Elképesztő olvasói levelet kaptam egy gazdatársamtól. A történet helyszíne Dél-Dunántúl, a cikk tartalma pedig a nyugalom megzavarására alkalmas.
Azt hittem, hogy ez a világ már elmúlt. Azt gondoltam, hogy Magyarországon a mezőgazdasági vállalkozókat a munkaerőhiány sújtja és azon törik a fejüket a gazdák, hogyan kedvezzenek a munkavállalóknak, hogy meg tudják tartani a dolgozóikat…
Azonban tegnap este egy állattenyésztő ismerősöm döbbenetes levelet küldött nekem, amelyben a saját tapasztalatait írta meg.
„Két hete feladtam egy apróhirdetést az Agroinform.hu portálon, amelyben állatgondozó munkatársat kerestem – bentlakásos lehetőséggel. Rövidesen üzenetet kaptam egy nőtől, aki jelentkezett az állásra – és megírta, hogy a párjával együtt szeretnének jönni. Válaszoltam neki, hogy semmi akadálya, mert van hely az üres szolgálati házban kettejük számára. Úgy terveztem, hogy ha szimpatikusak lesznek a személyes beszélgetésen, akkor a nő elmehet a környékünkön dolgozni, a férfi pedig nálam töltené be az állatgondozó állást a jószágok mellett.
A hölgynek a levelezés során kedvezőnek tűnt az ajánlatom, ezért megadta a párja telefonszámát, amelyen elindult a közvetlen kommunikáció. Az első telefonbeszélgetés után szimpatikusnak találtam a férfit, ezért még aznap estére megbeszéltünk egy személyes találkozót a lakhelyükhöz közeli büfében. Igaz, hogy nekem Észak-Dunántúlról Dél-Dunántúlra kellett autóznom, de mivel szükségem volt a segítő kezekre, úgy gondoltam, hogy felesleges tovább halogatni a találkozót. Bemutatkoztunk és leültünk beszélgetni. Megkérdeztem, hogy eddig mivel foglalkoztak, most mit dolgoznak és mihez értenek, mit szeretnének csinálni a jövőben.
A férfi elmondta, hogy jelenleg is dolgoznak egy közeli tehenészetben. Szállást és élelmet kapnak, fizetés eddig még nem volt. Vagyis… élelmet csak kedden és pénteken kapnak. Konzervet. Mosógép, igen, az is van… csak nincs rajta ékszíj. Gáztűzhely is van, egy rózsa ég. Igaz, hogy ahol főznének, ott alszik egy idegen férfi… aki udvariasan megfogalmazva „mindenes” lehet…
Kiderült az is, hogy a tehenészetben rajtuk kívül minden dolgozónak elvették már az iratait arra hivatkozva, hogy a bejelentéshez kell – de többet nem kapták vissza az igazolványokat…
Lassan világossá vált számomra, hogy beszélgetőpartnerem aznap még nem evett semmit – ezért gyorsan rendeltem a párjának és neki is szendvicset.
Felajánlottam, hogy ha valóban olyan rossz a helyzet, mint ahogyan leírta, akkor azonnal elmehetünk a hölgyért a tehenészetbe és én el tudom vinni őket magamhoz akár már ma éjszakára is. A férfi szabadkozott és láttam rajta, hogy fél. Elmondta, hogy párja este 10-ig fej, utána pedig 60 tehenet ki kell trágyáznia. (!?) Addig nem mehetnek sehová, amíg a munka nincsen készen. – Mondtam neki, hogy dehogynem. Gyerünk, ezt a helyet nekem is látnom kell.
Amikor megérkeztük, döbbenten szembesültem vele, hogy a hölgy kezei teljesen szét vannak rúgva, valószínű, hogy nem értett a fejéshez, szakszerű betanítása nem volt és nem mert szólni a sérüléseiről – amiket régen el kellett volna látnia egy orvosnak. Két reklámszatyor ruha volt minden vagyonuk, amit magukkal hoztak…
Száz szónak is egy a vége: Hazajöttünk, a hölgy szinte rögtön munkát vállalt egy közeli pub-ban, a férfi pedig nálam dolgozik azóta is, ahogyan azt terveztük. Elégedett vagyok a munkájával.
De mégis honnan kerültek egy világvégi tehenészetbe egy fillér nélkül, kiszolgáltatva ezek az értelmes, intelligens emberek? Sokat nem forszíroztam ezt a kérdést, de egy-két információ kiderült ezzel kapcsolatosan.
A nő elmondta, hogy Budapestről utaztak le a párjával a „vidéken újrakezdés” reményében és az utolsó 10.000.- forintjukat dobták be a tejgazdaság szolgálati lakásának albérleti díjába, amely összeget a következő hónaptól ledogozhatták volna…
Leírom, hogy a történtekben mi bosszant engem a legjobban – az emberi tényezőkön túl. Az dühít fel a végtelenségig, hogy az ilyen embertelen körülményeket teremtő munkáltatók rossz hírét keltik az egész mezőgazdasági ágazatnak.
Alapvetően nehéz a mai világban olyan munkatársat találni, aki szorgalmas, józan életű, szereti a jószágot és hajlandó a piszkos munkát is elvégezni az állatok körül úgy, hogy nem a saját gazdaságában teszi mindezt, hanem egy idegen vállalkozónak segít.
Azok után, hogy embertelen körülményeket tapasztal egy jóérzésű munkavállaló, nem csodálkozom rajta, ha egy életre elmegy a kedve a mezőgazdasági munkavégzéstől – és a gazdálkodóktól.
Ezek után persze a munkavállalók bizalmatlanná válnak és inkább keresnek megélhetési forrást az autóiparban, a vendéglátásban, vagy bárhol máshol. Mi – tisztességes gazdálkodók – isszuk meg az egész levét, hiszen nem lesz az a pénz, amit ki tudunk fizetni és amiért eljönne hozzánk egy normális ember dolgozni.”
Igric Dominika
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
