A fehér rózsa című igazán figyelemre méltó, gazdagon illusztrált mesekönyv Apponyi Géraldine életéről szól. Az albánok csodált magyar királynéjának történetét unokájának felesége, Elia hercegné írta meg.
Elhagyjuk Tirana belvárosát, a fővárostól délre tartunk. A taxisofőr az albánon kívül semmilyen más nyelven nem beszél, de hosszan magyaráz, kérdez, felelek. Közös nyelv nélkül is megértjük egymást. Hunyadi János és Apponyi Géraldine a közös nevező.
Persze, albániai látogatásaim során nem csak most, a petrelëi fellegvárba tartó kocsiút során derül ki, hogy a magyarok és az albánok rokonlelkek, akiknek számtalan ponton összefonódott a sorsa, részben egyezik az önképe, és valamennyire hasonló a világlátása. Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy a tőlünk ezer kilométerre élő déli szomszédaink nálunk jóval hosszabb ideig, mintegy négy és fél évszázadon keresztül nyögték a török rabigát. Az Albániában és Koszovóban nemzeti hősnek számító Szkander bég (Kasztrióta György) virágoztatta fel a 15. századi albánok államszövetségét, mások mellett a „mi” Hunyadinkkal harcolt vállvetve az iszlám térnyerés ellen. Ezt a Kruja történelmi településen található Vármúzeum vagy a főváros szívében, a Szkander bég nevét viselő tér közelében felállított Hunyadi-emléktábla is megerősíti. Kínkeserves évszázadokig, egészen Ahmed Zogu eljöveteléig kellett várni arra, hogy újra némi bizakodásra és dicsőségre okot adó napfény érje Albániát. Ez a kivételes államférfi 1922-től 1924-ig miniszterelnökként, 1924-től 1928-ig köztársasági elnökként, majd 1928-tól I. Zog néven királyként szolgálta a népét. Egységesítette és modernizálta az országot, megerősítette a rendfenntartó erők intézményeit, vallási egyenlőséget hirdetett (beiktatásakor a Bibliára és a Koránra is felesküdött), és megnyitotta a határokat a nácik elől menekülő németországi zsidók számára. Az agglegény, akit Ismail Kadare, a legjelentősebb albán író „egyszerre archaikus és modern uralkodóként” láttatott, dinasztiaépítő álmoktól vezérelve egy évtizeden keresztül próbált feleséget találni magának. A tizedik évben szerencsésen állhattak a csillagok: egy zsenge korú magyar grófkisasszonyról vittek hírt és képmást neki – ha minden igaz – a lánytestvérei.
Meglátni és megszeretni: az iszlám felekezetű Zog király azonnal meghívta a tiranai palotába a római katolikus kontesszát, akinek a nevét ekkoriban már mindenki ismerte a Monarchia utódállamaiban. (Az uralkodó Ausztria–Magyarország hadseregében szolgált, emlékezhetett az ottani fiatalasszonyok klasszikus szépségére és eleganciájára.) A gondosan felépített lánykérési procedúrát az 1938 áprilisában megkötött, többnapos népünnepélybe torkolló tiranai frigy zárta le. A huszonkét éves Apponyi Géraldine, akit Magyarország fehér rózsájaként emlegettek, a negyvenkét éves Ahmed Zoguval kötött házassága révén rögvest Albánia hőn áhított királynéja lett. Sem előtte, sem utána nem volt királynéja a balkáni népnek, de az öröm nem tarthatott sokáig. Habár az uralkodópár kétszáz zsidónak nyújtott menedéket a második világháború előtt (humanitárius tevékenységüket posztumusz Teréz anya-medállal, valamint a Nemzeti Zászlórenddel, a legmagasabb állami kitüntetéssel ismerték el), a sors hozzájuk nem bizonyult kegyesnek. Az esküvő után egy évvel a fasiszta Olaszország negyvenezer katonája megszállta a már azelőtt is olasz befolyás alatt álló Albániát. A királyi családnak menekülnie kellett, és eltörölték a monarchiát.
Ahogyan sok európai uralkodócsaládra, úgy a Zogu-házra is az emigránslét várt: Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Egyiptomban találtak menedékre. A királyné és egyetlen gyermeke, Leka koronaherceg az uralkodó halála után Spanyolországba, majd Dél-Afrikába költözött. Az életünk cseppet sem mutatkozott rózsásnak, mert a spanyol száműzetésben Géraldine hiába élt II. Simeon trónfosztott bolgár cár és az akkor még trónörökös János Károly (később spanyol király) szomszédságában, az időközben felnőtt koronaherceg fegyverkereskedelem miatt a hatóságok és a média tűzkeresztjébe került. Nem lévén jobb megoldás, újra távozni kényszerültek. Géraldine már nyolcvanhét éves volt, amikor hat évtizednyi száműzetés után végre visszatérhetett abba az országba, amelyet Magyarország után a második hazájaként szeretett.
A hírügynökségi jelentések és dokumentumok szerint 2002 nyarán, amikor Dél-Afrikából először és végleg visszatért Albániába, királynéi fogadtatásban volt része: a tiranai repülőtér zsúfolásig megtelt tisztelőivel és a monarchia iránt lelkesedők ezreivel. Nem is csoda, hiszen korábban a regnáló uralkodó házastársaként, majd emigrációba szorult „anyakirálynéként” is mindig az albán érdekeket tartotta szem előtt. A halk szavú, a szépségre és a humánumra érzékeny, vallási buzgalmáról is híres Géraldine emlékét előbb a puccs után hatalomra kerülő fasiszták, majd a világháború utáni négy fájdalmas évtizedben a kommunisták sem tudták besározni. A visszafogadtatást haláláig, azaz öt hónapig élvezhette az idős exkirályné, s ez idő alatt megkapó kötelességtudatról és hazaszeretetről, valamint irigylendő méltóságról és tisztaságról tett tanúságot.
A reveláció nem maradhatott el: Géraldine korának finom és tanult asszonyaként, az albán–magyar kapcsolatok tiszteletbeli nagyköveteként, az albánok Sisijeként vonult be az 1992-es rendszerváltás utáni történelemkönyvek lapjaira. Halála óta lassan két évtized telt el, már fia és menye sem él. Unokája, II. Leka herceg azonban nagyon is aktív és népszerű a hazájában. Sőt, a harmincas évei végén járó dux felesége, Elia hercegné (korábban ünnepelt színésznő) ez idő szerint éppen egy, Géraldine életéből írt mesekönyvvel debütál a világirodalom színterén. II. Leka házastársának A fehér rózsa című tündérmeséje, amely karácsonyra jelent meg, az albán–magyar barátság újabb megerősítését szolgálja. A könyv fordítójaként és magyar megjelenésének pártolójaként úgy látom: nem egy átlagos mesével, hanem a történelemképet is alakítani kívánó és tudó, valóban figyelmet érdemlő munkával van dolgunk. A viszonylag rövid, kerek történet, amelyet Ledia Kostandini illusztrációi díszítenek, sokak lelki épülésére szolgálhat, csakúgy, mint a középkor vagy a barokk erkölcsi-vallási tanulságot példázó elbeszélései.
Elia hercegné Geraldine királynénak a házasságig megtett útját mutatja be könyvében. (Talán egy többkötetesre tervezett mű első részével lenne dolgunk?) A monarchia intézményét hosszú távon három motor képes működtetni: a tradíció, a misztérium és a hiteles élet. Márpedig a szerző ezekből bőven találhatott alapanyagot nagyanyósa példaértékű életútjában. A fehér rózsa önmagában is kellemes és szerethető munka. Ám az, hogy a fiatalok oktatásáért és a családok felkarolásáért tevékenykedő Géraldine Királyné Alapítványt a könyv szerzője vezeti, illetve az, hogy a hercegi pár első gyermeke a Géraldine nevet kapta, csak még őszintébbé teszi a kötetet.
Elia Zaharia Zogu, A fehér rózsa – Albánia mesebeli magyar királynéjának története, Alexandra Kiadó, 2020.
Szöveg: Mészáros Márton
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum; Wikimmédia Commons; Alexandra Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 10-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
