakja, Móricz Zsigmond (1879-1942) kevésbé ismert és korábbi írásunkban szemlézett, zsidókkal kapcsolatos meglátásain túl most Móricz útkeresését vesszük célba. Nem volt egyszerű az út, már azért sem, mert – a sors kifürkészhetetlen akaratából – a Móricz család embertelen nyomorba került.
A kis Zsiga édesapja, Móricz Bálint napszámosként tartotta el hét gyermekét, de oly keményen dolgozott, hogy felesége kívánságára az összes gyermeket taníttatni tudták. Hősünk Debrecenben kezdett, innen Sárospatakra, majd Kisújszállásra került, ahol végül leérettségizett. Eztán Debrecenben teológiát hallgatott, ott nem találta a helyét, ezért átment a jogra, később Pesten bölcsészhallgató volt – ám egy helyütt sem fejezte be tanulmányait. Viszont találkozhatott a “nagyokkal”, többek között Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, Bánóczy Lászlóval, Oláh Gáborral és Benedek Marcellal.
A 24 éves Móricz 1903-ban Mikszáth Kálmán hívására ment Az Újsághoz. Riporterként azonban megbukott. Nem kötöttek ugyan útilaput a lábára, de parkolópályára tették: a gyermekrovat szerkesztője lett. Persze így, utólag a Nem élhetek muzsikaszó nélkül íróját nehéz elképzelni egy gyermekrovatnál, de ma már tudjuk: jó helyre került, volt neki ott dolga.
Móricz úr tehát huszonévesen Nagyapó lett – elsősorban a Nagyapó unokáinak szóló üzenetei megszerkesztésén buzgólkodott.Természetesen nem érte be ennyivel, hanem maga szabott meg magának kötelességszerű feladatokat. Móricz Zsigmond, az akadémiai felolvasásokból kiábrándult tudományos riporter és az “unokákat” kedélyhájjal kenegető szerkesztői üzenetekbe belefásult Nagyapó-segéd, eredeti verseket kezdett írni. A saját nevén – s így nőtt föl az “Az Újság” hasábjain az általunk is ismert Móricz Zsigmonddá.
Hovatovább még a Kisfaludy Társaság megbízásából népdalgyűjtésbe is kezdett, s Szatmár falvait járva rengeteg dalt, köszöntőt, találós mesét, játékot gyűjtött. Ki tudja róla, hogy neki köszönhetjük például a Kállai kettős szövegét is! Egynéhány esztendő alatt felszaporodtak a verses állatmesék és karcsú könyvecskében bújtak egybe – nagyszerényen világra ez az opus 1.: “Erdő-mező világa.” Jóformán senki sem vette észre… Csak a minden szépre áhítatosan felfigyelő Elek Artúr írt róla a Nyugatba. A költő mellé szegődött, mert hiszen ebben az igénytelennek látszó kötetben már tizenhárompróbás költő jelentkezett, a friss, az egyéni, a messzehalló hangon megszólaló költő. Mégis: szinte nyomtalanul tűnt el az Erdő-mező világa a könyvpiacról… Alig egypár esztendő múltán azonban megszépülve, megbővülten, kitestesedve föltámadt ez a kölyök-munka a Boldog világban, Móricznak abban a verses mesekötetében, amelynek szépköntösű kiadásával a Nyugat már a Hét krajcár ifjan hódító szerzőjének kedveskedett. Mindenesetre Móricz gyerekverseit tekintsük élete külön dicsőségének.
A harminc körüli Móricz tehát végre annyi kísérlet után porondra lépett: a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany című regényével (1911) szinte belerobbant az irodalomba.
Nemcsak elismert nagy jelentőségű író lett, de központi alakjává volt a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni. Lelkesedés és szitkozódás fogadja.
Költői valóságlátását durvának, sőt trágárnak látják azok, akik megrettennek az igazságtól.
Valójában ekkor következett be a teljes szakítás a népszínművek idillizáló faluábrázolásával, amit előkészített Mikszáth, és már megkísérelt Gárdonyi, megközelítette Tömörkény és Bródy, de egészen ők sem tudtak szabadulni az idill, a szelíd megszépítés oly sokáig kötelező szabályától. Igaz, nekik nem is volt annyi saját hagyományuk és saját élményük a paraszti indulatokról, mint Móricz Zsigmondnak.
Móricz belülről ismerte a szegényparasztot is, a gazdagodó parasztot is, a vidéki értelmiséget is, a vidéken maradt dzsentrit is. Regényeiből és novelláiból lassanként kibontakozott a falusi és kisvárosi Magyarország mindaddig fel nem tárt, hiteles képe, mozgalmasan, izgalmas helyzetekben, hiteles típusok áradatában.
Az egyének feledhetetlen emlékeket adó hitelességéhez járul az az élmény, hogy mindegyik Móricz-alak az olvasó személyes ismerőse lesz, akinek érti minden lélekrezdülését: Móricz a mi irodalmunk egyik legkitűnőbb pszichológusa, s éppen azért oly hiteles a társadalomképe, mert hiteles alakok magatartásán keresztül bontakozik az olvasó elé.
Hunhír.info
(Felhasznált irodalom: Hegedüs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka; Móricz Zsigmonddal Budapesten – Riportalbum a 20. század első évtizedeiből)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
