A Sant’Egidio közösség már második éve van jelen nyáron a Moria melletti menekülttábor lakóinak életében. Éttermet működtetnek, gyerekekkel foglalkoznak, angolt tanítanak, igyekeznek megismerni a családokat és segítséget nyújtani a leginkább rászorulóknak. Tudósítónk beszámolóját olvashatják.
Hogy bír el ennyi tragédiát ez a föld, csodás hegyekkel, olívaültetvényekkel tarkított festői táj, ez a kis görög falu, Moria mellett fekvő zsebkendőnyi terület Leszbosz szigetén? A 90 ezer lakosú szigeten ma 20 ezer menekült él. Csak egy adat a hírekből, alig beszélünk róla, pedig mennyi dráma van elrejtve a porban, sárban felépített szedett-vedett sátrakban. Megsebzett életek, amelyeket teljesen felőröl a kiúttalanság, a reménytelenség.
A Sant’Egidio közösség nem feledkezett meg róluk, ezen a nyáron 150 tagja, köztük sok fiatal ment el segíteni, megismerni őket, reményt vinni a hétköznapjainkba. A konyhán 800 embernek főzünk naponta, regisztráljuk őket, felírjuk a neveket, akinek a sok nehézség mellett súlyos betegség is sújtja a családját, azokhoz visszatérünk, amikor a táborban a sátrakhoz látogatunk. A vacsoránál baráti szó, mosoly várja őket, talán az első alkalom Európában, hogy terített asztalnál ülhetnek. A gyerekeknek foglalkozásokat szervezünk, játszunk, rajzolunk velük, a nyelviskolába is eljöhetnek angolt tanulni, akár szüleikkel, nagyobb testvéreikkel együtt. Megrendít a sorsuk, egészen más a konkrét találkozás, mint amikor csak a hírekben látjuk őket. Mindenkinek megvan a maga története, mesélnek, mesélünk, összefonódik a sorsunk a szolidaritásban. És abban is bízunk, hogy a humanitárius folyosókon keresztül néhány új barátunk eljuthat Európába, és újra felépítheti a háborúban, rettegésben, a táborok poklában kettétört életét. Reménytelennek tűnő életek, de a közösség az evangéliumból táplálkozik és tudja, hogy minden megváltozhat, ha hiszünk benne és gyakorlattá tesszük a tanítást. Imádkozunk és reménykedünk.
Velünk van Mahfoud, aki négy évvel ezelőtt Szíriából került Rómába a közösség által kezdeményezett humanitárius folyosókon keresztül. Miután hazájában kétszer megsebesült, másodszor életveszélyesen, szülei Libanonba küldték. Maradni szeretett volna szeretett szülőföldjén, a lerombolt Homs városában, az ősi katolikus közösségben, amelyben felnőtt, és amely máig őrzi Jézus nyelvét, az arámit. A háború azonban olyan súlyosan nehezedik az országra, hogy nem enged választást: mennie kellett. Libanonban a menekülttáborban rekedt, nem látszott számára kiút, ahogyan Moriában sincs a menekültek számára. Neki sikerült: találkozott a Sant’Egidio közösséggel, és a humanitárius folyosón eljutott Rómába. Ott befejezte az iskoláit, és munkát kapott. Minden szabadidejét a közösséggel tölti másokat segítve, Leszboszon nélkülözhetetlen a szolgálata, ő fordít a Szíriából érkezett menekültek és köztünk.
Velünk van Dawood is, aki 18 évvel ezelőtt érkezett Afganisztánból, három hónapot töltött Rómában az utcán élve, akkor rátalált a Sant’Egidio közösség, és elhívta a nyelviskolájába. Ma már ő az egyik vezetője, szervezője a nyelviskolának, doktori képzésen vesz részt az egyetemen, és szószólója is lett mindazoknak, akik hazájából és más háborús területekről érkeznek, és együttérzés, befogadás helyett megvetésben van részük Európában. Kettőjük élete a remény jele: minden megváltozhat, ha szeretettel, gondoskodással vesszük körül menekült barátainkat. Hatalmas energiát hoznak közénk, amely segít felépíteni egy jobb világot.
26 millió ember él a világban országán kívüli menekültként, több mint a fele kiskorú. 20 ezren élnek Leszbosz szigetén. Közülük ismertünk meg néhányat az elmúlt napokban. Nem felejtjük el az arcukat, a történetüket, és reméljük, lesznek, akiket viszontláthatunk Rómában, vagy legalábbis biztonságban tudhatunk egy biztonságos országban. Útitársam, Anna tizenegy hullócsillagot látott az utolsó estén. „Remélem, kívántál valamit?” – kérdeztem tőle. „Hát persze, tizenegy emberre gondoltam, akiket megismertem a táborban, és azt kértem, hogy csodás életük legyen valahol Európában.” Ha ennek a 19 éves lánynak a kívánsága sok fiatal kívánságává válna, az új nemzedékek megváltoztathatnánk társadalmainkat, és egy befogadóbb világot hozhatnának létre. Milyen sok embernek van erre szüksége!
*
Találkoztunk egy kedves fiatal párral, Irakból érkeztek a görög szigetre, mindketten keresztények. Az egyikünk síita, a másikuk szunnita család leszármazottja, a családjaik között gyilkosságig fajuló viták dúlnak: a lány egy nagynénjét és lánytestvérét megölték. Amikor összebarátkoztak, megvallották egymásnak, hogy titokban mindketten keresztény hitre tértek. Együtt menekültek el a családi vérbosszúlánc elől, a fiú rokonai Törökországba is követték, megfenyegették őket. Moriában végződött az útjuk, és nem tudják, tovább tudnak-e jutni onnan valaha. Hol élhetnének biztonságban, amikor a hitük miatt is üldözik őket, és a családi viszály sem csillapodik?
Ahmed Szíriából érkezett Moria földi poklába. A háborúban egy bomba megölte négy fiútestvérét, őt pedig megnyomorította: a fején érte találat, agysérülést szenvedett, két lábát és az egyik kezét nem tudja mozgatni, kerekesszékben él. A tragédia után néhány hónappal apja belehalt bánatába. Ahmed egy fiútestvére és egy unokatestvére segítségével érkezett Európába, erős nejlonzsákban szállították szárazföldön, tengeren át. A török rendőrök nem hitték el, hogy ez a magas, erős fiatalember nem tud járni, lábra állították, és amikor összerogyott, meg is verték. A Moria melletti zsúfolt, embertelen táborban él, nincsenek még tervei sem, nem lát utat maga előtt, nem lát reményt az élete számára. Miért nem halljuk meg a kiáltását, miért nem sietünk fejvesztve a háborútól szenvedők segítségére?
Jamila egy olyan afgán városból érkezett, amely – ahogy mondja – ma szebb lenne, mint Párizs, ha nem dúlná oly régóta háború. 17 éves, és olyan szépen beszél, hogy biztatom, írja meg, milyen szenvedéseken megy keresztül a népe – írja meg azokkal a szavakkal, amikkel csak ő tudja, aki átélte a sok szörnyűséget. És írja meg, mennyire szép országból jött, gazdag országból, amelyet már több mint a negyven éve rombolnak a háborúk. És írja meg, hogy ennyi szenvedés, rettegés után milyen volt átkelni a hegyeken és a tengeren: amikor viharba kerültek a lélekvesztőn, és ő olyan erősen imádkozott, mint még soha. Írja meg, hogy hisz az imádság erejében, ami megmentette őt és a családját, és hisz abban, hogy egyszer minden jóra fordul, és visszamehet szeretett szülőföldjére.
Minden este imádkozom azért a kisfiúért, akivel az egyik sátorban találkoztam. Szíriából érkezett a család, nem tudtak jól angolul, nem mesélhették el, hány traumát éltek meg hazájukban és menekülés közben, de a fiú tekintete mindent elárult. A táborba érkezéséig egészséges volt, Moria pokla azonban már a sokadik trauma volt, és feladta: nem eszik, nem beszél, nem fogad el semmit, csak sír és panaszkodik. Lemondás-szindróma, feladás-szindróma… még a betegség nevét sem könnyű megtalálni az interneten magyarul, pedig mennyi traumát átélt gyermek és felnőtt küzd vele!
Ott van a táborban az a sok a gyerek, öten-heten is egy-egy családban! Ott van a tízéves Musztafa, aki az első angolóráján vett részt velünk, az induló csoportban, gyöngy betűkkel leírta az ábécét, mindegyik betűhöz egy angol szót párosított. Felkészülve érkezett másnap, szép kiejtéssel tudta az összes szót, és amikor kiderült, hogy a rendőrség aznap nem engedi, hogy megtartsuk az órát, nem akart felállni, kérte a lengyel segítőjét, hogy legalább ismételje át vele a tanultakat. Gyerekek, akiknek minden vágya, hogy tanulhassanak! Mint a 13 éves Zora, akinek családja politikai menekült: az ISIS felégette házukat, semmijük nem maradt, öt okos gyerek van, és Zora minden vágya, hogy tanulhasson, olvashasson, de a táborban nincsenek könyvek sem.
Az afrikai keresztény fiatalok eljönnek a miséinkre, néhányan elkísértek minket a mentőmellények hegyére is, ahol imádságot tartottunk az út közben meghaltakért és a menekülőkért. Két testvér Beninből jöttek, éppen azon a parton kötöttek ki ők is a gumicsónakkal egy évvel ezelőtt. Viharba keveredett a hajójuk, többen meghaltak az utasok közül, nekik sikerült partra vergődni. Erősek és tettrekészek, az egyik rokonuk a humanitárius folyosón keresztül tavaly eljutott Rómába, ahol már jó barátok várták a közösségből, segítették az integrációját. Egy másik fiatal férfi Nigériából menekült a keresztényüldözés elől, már kétszer elutasították a kérelmét, hazatoloncolás vár rá. Nem szűnnek a gyötrő kérdések: valóban visszaküldjük az üldöztetésbe?
Fotó: Aleksandra Walas; Beöthe Anna; Szente Attila; Thullner Zsuzsanna
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
