Mohamed nem értette. Görögországban nem törődött vele a kutya sem. Macedóniában ugyan ötezredmagával szaladnia kellett a katonák elől, de Szerbiában már buszra ültették a rendőrök, és elvitték egészen a magyar határig, Horgosig.
Ott aztán arany élete volt: a rengeteg embercsempész szinte versenyzett érte. Kevesebbet is kértek, mint a török partok maffiózói, és a rozoga lélekvesztők után egész kényelmesnek tűnt a feketére festett ablakú mikrobusz. A falu főterén kiírták, hogy „Border 2 km”, a szerb rendőr pedig olyan készségesen mutatta a sínek közt az utat, mintha csak egy étterembe akarná bevezetni a foglalt asztalához.
Ment hát Mohamed a sínek között, rugdosta a köveket, és közben nézte az iPhone-ját. Előkereste az Izmirben megismert Hasszán barátja üzenetét, aki pár nappal ezelőtt lépett be Magyarországra ugyanitt. „Ha átérsz, fordulj majd jobbra, ott rendőrök várnak, meg mindenféle fura szerzet. Újságírók például, képzeld, még az al-Dzsazíra is küldött tudósítót. A vöröskeresztesek adtak vizet meg ruhát, tarka hajú német fiatalok pedig főztek is nekünk. A rendőrök viszont olyanok voltak, mint a birkák egy rozzant akolban. Összevissza kiabáltak, de mi közöltük, hogy nem adunk ujjlenyomatot, és elindultunk a kukoricáson keresztül az autópályára. Hozzánk se nyúltak, sőt még buszt is küldtek értünk, ami elhozott a nyugati határra. Siess te is, Münchenben találkozunk.” Mohamed el is dobta a Presevo óta szorongatott ásványvizes palackját, hiszen Röszke mellett úgyis kap újat, Hasszán is megírta.
Így is történt. Mohamed másfél órányi várakozás után eljutott a röszkei hangárba, ahol kapott egy karszalagot, ráírtak egy számot, meg azt, hogy szír, adtak neki szendvicset meg vizet, és zárt vasúti kocsiban elvitték Kiskunhalasra, egy rettenetesen zsúfolt, zárt táborba. Nem értette, hogy erre Görögországban, Macedóniában és Szerbiában miért nem került sor. Onnan aztán egy hajnalon útnak eresztették egy papírlappal, és a volt szovjet laktanyában a rendőrök csak annyit mondtak neki szótagolva, hogy Bu-da-pest, Ke-le-ti! Vonatra szállt megint, elzötyögött hát a gyűlölt Magyarország fővárosába. A Baross téren rengeteg sorstársat ismert meg. Megbeszélték, hogy ők ugyan nem mennek se Vámosszabadiba, se Debrecenbe, Bicskére meg aztán végképp nem, vesznek inkább egy jegyet Münchenbe, csak oda, és hallani sem akarnak többé erről az összefirkált falú tranzitzónáról. De a rendőrök napokig nem engedték, hogy felszálljanak a vonatra, gumibotokkal és kordonokkal tartották vissza őket.
Az egyébként szelíd Mohamed ezen úgy felháborodott, hogy le is nyilatkozta több kirendelt riporternek, hogy a magyar rendőrség rasszista, és úgy bánik velük, mint az állatokkal. Átkozódva mesélte unokatestvére történetét is, aki kénytelen volt Bicskén vonatot foglalni, éhségsztrájkolni, öngyilkossággal fenyegetőzni, rendőröket sínkővel megdobálni, aztán feszített tempóban elgyalogolni Tatabányáig – mindhiába. Nyilatkozata végén a fotósok legnagyobb örömére előkapott egy gondosan összehajtogatott képet a befóliázott szír útlevele mellől. Angela Merkel szerepelt rajta. Mohamed meglobogtatta, amivel majdnem forradalmat robbantott ki a Keletiben: odarohant hozzá egy csomó menekült, és kórusban éltetni kezdték a kancellár asszonyt. És amilyen lelkesen dicsérték Németországot, olyan hevesen szidták Magyarországot.
Ahogy nőtt a skandáló tömeg, úgy nőtt az operatőrök száma is. Mohamed úgy érezte, ezzel kicsit közelebb került álmai földjéhez, annak ellenére, hogy leadta az ujjlenyomatát a gyűlölt Magyarországon. Egy éjszaka aztán buszra szállították. Semmit se mondtak, hová viszik őket, úgyhogy merülőfélben lévő telefonján bekapcsolta a Google térképalkalmazását, és széles vigyorral konstatálta, hogy az osztrák határ felé tartanak. Próbálta az őket kísérő két fegyvertelen rendőr egyikétől megtudni, hogy Hegyeshalom az már Nyugat-e, de a huszonhét órája talpon lévő, gumikesztyűs, maszkos zsaru csak annyit morgott felé, hogy „üljél már vissza, mindjárt oda mész, ahova akarsz, a rohadt életbe már”.
Mohamed ült is volna le újonnan megismert, aleppói akcentust gyakorló iraki barátai mellé, de a busz fékezett, ajtajai kinyíltak. Ismerős volt a látvány, egy pillanatra azt is hitte, Röszkére került megint. De nem: ez már Ausztria volt. Ki tudja, miért, a buszuk nem mehetett tovább, de ahogy nézte, jobban is jártak így, mert az autók csak araszoltak a határátkelő felé. Mindegyiket egyenruhások nézték át. De Mohamedet ez nem érdekelte, újabb kétszáz kilométerrel közelebb került álmai földjéhez. Beterelték egy karámra emlékeztető folyosóra, ahol üres palackokon és elhagyott pulóvereken taposott órákon keresztül. Kis idő múlva barettsapkások dobtak neki vizet a kerítés másik oldaláról, a felét egy idlibi kislánynak adta, aki ott sírt az anyja karjaiban. Órákig állt a sorban, de szerencséje volt, mert őt nem fuvarozták el suttyomban Grazba, mint újdonsült iraki cimboráit. Ő a bécsi főpályaudvar vendégszeretetét élvezte. Hasonlított a Baross térre, mert itt is rengetegen voltak, és sokszor kellett őket készenléti rendőröknek felszállítaniuk a Münchenbe tartó szerelvényekre.
Eljött a nagy nap, és Mohamed is megindult Németország felé. Salzburgig jutott csak, itt le kellett szállnia. Lobogtatta a Merkel-képet, de nem mehetett tovább. Itt is várakoztatták őket, mint Budapesten, a Keletiben, itt is üldögélhettek egész álló nap a peronon, itt is volt, hogy farkasszemet kellett nézniük a rohamrendőrökkel. Végül itt is azt csinálták Mohamedék, mint Hegyeshalomnál: megindultak csapatostul, gyalog Freilassing felé. Közben megint ránézett a telefonjára, Hasszán ismét írt: „Ide nézz, barátom, kivel találkoztam!” Mohamed legörgetett, és nem hitt a szemének: az ő borostás, olajos hajú, bőrdzsekis haverja, akivel együtt csónakáztak át a görög szigetek között, aztán együtt sétáltak, buszoztak, „taxiztak” végig a Balkánon, ott szelfizett a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjával, Angela Merkellel. Ráadásul – csak hogy még nehezebb szívvel nézze a fényképet – a kancellár asszony Hasszán mellett pont azt a türkiz blézerét viselte, amelyikben a nála lévő képen is szerepelt.
Mohamed most vette észre, hogy korábban is érkezett egy üzenete ettől a (most már) berlini mázlistától, ezen viszont egy kicsit kárörvendve vigyorgott. Hasszánékat ugyanis Landshutban csak egy sörsátorban tudták elszállásolni egy időre, és erről nem szólt nekik senki. Nem olyan ez persze, mint amikor Szárligetnél lelocsolták a sínek között bandukoló unokatestvérét vodkával, de azért mégiscsak pikáns szituáció. De szívesen aludt volna már ő is abban a sörsátorban, mert kezdte unni ezt az ücsörgést itt Freilassing határában. Megint feltartóztatták ugyanis őket a rendőrök, de ezek legalább már német rendőrök, gondolta Mohamed, és le is feküdt egy fa alá aludni egy kicsit. Feje alá tette a hátizsákját, lerúgta a cipőjét, és vérhólyagos lábait kinyújtóztatva szundítani kezdett. Telefonja lemerült, de most már nem érdekelte, megérkezett álmai földjére, Hasszánnak majd ír később.
Mohamedet rendőrök ébresztették fel, és kérték, hogy szálljon buszra. Unottan szedte össze a holmiját, már megint utaztatnak, gondolta. Órákon keresztül mentek a német gyártmányú busszal, amit német sofőr vezetett, a német autópályán, Németország közepe felé. Buchenwaldban, az egykori koncentrációs táborban szállásolták el őket. Elő is kapta a telefonját, hogy írjon Hasszánnak: végre én is megérkeztem, üdv, Mohamed.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
