Lehet egy fényképnek szakrális jellege? Szentségtörés-e Jézus szenvedéstörténetét élő személyekkel feleleveníteni? Hogyan kapcsolódik a vizuális művészet a roma integrációhoz? A többi között ezekre a kérdésekre is választ kaptunk az Ipolyfödémesről induló fotóművésztől, Molnár Leventétől.
Jelen élethelyzetében mennyire kötődik szülőhelyéhez, Ipolyfödémeshez?
Az elmúlt években sokat utaztam, sokat költöztem, számos helyen laktam, de amikor csak tudtam, mindig hazautaztam Ipolyfödémesre. Ezt a szokásomat, amíg tudom, megtartom. Szüleim és barátaim is ott élnek, gyakran meglátogatom őket. Nem mellesleg Ipolyfödémes és Ipolyság környékén is számos rendezvényen dolgozom fotósként, főleg esküvőkön, szalagavatókon. Ezek okán is gyakran hazavezet az utam.
Mikor, milyen körülmények között vált egyértelművé, hogy komolyabban is foglalkozni szeretne a fényképészettel?
Gimnazista éveimben kezdett érdekelni a dolog komolyabban, amikor meglett az első fényképezőgépem. Iskolai rendezvényeken kezdtem a fotózást, aztán sorra jöttek a komolyabbnál komolyabb felkérések. Egyértelművé vált számomra, ha igény van a munkámra, akkor ezt a szakmát el is kell sajátítanom, így az érettségi után Magyarország legnevesebb művészeti egyetemei felé vettem az irányt. A Budapesti Metropolitan Egyetem és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mellett több szakképzést is elvégeztem.
Foglalkoztatják a vizuális kommunikáció más művészeti irányzatai, eszközei is?
A fotográfia erősen kapcsolódik más művészeti irányzatokhoz is. A grafika, a mozgókép és az animáció is együtt tud működni a fotográfiával. Ezért is jelentkeztem grafikus, utána pedig egy mozgókép- és animációképzésre is. Grafikai tudásomat plakátok és reklámok készítésére, a mozgóképi gyakorlatomat pedig művészeti projektjeim dokumentálására használom.
A STATIO Projekt keretei között Jézus szenvedéstörténetét elevenítette fel élő személyek jelenlétével. Az ipolysági nyitó kiállítás óta az érdeklődők hol tekinthették még meg az alkotásokat?
A STATIO projektemben, ami az alapképzésen a diplomamunkám is volt, azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy az általam készített fényképek miként válhatnak ,,szentté”, szakrális lényegűvé. 2019 nyarán csináltam egy önálló kiállítást ezekből a munkáimból az ipolysági római katolikus templomban, amelyet nagy örömmel fogadtak a hívek. Még ebben az évben Ipolyfödémesen és Prágában, az ezt követő években Budapesten több helyen, majd a tihanyi apátságban, tavaly pedig Ipolyszécsénykén, a Palóc Világtalálkozón állítottam ki képeimet.
Az ipolyfödémesi alkalom miben volt különlegesebb?
Annak a templomnak a falain látni a saját képeimet, ahová gyerekkorom óta járok, felemelő érzés volt. Falunk védőszentjének, Szent Mihálynak a napjára időzítettem a kiállítást, mert a templombúcsúra rengeteg ember hazautazik. Így olyanok is láthatták a képeimet, akik nincsenek állandóan itthon, mégis ismernek. Büszkék voltak rám, és én is magamra. Volt, akinek nagyon tetszett, de volt olyan is, aki inkább a megszokott, régi keresztúti képeket látná a falon.
A templomok szakrális terében a fotográfia mennyire tudja felvenni a versenyt a festményekkel, freskókkal?
A STATIO egy újítás, nemcsak fotográfiai, de egyházi, vallási szempontból is. A képeimet megáldották, illetve megszentelték, amelyeken hétköznapi, élő személyek láthatók. Ez utóbbit nehezebb elfogadtatni mélyen vallásos, hívő emberekkel.
Felmerült esetleg a blaszfémia vádja?
Volt, ahol tetszettek és nagy hatást keltettek a képek, volt olyan is, hogy nem értették, mit szeretnék velük közölni, de a blaszfémia vagy a sértő szándék gyanúja nem merült fel sehol, hiszen vallásos emberként a szándékaim tiszták, és meg is tudom ezeket védeni. Érdekes maga a folyamat is, amikor kikerülnek a fotóim, mert nem egyszerűen állványokra teszem a képeket, hanem ahol lehet, lecserélem a festményeket a saját fotóimra, így azok az adott templom részévé válnak. Sokkal izgalmasabb így.
Van, illetve lesz állandó „otthona” a képsorozatnak?
A STATIO egyelőre vándorkiállításként működik, így több helyszínen sokkal több embernek tudom megmutatni. Persze, nagyon örülnék neki, ha egyszer megtalálná valamelyik templomban a végső állomását.
Művészetével a roma integrációt is segítené.
A mestermunkámban a roma integráció kérdésével foglalkoztam, amely nehéz, de nagyon fontos folyamat. A tapasztalatok és a beszámolók szerint Magyarországon és Szlovákiában is a keresztény hitre épített program segíti a legjobban a roma integrációt, mivel a megtérés után az egyéneknél számos életmódbeli változás figyelhető meg.
Így találtam ki, hogy a STATIO készítésénél szerzett tapasztalataimat felelevenítve létrehozok egy programot, amely vallásos romák élő szereplős bibliai drámajátéka is lehet, így az általam megrendezett és betanított jeleneteket lefényképezhetem. Így is történt, tavaly húsvétkor megrendeztem egy passiójátékot, amelyből készült egy fotósorozat is. A bemutató a piliscsabai római katolikus templomban volt, a projekt címe a Brígakéro drom, ami magyarul A szenvedés útja címet kapta. Hosszabb távon gondolkodva ez a közös munka a romákkal folytatódhat, így számos bemutató és további képek is készülhetnek.
Jelenleg mivel foglalkozik? Milyen tervei vannak a közeljövőre?
Jelenleg a gútai Iparművészeti Magániskola tanára vagyok, fotóművészet szakon nevelem a jövő fotográfusait. A képzés négyéves, érettségivel végződik, úgyhogy teljesen leköt a tanítás és a körülötte lévő adminisztratív munka. Mindemellett saját művészeti projektjeimen is dolgozom. Most, hogy már nem Budapesten, hanem újra a Felvidéken élek, szeretnék minél több hazai templomban bemutatkozni munkáimmal.
Megjelent a Magyar7 hetilap 36. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
